Megkérdeztük Benedek Szabolcsot
Ahogy a jó regényeknek általában, A spalatói boszorkánynak is több rétege van: az egyik Spalato, a mai Split történelmének főbb csomópontjait mutatja fel, Diocletianus császártól a tatárok fenyegetésén át Tamás spalatói főesperes munkálkodásáig, mi több, a XXI. századig, tekintve, hogy az elbeszélő folyamatosan reflexiókkal illeti az elmesélt történetet. Vagy tán maga a szerző szól közbe e helyeken? Hogyan működött ez esetben: a regényírói ötlet alakította a lehetséges ösztöndíjakat, kiutazásokat, vagy a hely szelleme hívta elő a történetet, és hozta mozgásba a szerzői fantáziát?
Utóbbi. A spliti Kurs kulturális egyesület évről évre meghirdeti a Marko Marulićról elnevezett ösztöndíjat. Ő egyébként a horvátok Janus Pannoniusa, nagyjából egyidőben éltek (egyébként Janus Pannonius is horvát földön született, egy horvát kisnemesi család sarjaként), viszont Marko horvát nyelven is verselt. Szobra szülővárosában, Splitben, a tengerpart közelében áll, egy a velenceiek által emelt bástya szomszédságában. Amikor beadtam az ösztöndíjpályázatot, azt írtam bele, hogy annak idején a rijekai ösztöndíjamon szerzett benyomásaimból regényt írtam (ez volt A fiumei cápa), úgyhogy valószínűleg a splitiekből is fogok. Ez így is történt. 2022 márciusában emlékezetes heteket töltöttem Splitben, és az ott szerzett inspirációk eredménye lett A spalatói boszorkány, szerencsés találkozásként azzal, hogy ugyanekkor az Athenaeum Kiadó Időutazó címmel történelmiregény-sorozatot indított, és az én könyvem ennek lett az egyik első darabja. Az ösztöndíj jóvoltából Split történelmi óvárosában laktam, pár lépésre Diocletianus palotájának központjától, úgyhogy naponta jártam az évszázadok alatt tükörsimára kopott utcaköveken, róttam a sikátorokat, és ugyanazokat a falakat meg épületeket láttam, amelyeket a regény figurái is. A napi rutinom része volt az is, hogy esténként, amikor lejárt a múzeumi műszak, és nem kértek belépőt, bementem a regényben szintén fontos szerepet játszó, antik panteonból kinőtt, kora középkori eredetű dómba, amely nem mellesleg a világ legrégebbi, folyamatosan működő katedrálisa, és amelyben szinte minden látogatásomkor föl tudtam fedezni valami újdonságot. Kora tavasz lévén, még nem voltak turisták, akiket akkoriban amúgy is visszariasztott az utazástól a nem sokkal korábban kezdődött orosz–ukrán háború, úgyhogy jószerivel üresek voltak azok az utcák, amelyeken nyáron rendszerint egy gombostűt se lehet leejteni. Tervezgettem, hogy majd sokat kirándulok a környéken, ez részben meg is valósult, de inkább az ösztöndíjas időszak elején, aztán Split annyira rabul ejtett, hogy szívesebben maradtam a városban.
A spalatói boszorkány másik fontos szála Rogerius mester híres művének, pontosabban kéziratának sorsa. Milyen forrásokkal dolgoztál, hogyan használtad például az egykori váradi kanonok, sőt spalatói érsek Siralmas énekét?
A Siralmas éneket lényegében teljes egészében, a regény legfőbb cselekményszála az abban leírtakat követi, noha Rogerius időnként elég szűkszavúan és elkenve fogalmaz, viszont ezzel legalább elég teret hagyott nekem. És persze nagyban merítettem Spalatói Tamás krónikájából is, ő is éppenséggel részben Rogerius (valószínűleg szóbeli) elbeszélésére épített, de közben beszámolt arról is, hogy mi minden történt akkor, amikor a IV. Bélát és családját üldöző tatárok eljutottak az Adriáig. Voltak emellett még történettudományi forrásaim is természetesen, és mindenképpen meg szeretnék említeni két szépirodalmit is. Azazhogy hármat, mert Makkai Sándor két külön regényben írta meg a tatárjárást és előzményeit (Táltoskirály, Sárga vihar), ezek kamaszkori kedvenceim, de nagy hatást gyakorolt rám annak idején Szabó Magda A meráni fiú című drámája is.
