Sándor Zoltán
(Onda Péter felvétele)
Megkérdeztük Sándor Zoltánt
Vajdasági prózaszerzőnk, Sándor Zoltán kerek számokat ünnepel az idén: az elmúlt hetekben jelent meg alkotói pályája tizedik könyve, az Apátlanok című novelláskötet, közelgő ötvenedik születésnapjához időzítve.
Új köteted az eddigi munkásságod szintéziseként hat, a korábbi műveid középpontjában álló morális-metafizikai kérdések és a társadalmi alulnézet nézőpontját láttató szereplők ezúttal egyszerre foglalkoztatnak, sokszor egy-egy novellán belül is. Tudatos ez a megközelítés, vagy természetes folyamata írói utadnak?
Arra törekszem, hogy minden novelláskötetem kompakt egységet alkosson. Az Apátlanok esetében az összekötő kapocs az első személyben történő megszólalás. Természetesen már a novellák megírása közben tudtam, mit szeretnék, ezért kifejezetten ügyeltem arra, hogy az elbeszélő hogyan nyilvánul meg, miket mond, miket hallgat el, ugyanis a nyelvhasználat sokat elárul az adott karakterről. Talán éppen a vallomásos megszólalásmódnak köszönhetően tudtam a megfelelő arányban egybegyúrni a metafizikai, erkölcsi és társadalmi kérdéseket, amelyek mindig is érdekeltek, témaként már korábbi köteteimben is fellelhetőek.
Figuráidnak a vallomásaikban megmutatkozó jelleme mintha táplálná is az alulnézeti benyomást, még ha nem is kifejezetten a lecsúszottakról szól írásaid java: a megpróbáltatásaikat analizáló, azokon filozofáló, bizonytalanul rágódó attitűdök jogosan utalnak talajvesztettségre és vesztes alapbeállítottságra?
Olyan nemzedék tagja vagyok, amelynek még azt tanították, hogy hamarosan belépünk a kommunizmusba, ahol tejben-vajban fürdünk majd mindannyian. Ehelyett nagykorúságunk küszöbén kitört a háború. Egyes tanáraink, akik korábban azzal gúnyolódtak, hogy tán azért nem tudtunk készülni órára, mert hittanon voltunk, hirtelen leborultak a templomban. Nem értettem, mindez hogyan lehetséges, később azonban ráébredtem, hogy így normális, bennem a hiba, hogy fennakadok ezen. Következtek a szankciók, a bezártság, a hiperinfláció, a szegénység, a sorkatonaság, az első kézből tapasztalt hazugságok. Ilyen közegből érkezem. A talajvesztettség tehát adott. A vesztes alapbeállítottságot viszont inkább nevezném a tudatos kívülállósság felvállalásának, ami választás kérdése. Melyik a nagyobb szabadság: ha bizonyos határok közt megteheted mindazt, amit akarsz, vagy ha nem kell megtenned, amit nem akarsz? Vannak etikai vörös vonalak, amelyeket erkölcsi önfeladás nélkül nem lehet átlépni. Nem biztos, hogy ilyen lépést felvállalva győztesnek tudnám érezni magam. Nevezhetjük ezt egyféle intellektuális lázadásnak. Lélekben, azt hiszem, mindmáig punk maradtam. Egyes hőseimmel együtt nyilván jól megszíveltük Lovasi András sorait: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.”
A társas magányként ábrázolt léthelyzetek is a talajtalanság, kívülállás és talán az elesettség hatását erősítik. A markáns mondatokból, novellarészletekből vett fejezetcímek közül is kiemelkedik a Hálózatba kapcsolt remeték, s a szereplők magukra maradásáról, egyedüllétéről valló elbeszélőmód azzal is jár, hogy az egymás közötti interakciók a másikhoz el nem érő monológokként hatnak. Honnan hőseid különcsége, miben különböznek a velük kapcsolatban álló aktoroktól?
