Hartay, most
Legutóbbi verseskönyved tavaly jelent meg a Palimpszeszt–Prae gondozásában, A jövő régészei címmel. Hogyan értékeled a fogadtatását, milyen volt a recepciója?
Igazán nem szólták le a könyvet egyetlen kritikában sem, sőt csak dicséretet kaptam, szóval mondhatom, hogy elégedett vagyok. De ez sem igaz, hiszen utólag azzal is elégedett szoktam lenni, ha pofozgatnak kicsit, mivel tudtommal nem igazán töltöm be a szent tehén, illetve szent tehenész szerepét az irodalomban. A kritika akkor érdekes, ha keményen beszól, megmondja a tutit, leleplez, hogy meztelen a király, csak ne nekünk címezzék – ez az általános nézet. Viszont számomra mai napig azok a legszórakoztatóbb visszajelzések a régebbi köteteimről, amikor enyhén-keményen beszólogattak. Akkor persze vérig voltam sértve, napokig duzzogtam, de utólag már tudok mosolyogni az ilyen szövegeken, hogy: „Hartay megírta a 4 gimi best of kötetét, amiért megsimogatta a fejét a magyartanár.” Vagy: „Ha elvégzi a gyomlálást burjánzó lírai kertjében, úgy újabb fiatal költőt nyerünk, ha nem, megint csak egy helyi vátesszel leszünk gazdagabbak.” Visszatérve A jövő régészeire: hamarosan Balázs Géza kritikáját hozza a Kortárs, és néhány hete Kántor Zsolt írt a könyvről a Népszabadságban.
A könyv mindhárom ciklusát olyan versek vezetik be, amelyeket „szemhunyásoknak” kereszteltél el. Bár ez a műfaj (az, egyáltalán?) új jelenség a lírádban, előzményei megfigyelhetők a „régészkötet” előtti összefoglaló-gyűjteményes kiadásban, a Nyúlzugban, amelyben a Titokváltozatok tartalmaz hasonló, nyelvjátékos, abszurd verseket. Mit kell tudni a szemhunyás természetéről, és miért épp ezeket emelted a ciklusok élére?
Pollágh Péter emelte őket oda, ő szerkesztette a könyvet. A Szemhunyásokat utólag küldtem el neki, amikor már megvolt a kötet gerince. Mindketten megörültünk, hogy ezek igazából tapadnak a versekhez témában, képekben, hangulatban. Így kerültek három bő válogatásban a ciklusok elé. A Szemhunyások története annyi, hogy elalvás előtt beszélgettem a feleségemmel, ki mit lát, ha behunyja szemét. Semmit, feketeség – felelte. Én pedig beszámoltam neki azokról a szürreális képekről, jelenetekről, amelyeket rögtön lejátszik az agyam, ha behunyom a szemem. Írd le – javasolta. A megnevezés pedig adta magát. Biztos hülyén nézek ki időnként behunyt szemmel a monitorom előtt, de tényleg így készülnek ezek a miniversek.
Maradván még egy kérdés erejéig a tavaly megjelent verseskötetnél – visszaszorultak, elmaradtak a Körös-vidéket, a dűlőutak és tanyák nagyon-vidéki világát, impressziókat rögzítő tájversek, és előtérbe került a halálról, elmúlásról, az időről gondolkodás vagy a már a Nyúlzugban is érintett család tematika, ezekkel pedig egy afféle „elbeszélő hang”. Legszívesebben azt írnám, hogy képzelj ide egy kérdőjelet, és írd meg, mit gondolsz a kérdésnek hazudott állításról, de a dolog finoman szólva nem komolytalan: nyílnak számodra utak a próza felé?
Az első mindig a vers marad. Örülök, hogy látsz változást, hiszen nem szeretnék harminc évig a Körös partról dalolni. Történtek korai, váratlan halálesetek a közvetlen környezetemben, amelyeket megpróbáltam úgy feldolgozni, hogy írtam róluk. Néha ez átcsapott prózába. Podmaniczky Szilárddal jelenleg az új könyvemet tervezzük, ami prózakötet lesz. Műfaja kérdéses, regénynek nem igazán regény, bár ha meg kell jelölni, akkor legyen az. Visszaemlékezés a nyolcvanas-kilencvenes évekre. Bandázás, lógás, első cigi, berúgás, csajozás, csavargás. És a horgászatok. Sztorik valós személyekkel, mai napig közeli barátokkal, velünk megtörtént esetek leírása. Szókimondó szövegek, ahogy beszéltünk, beszélünk egymás között, semmi cicoma. Elvileg könyv lesz belőle még az idén. De nem tudom, folytatható-e ez a műfaj számomra. Talán csak egy egyszeri kitérő. Írok még prózát, biztosan, de nem hinném, hogy innentől ontom majd a regényeket.
