Megkérdeztük Haász Jánost
Két gyerekverskötet után (Felnőtteknek nem, 2017, Mire felnövünk, 2021) prózával jelentkeztél. Az Apám óriás lesz szorosan összetartozó novellákat tartalmaz, amelyeket nagyon kevés választ el attól, hogy regénnyé álljanak össze. Mi mentette meg őket ettől?
Igazából eszembe se jutott, hogy ebből regényt lehetne írni. Volt már néhány megjelent, tematikusan és atmoszférájában egymáshoz illeszkedő novella, az tűnt logikusnak, hogy még hasonlóakat írjak, és ahogyan a korábbi gyerekverskötetek, ez is lazán összefüggő és önállóan is megálló egységekben meséljen el egy nagyobb történetet.
A címben jelzett apafigura a kötet talán legfontosabb alakja, motívuma. Sokan sokféleképp megírták már az apa–gyermek, apa–fiú viszonyt – te milyen kihívást láttál benne, hogyan képzelted megközelíteni a témát?
Én az apafigurához a hiány felől közelítettem. Viszonylag kicsi voltam, amikor elveszítettem édesapámat, így az általam megírt apafigura legalább annyira konstruált, mint rekonstruált szereplő. Az apa hiánya egyébként minimum generációs jelenség a családok nagyjából felét érintő válások miatt. De sok helyen az apa akkor sem volt, amikor volt, mert két-három műszakban dolgozott, túlórázott, maszekolt, gmk-zott. És hát a múlt század első felében dúló történelmi viharok, világháborúk, lágerek, forradalmak miatt azt is mondhatjuk, szinte már adottság, hogy a családok sokszor apahiányosak lesznek.
A gyerekhang megszólaltatásában rutinos vagy, a novellák többsége is ezt az élőbeszédet imitáló nyelvet beszéli, ugyanakkor a narrátor többet tud annál, ami a szövegben éppen történik, sokszor utal a jövőre. Hogyan hoztad össze ezt a két perspektívát, és miért tudjuk meg, mi lesz a szereplők sorsa?
Nagyon szeretek az idővel babrálni a szövegekben, szívesen csúsztatok egymásra a narrációban több idősíkot. Hiszek abban, hogy a személyiségünk a megélt életünk minden pillanatát magában hordozza, egymásra rakódnak bennünk éveink milliói másodpercei. Ebből kiindulva ez a kötet akár úgy is olvasható, mint egy olyan felnőtt elbeszéléseinek láncolata, akiben túl vastagon rakódott le a gyerekkor, ezért a gyerekkorban elsajátított nyelven tud leghitelesebben megszólalni. És ha ez a felnőtt mesél, aki egyszerre van benne élete minden pillanatában, akkor érthető, hogy tudja azt is, mi lesz a szereplők sorsa – épp azzal szembesül a kötet végén, hogy a hozzá közelállók sorsai mennyire azonos mintázatokat írnak le végül.
Az Apám óriás lesz prózái alapvetően egy kisvároshoz kötődnek, ahonnan az elbeszélő főhős elkerül, idővel azonban visszatér szülővárosába. Ez a helység a könyvben Körösvár néven szerepel, miközben más települések a közismert nevükön, így Szentes: Szentes, Zürich pedig: Zürich. Ezt a különbségtételt mi indokolta?
Ennek egyetlen oka volt: azokat a városokat, amelyekhez a szereplőnek személyes élménye fűződött, Budapest kivételével, fiktív néven szerepeltettem. A fiktív város- és szereplőnevekkel az volt a célom, hogy elvonatkoztassam a történetet attól a valóságtól, hogy ezt életrajzi könyvként lehessen értelmezni. Körösvár jó pár alföldi kisváros lehetne, az, amit az elbeszélő ott megélt, más alföldi, határ menti kisvárosok gyereksorsa is lehetne. Más városoknál vagy nincs jelentősége a megnevezésnek, vagy, mint Zürich esetében, nagyon is van: az önmagán túl a nyugatiságot, a „svájciságot” szimbolizálja.
Első prózakönyved erősen személyes kötet. Hogy érzed, lezártad ezt a témát, elbúcsúztál ettől a hangtól, vagy tartogat még történeteket a gyerekkor világa?
Több olyan novellaötletem volt, amelyek végül, a határidő szorításában nem készültek el, de ebbe az atmoszférába illenek, így azt semmiképp nem mondanám, hogy ettől a hangtól elbúcsúztam volna ezzel a könyvvel. Bár még egy hasonló tematikus kötetet nehéz elképzelni, egy-egy novellában még visszatérhet ez a világ – vagy egy nagyon hasonló. De az a nagyobb lélegzetvételű munka, amelyet most kezdek el, más hangon szól, és nagyon más korból nagyon más történetet mesél el.
(Kérdezett: Kiss László)