A mai ember bizonyos szintig értelemkrízisben szenved. Ennek az állapotnak az okait fejtegethetjük, de nem biztos, hogy megtaláljuk a mindenki számára minden helyzetben megfelelő választ. Vannak persze, akik rendelkeznek ilyen válaszokkal, ám tapasztalataim szerint azoktól kell leginkább tartani. Elismerjük vagy sem, minden irányból manipulálva vagyunk. Világunkban az igazság szénája nagyon rosszul áll, a hazugságnak, még pontosabban a féligazságnak sokkal nagyobb az ázsiója. A gonosz se úgy jelenik meg, mint a klasszikus westernfilmekben, ahol az első képkockából tudod, ki a jó fiú, ki a rossz fiú. A gonosz rejtőzködik, álarcot visel, folyamatosan átváltozik, be van csomagolva, mint egy ünnepi ajándék. Nem könnyű felismerni. Engem ezért elsősorban a különböző nézőpontok kérdése foglalkoztat, legyen szó eszmékről, ideológiáról, vallásról. Hogyan látunk bizonyos kérdéseket különböző szemszögből, változik-e a látnivaló, ha módosítunk a látószögön? Nem mentem fel hőseimet bűneik alól, de ha beszélhetünk különcségükről, akkor az épp abban nyilvánul meg, hogy más megvilágításból, egyedi perspektívából reflektálnak a társadalmi eseményekre. Amivel arra szeretném ösztönözni az olvasót, hogy olykor ő is változtasson a szemléletmódján, így talán a megalapozottnak és cáfolhatatlannak hitt álláspontja is megváltozik. Nem a kötetben olvasott történet kapcsán, hanem a hétköznapi életben.
Az álmok – mint több korábbi művedben – most is gyakori szerepet kapnak, megidézve a máig ható múltat, de a konvenciók és elvárások, illetve a belső erkölcsi parancsok közötti különbségek és választási lehetőségek kínzó kérdésein is bölcselkedve. Álom és valóság olykor irrealitásig fokozódó összekeveredése is a nézőpontok kérdése felé mutat, vagy a legalapvetőbb bizonyosságok megkérdőjelezéseként érthető?
Az álom szerepeltetése egy műalkotásban az értelmezhetőségek egész sorát teszi lehetővé. Fontos hangsúlyozni: minden értelmezés helyes. Egyetértek Octavio Paz megállapításával: ahány olvasó, annyi vers. Mert mindenki a saját szellemi beállítottságával, szubjektív értékrendjével, egyéni érzelemvilágával összhangban fogadja be az adott művészi alkotást. Olvasóként nem foglalkozom azzal, mit akart a szerző mondani, engem csak az érdekel, nekem mit mondott. Szerzőként viszont igyekszem olyan mélyrétegeket teremteni egy-egy műben, amelyeket különböző habitusú olvasók különböző módon értelmezhetnek és élhetnek meg. Ezen mélyrétegek közé tartozik többek között az álom is.
Az értelmezések helyessége-helytelensége megannyi kérdésként is hat, ám az Apátlanok novellájában, miközben bár az árvaságra asszociálunk, szerephez jut – a tűzvészben megmenekülő, szinte szentképpé nemesülő fotó révén – a csoda is. Ez a remény vagy fogódzó felfogható-e a kérdőjelek mellett a könyv egyetlen felkiáltójeleként, emelhette-e mindez kötetcímadóvá az írást?
Az előző válaszom szellemében azt mondhatom, hogy ha olvasóként így értelmezed, akkor felfogható. A kérdésedet azonban két részre bontanám. Az egyik az apátlanság fogalma, ami lehet létállapot is, mert több hősömet érinti, de számomra sokkal érdekesebb az átvitt értelme, a gyökértelenség, támasz nélküliség. Az apátlanság kérdése így társadalmi téren azt vizsgálja, a politikai események hogyan befolyásolják az egyén sorsának alakulását, míg metafizikai tekintetben a világba vetett ember kozmikus magányát is megjelenítheti. A másik fogalom a csoda, amely fantasztikus elemként az álomhoz hasonlóan kibővíti az adott írásmű értelmezési horizontját. Egyúttal képviseli a reményt is, mert a csoda csak azzal történhet meg, aki hisz benne, s a kötetben igazából – hős és író esetében egyaránt – a hitről van szó. Nem feltétlen konfesszionális vonatkozásban, hanem a szó legtágabb és legnemesebb értelmében. Arról a hitről, amely átsegít bennünket a hétköznapi nehézségeken, ha megoldhatatlannak tűnő problémákkal nézünk is szembe, s nem kevésbé arról a hitről, amely által értelmet nyer ténykedésünk, még ha tisztában is vagyunk vele, hogy egyetlen könyv sem képes megállítani egy tankot.vele, hogy egyetlen könyv sem képes megállítani egy tankot.
Kérdezett: Luzsicza István