A Barkaonline-on közölt tárcád, a Kosztolányi-paródiának is remek A minekhíjják’ a kortárs népi irodalom gyöngyszeme, s számtalan diadalmas csatát vívott a nagy internetes lájkháborúban. Tudni rólad, sok helyen elmondtad már, hogy szarvasmarhatelepen dolgozol, és ezt a szöveget olvasva is egyértelmű, hogy nagyon ismered a közeget, sőt azóta újabb jegyzet is született róla. Milyen irodalma van vagy lehet ennek a világnak? Tervezel vele valamit?
Ennek a világnak semmilyen irodalmáról nem tudok, mármint a jelenkori tehenészek, mezőgazdászok világára gondolok. Nekem könnyű ezt megírni, hiszen minden nap ebben élek, ezek között az emberek között dolgozom, naponta kommunikálok velük. A munkatársaim. Kemény meló tehenésznek lenni. Olyat nem lehet, hogy pénteken jól megfejjük és megtömjük a jószágot, majd hétfőn megint jövünk. Itt nincs karácsony, minden nap ugyanolyan jelenlétet kíván. És mikor romlik el egy fontos gép vagy eszköz? Vasárnap délután kettőkor. De ez már sztorizgatás. Ömlik belőlem az ilyen szöveg, de kell egy távlat, hogy a legőszintébben nyúljak a témához. A gyermekkori prózánál többen kérdezték, hogy ezt akkoriban írtad? Nem, de emlékszem mindenre, és ha nem teljesen, akkor hozzáköltök. Tudod, költő vagyok – válaszolom általában.
Blogod, a Viharsarki kattintós nagy népszerűségnek örvend. Akadnak ugyan beszólók, vannak kritizálói, de olvasóid veszik ezt a Hartay-hangot is, amely bátorságában, szókimondásában rokon a verseidével. Miért fogtál bele ebbe a netes, de főleg a facebook-os társadalmat alapvetően hülyére vevő, szélsőségesen szatirikus műfajba?
Mert kikapcsol és szórakoztat. Korbely György, a Beol szerkesztője ajánlotta, hogy blogoljak náluk. Örültem a lehetőségnek, de az elején fogalmam sem volt, mit fogok ide írni. Utána jöttek az ötletek. Néhányan a mai napig nem értik a lényegét. Szatirikus szövegeket szívnak mellre, és akkor jönnek az önérzetes kommentek. De az is szórakoztat. A Facebook világa kimeríthetetlen. Rengeteg paródiát kínál fel a pörgő üzenőfal. A blogom bejegyzéseinek nagy része ezt karikírozza, meg ami ennek a holdudvarába tartozik. Lehet az politika, giccses fotó érzelgős idézettel, vagy terjedő kamu körlevél, hirdetés. Egy ilyen írást húsz perc alatt szoktam „kilökni”, számomra abszolút a kikapcsolódást szolgálja a blogom. De ha már ennyi olvasóm van (ezren felül a napi egyéni látogatók száma), akkor azért néha az irodalmi(bb) dolgaimat is megosztom ezen a felületen. Néhányan, akik ezt az oldalamat nem ismerik, csak az abszurd ökörködést, biztosan nagyot néznek, vagy inkább kicsit, mert azért egy komolynak szánt vers közlése tizedannyi olvasót vonz, mint, mondjuk, egy aktuális esemény általam átírt változata. De van remény, hogy így, a blogom által néhányan rákapnak a verseimre, mert azért vannak rokon vonások a különböző műfajok között.
Post scriptum kérdés: alakul valami lírai anyagod mostanában, teremtesz időt versírásra?
A versírás utat tör magának. Néhányan mondták már, hogy nekem inkább a humort kellene „erőltetnem”, mintsem a lírát. De én semmit sem szoktam „erőltetni”. Szeretek többféle hangon megszólalni. Nálam sem mindig bohócok ugrálnak a szobában, konfettit szórva a fejemre. Néha morcos vagyok, nincs kedvem hahotázva blogolni, ilyenkor motyogok magamban egy sort. Az lesz a vers. Hol egy papír, egy toll? Oké, mehet. Az új versek tehát szaporodnak, több irodalmi lapnál várnak megjelenésre. A verseimre vagyok a legbüszkébb. Engem annak idején megbuktattak irodalomból a szarvasi gimiben. Persze ez nem függ össze egyenes ágon, hogy ha nem tudja valaki, mikor született Petőfi, akkor az nem írhat jó verset, de valahogy mégis. Mindenki arra büszke, amiben valaha gyenge volt. Én is így állok. Első a költészet, és ez nem fog változni.
Kiss László
Főoldal