Nemcsak az lehet érdekes, hogy a források miképp segítettek, de az is, hogyan írtad ezt az egyszerre hagyományos módon mesélő, mégis számos izgalmas poétikai megoldással élő regényt. Írta magát a szöveg, vagy az első leírt szótól biztosan tudtad, merre haladsz, hogyan alakul?
Volt egy vezérfonal, az eleve eldöntött volt, hogy Rogerius lesz a főszereplő, a központi figura, és mivel a helyszín javarészt Split, azaz a középkori Spalató, az is adta magát, hogy Tamás főesperes is jelen lesz, amiből következett, hogy ez a két figura sokat fog beszélgetni egymással. Na és persze azt is előre tudtam, hogy a címszereplő majd Rogerius múltjából bukkan elő, mégpedig az eredeti Siralmas ének elnagyolt, kevésbé kibontott részeiből. Az események főbb menete tehát nagymértékben adott volt, elvégre ez egy történelmi regény, ahol azért biztos kézzel kell kapaszkodni a valóságba. De például Diocletianus megjelenése teljesen hirtelen ötletként jött, konkrétan az első mondatok leírásánál. Egyébként nagyon élveztem az írást, ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem voltam kénytelen sehol lelassulni, mert egyik résznél se éreztem azt, hogy akár a szöveg kezd fáradni, akár én, és van itt most egy gödör, ahonnét a folytatáshoz ki kellene kapaszkodni. Egyetlen lendülettel vittem végig az egészet, talán érezhető is a végeredményen. A lendületet pedig egyrészt a friss spliti élmények táplálták, hiszen írás közben nemegyszer úgy éreztem, hogy megint az ezeréves utcaköveken csatangolok, másrészt meg az, hogy azóta érdekel a tatárjárás, amióta Lengyel Dénes mondagyűjteményében gyerekként először olvastam róla. (Akkor találkoztam egyébként először Rogeriusszal is.) A mongol birodalom volt a világ valaha létezett legnagyobb, egybefüggő birodalma, egy hihetetlenül jól megszervezett és erős világhatalom, és az a tragikus másfél év, amikor Magyarország érintkezni volt kénytelen vele, minden véres eseményével és pusztításával együtt egy különösen fontos és emlékezetes fejezet a históriánkban. Nem feledkezve meg az előzményeiről sem, hogy Julianus elindult megkeresni a keleten ragadt magyar csoportokat, aztán a mongolokba botlott, vagy például ott a betelepülő kunokkal való konfliktus, amelynek kapcsán az egyik könyvbemutatón szóba kerültek bizonyos történelmi párhuzamok is.
Mivel ez egy kisinterjú, le kell mondanom arról, hogy mélyebben belemenjünk a regénybe, pedig sorjáznának a kérdések a súlyosan traumatizált, életre szóló sebeket hordozó szereplőkről, a magyar–horvát kapcsolatok alakulástörténetéről, a tatárok történelmi szerepéről, vagy – amit különösen szerettem a könyvben – a Várad környéki Körös-világ ábrázolásáról. A végére azonban valami egészen más: az utolsó lapon lajstromozod a neveket, akiktől valamilyen formában idéztél a könyvben. Néhányra rábukkantam, de, kérlek, áruld el nekünk: Torgyán Józseftől mit lehetett felhasználni egy a XIII. században játszódó regényben? (Hogy a Lennon–McCartney-vendégszöveget sem találtam meg, az legyen az én bajom.)
Kereshetnénk valamiféle szerzői ideológiát ezek mögé az idézetek mögé, talán lehetne is eszkábálni, de igazából mémnek, játéknak indult: a szöveg egy adott helyére pont odaillett egy bizonyos, többé-kevésbé ismert vendégmondat, utána meg már tudatosan helyeztem el ilyeneket itt-ott. Ami persze vehető afféle kikacsintásnak is az olvasó felé, vagy akár támpontoknak, hogy otthon érezze magát a regény világában. „Térj vissza oda, ahonnan jöttél” – ez a Get Back című Beatles-dal refrénje, egyébként meg Torgyán doktor emlegette a patakvért, ami annak idején erős politikai szólamként hangzott, ugyanakkor beleillik a tatárjárás tragédiával és vérrel terhelt kontextusába.
(Kérdezett: Kiss László)
