Megkérdeztük Falusi Mártont
Aligha tévednénk, ha a Bárkában legutóbb közölt két hosszabb versedet „magyarságversnek” neveznénk. Mindkettő rétegzett, különleges asszociációival, gazdag nyelvével távoli világokat köt össze. Honnan közelítesz a témához, hogyan gondolkozol róla? Hogy látod, miért fontos ma a hazáról írni?
A haza az, ami mindig veszélyben forog. Már csak ezért sem könnyű megtalálni a hiteles regisztert, amelyiken szólhatunk róla. Nem elcsépelten, nem szájbarágósan, nem ideologikusan. Ha politikai költészetet emlegetünk, mindjárt sokan berzenkednek vagy fölszisszennek, mert a napi ügyekre való reagálást, a pártos elfogultságot vagy az ideológiai elkötelezettséget értik rajta. Holott ennél szélesebb horizontot vizsgáló, lételméleti kérdésekig is merészkedő irodalmi problémáról van szó, amikor a személyes nekibuzdulás túllép a magánügyeken. A vers természete, hogy az élményből indul ki, ám egy adott ponton, jó esetben, átfordul, dimenziót vált. Ezen a ponton kezdi a vers írni önmagát, ahogy azt találóan mások is már megfogalmazták. És a költő dolga itt a legnehezebb: engednie is kell, hogy a vers – elvontabban: a nyelv – megtalálja a saját útját, miközben uralnia is kell a működését, máskülönben a versegész szétesik. Azért mesélem el mindezt, mert végül én is meglepődtem, milyen irányt vettek, hová jutottak el a költemények. Tény, hogy az utóbbi években a párkapcsolati dinamikáról mintha áttevődött volna a hangsúly a közösségi gondokra. Legalábbis ezt vettem észre, amikor néhány hónapja összeállítottam az új verseskötetemet. De ez a megállapítás is hozzávetőleges, mert úgy hiszem, hogy a jó vers sohasem tematikus; annál rejtelmesebb, szerteágazóbb, nyitottabb. Az alkotáslélektani megközelítés mellett kézzelfoghatóbb indítékokról is beszámolhatok. Ma már nemcsak egyre többen utasítják el, de temetik is a nemzeti kultúrát, sőt vele együtt azt a kultúrát is, amely nagyjából kétezerötszáz éve, Platón dialógusai óta mindenképpen meghatározza a gondolkodásunkat. Ha nem a nemzet, sőt nem is az állam az a keret, amelyikben a népek – és itt az európai népekre utalok – saját történelmüket alakítják és értelmezik, akkor miféle keret váltja föl őket? Hatalmas hibát vétünk, ha úgy véljük, hogy a nemzet vagy az állam készen kapott és csupán konzerválandó valamicsoda, és egyiket sem kell új filozófiai, politikai alapokra helyeznünk a 21. században, de akkor is csalódnunk kell, ha elhisszük, hogy a nemzet és az állam helyett már készen van az a valamicsoda, amihez csupán alkalmazkodnunk, csatlakoznunk, felzárkóznunk szükséges. Szeretek visszatérni a régiekhez. Évek óta egyre többet forgatom például Platón műveit, de a Rézmetszetén a mi országunk című versem egy másik olvasmányélményemre is épít. Quentin Skinner remek monográfiája (The Foundations of Modern Political Thought) revelációként hatott rám. Az antikvitás, a reneszánsz és a reformáció embere: ők is mind mi vagyunk. A művészi felismerések és a bölcseleti vívódások nélkül pedig nem lennénk többek, mint amivé a média formál, szétszed és összeszerel; áldozatul esnénk a manipulációknak.
Nemcsak költőként vagy ismert, irodalomtörténészi, szerkesztői munkát is végzel. Ami az előbbit illeti, nemrég egy Grendel Lajos-emlékkonferencián láttalak-hallottalak, de számos szimpózium programfüzetében olvasható a neved: mi a te igazi irodalomtörténészi utad, milyen alkotói világok érdekelnek, melyik költő, író életműve foglalkoztat leginkább?
Közhely, hogy az irodalomértés mindig önmegértés is. Hadd legyek pimasz. Elsősorban az érdekel, hogy a saját költői, írói utamat jobban megértsem; fejlődjek, nyelvileg, szemléletileg gazdagodjak mások művei révén. Ehhez is szükséges azonban alázat, hiszen a holtakkal társalgunk. Alkotás közben ugyanúgy, mint az olvasás során. Ebből is kitetszik talán, hogy az eszmetörténeti megközelítés áll hozzám a legközelebb, és az újhistorizmus módszertana. Az olyan politikafilozófiai olvasatokban, mint amilyet például Grendel regényeiről adtam, visszaköszön, hogy kutatóként eleinte jogfilozófiával foglalkoztam. Saját költői pályám viszont a poétikai műhelygondokra tesz fogékonnyá. Izgat az a feladat – és sok esszém, tanulmányom végez ehhez mélyfúrásokat –, hogy az elmúlt hatvan-hetven esztendő magyar költészetét a mostanában rögzültnél sokrétűbb, több cselekményszálon futó történetbe ágyazzam. Akár azt a beszédmódot fölelevenítve, amelyen Somlyó György megírta a Philoktétész sebét. Nincsen ugyanis egyetlen üdvözítő beszédmód, ha a műalkotásokat faggatjuk, pontosabban nem egy lehetséges beszédmód van, és ezen a téren is szeretek kísérletezni. Különösen sok tanulmányt és esszét zártam le idén, például a kortárs keresztény líráról és a magyar szellemtörténeti hagyományról. De írtam angolul is egy esszét, ami új irány; az ígéretek szerint hamarosan azt is publikálom.
Szerkesztésedben, válogatásodban jelentek meg idén Szécsi Margit válogatott versei, Bicskám és szívem kinyitva címmel. Mi Szécsi Margit jelentősége, miért volt fontos a versek összegyűjtése és publikálása?
Nagy Borbála Réka, a költő unokája keresett meg, hogy Szécsi Margit születésének kilencvenötödik évfordulójára készítsek egy új válogatást a verseiből. Azért mondok újat, mert Tarján Tamás szerkesztésében, 2002-ben már megjelent egy hasonló. Ez az új válogatás a korábbinál bővebb, és elszakad a kötetek rendjétől. Arra törekedtem, hogy megmutassam: Szécsi Margit, akit a legtöbben Nagy László hitveseként tartanak számon, szuverén alkotó volt, és két fő műformája, a dal, valamint a hosszúvers más poétikai eljárásokat követnek, mint Nagy László dalai és hosszúversei: közelebb állnak a neoavantgárdhoz. Ezt a kötetbe illesztett tanulmányom részletesen elemzi. Egyébként éppen Nagy László és Csoóri Sándor versei vonzottak először, kiskamaszként a költészethez. Ezért is óriási öröm, kitüntetés számomra, hogy Rékával együtt, az ő felvetésére nagyszabású terveket dolgoztunk ki a két esztendő múlva, 2025-ben esedékes Nagy László-centenáriumra.
Az idei könyvhétre jelent meg új esszéköteted, a Várható elbukásunk a Nap Kiadó gondozásában. Ennek a gyűjteménynek mi a jelentősége a pályád szempontjából, milyen szempontok szerint válogattál a szövegeidből?
Gróh Gáspár a bemutatón úgy fogalmazott, hogy több kötetet foglal magában. Valóban tartalmaz irodalmi publicisztikákat, hosszú esszéket, kritikákat és tanulmányokat is. Alapvetően két vonulata van. Egyfelől a magyar eszmetörténet hagyományain tűnődik irodalomközpontúan, különösképpen annak a Szabó Zoltán-i tradíciónak a folytathatóságán, amelynek Zrínyi Miklós, Széchenyi István és Ady Endre a főhősei. Másfelől sok-sok poétikai vizsgálódás gyűjteménye, ami a már említett líratörténeti ambícióm eredménye. De persze helyet kapnak a személyes ügyek, életrajzi fordulatok is a könyvben. Minden esszékötetemet fejlődésregényként élem, írom meg.
Költőként, íróként min dolgozol mostanában?
Röviddel a Várható elbukásunk után leadtam új verseskötetem kéziratát is a kiadómnak; remélem, hamarosan az is napvilágot lát. A múlt héten egy elég terjedelmes és nagyon személyesre hangolt, afféle létösszegző esszét fejeztem be, amely egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Ha mindhárom elkészül, önálló könyv lehet belőlük.
(Kérdezett: Kiss László)
