Megkérdeztük

 

 jenei_gyula_m__ret.jpg

 

Megkérdeztük Jenei Gyulát

 

Járvány, szorongás, krízis – nem volt jó év a 2020-as. De mit tehet a költő? Ahogy Radnótinál olvassuk: ír, mit is tehetne.

 

A pandémia sokféle irodalmi mozgást elindított 2020 tavaszán. Te Járványnapló címmel, jegyzetversek alcímmel kezdtél közölni tűnődő, önelemző verseket. Miért a napló és a jegyzet műfaját választottad? Ez mennyiben befolyásolta a formát, a versek szerkezetét, akár grammatikai jellemzőit?

Szívesen írok tárcaszerűségeket, jegyzeteket. Rengeteg téma jön szembe, de persze csak töredékükből lesz szöveg. Időhiányból, lustaságból? Amikor kezdődött a járvány, följegyeztem magamnak pár apróságot, hogy majd beledolgozom őket valami cikkbe. De egy fiatal barátommal, Karap Zoltánnal (zenész, filozófus, író) elkezdtünk beszélgetni a járványról, s ő felvetette, hogy miért nem írom meg az ezzel kapcsolatos reflexióimat verses naplóként. És tényleg: miért is ne? Megtetszett az ötlet, elkezdtem írni. Korábban sosem vezettem naplót. Talán nem is egy klasszikus napló (járványnapló) ez, egyszerűen próbáltam magam rászorítani, hogy rendszeresen írjak, méghozzá olyan dolgokról, amelyek kapcsolódnak a járványhoz. De 2020 tavaszán szinte minden kapcsolódott.

Kitaláltam, hogy a naplóbejegyzéseket jegyzetverseknek nevezem, s ez elég tág határt engedett a szerkezetet, a nyelvhasználatot illetően. Vannak egy-két soros vagy éppen hosszabb írások, lírai szövegek, gondolatiak, némelyik pedig a tudósítás, a helyzetjelentés csupaszságával, tényszerűségével reagál egy-egy jelenségre.

 

A lírád egyébként is erősen személyes: ez az új téma – amely, köteted olvasva, ürügynek is tűnik, lehetőségnek arra, hogy beszéljünk, gondolkodjunk jó-rossz dolgainkról – a személyességnek milyen új változatait hívta elő?

Ez így pontos. A pandémia is ürügy arra, hogy arról beszéljek, ami hatvan felé nyilván egyre jobban foglalkoztat, az elmúlásról. Az életből való kikopásról. Egyik írótársunk írta a kötet kapcsán, hogy ha nem éppen az öregedésünk idejére esik a járvány, nemcsak hogy nem születhetett volna meg ez a kis könyv, de hitelességi alapja sem lehetne.

 

legszomj.jpgA könyv Légszomj címmel jelent meg az Eső Könyvek újabb darabjaként. Mi indokolta a címváltoztatást?

A Járványnaplót mindig ideiglenes vagy munkacímnek gondoltam, miután fölmerült bennem, hogy kötet lehetne ezekből az írásokból. Túl sok járványról szóló könyv, karanténnapló született 2020-ban. A Légszomj kicsit el is rejti, kicsit meg is emeli a kötet írásait. Köszönet a címötletért Molnár H. Magornak!

 

Milyen elképzelés szerint rendezted kötetbe a verseket? Sokat rostáltál? Előfordult, hogy egyes szövegek máshová kerültek a megírás sorrendjében elfoglalt helyükhöz képest?

Nemigen rostáltam, illetve az történt, hogy néhány ötletet, verset nem írtam meg, vagy nem írtam végig. Az lett a selejt. Néhol pedig végig kellett gondolnom, hogy mikorra datáljak bizonyos szövegeket, hisz előfordult, hogy adott nap eseményére reagáltam, ám esetleg csak egy-két nap múlva, vagy lejegyeztem egy vázat, és csak később dolgoztam ki. De alapvetően arra törekedtem, hogy a sorrendet, vagyis a köz- és magánérzetem ívét ne hamisítsam meg.

 

A Légszomj versei a naplóíró szemüvegén keresztül láttatják a járvány számos hatását, a társas érintkezés roncsolódásait, a leszámolást a sérthetetlenség és az állandóság illúziójával, a hétköznapi rítusok átalakulását, ugyanakkor mintha azt is állítanák: mindig is szorongó, egymásnak idegen, külön világok voltunk, amit a járvány csak fölerősített, látványosabbá tett. A tizennyolcadik nap verse igen markánsan szembemegy a világ tisztábbá válásába vetett, sokak által képviselt hittel. Találtál magyarázatot arra, mi táplálhatta ezt a derűlátást?

A nem hétköznapi helyzetek, mint ez a járvány is, új körülményeket teremthetnek, amelyekben nem érvényesek a korábbi rutinok, s olyan, mintha a félelem, a kiszolgáltatottság, az egymásrautaltság megváltoztatná az emberek jellemét. Mintha egyesek jobbá, önzetlenebbé válnának általa, mások meg számítóbbá, aljasabbá. De meggyőződésem szerint mindenki a saját formáját hozza, viselkedésünk az örök emberihez húz. Amikor a járvány elején sokan annak a reménynek adtak hangot, hogy ebből a megrázkódtatásból jobban, nemesebben jön ki az emberiség, csak rosszkedvűen mosolyogtam ezen az optimizmuson. Nem tudtam hinni benne. És nem öröm, hogy az idő a kételyemet látszik igazolni.

 

A kötet legterjedelmesebb darabja a sokszorosan önreflexív, a könyv létrejöttéről, az egyes versek publikálásáról is tudósító záróvers – a kétszázharminchetedik napé. November elején keletkezett, tehát már a második hullám szülte. Ezzel a járványnapló írását is befejezted?

Igen, azt hiszem, elmondtam, amit a járvány kapcsán el tudtam vagy el akartam mondani, s remélem, nem kell megélnem végletesebb helyzeteket, amelyek esetleg a napló folytatására késztetnének. Eredetileg a március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet két hónapját öleli fel a könyv, és a feloldás, vagyis az írásbeli érettségik napjával záródott volna, de mert csúszott a kötet megjelenése, úgy éreztem, hogy illene kicsit „frissíteni”, ezért egy „epilógusszerűséget” még hozzáírtam. Ez visszatekint a tavaszra, és rögzíti, hogy folytatódik, állandósul a félelem, ugyanakkor azért változik is, megszokássá, fásultsággá simul, de hirtelen indulatokba is átcsaphat.

 

Gyümölcsöző munkakapcsolatod Verebes Györggyel közismert, a Légszomj szövegeit az ő grafikái kísérik. Hogyan dolgoztatok együtt a könyvön?

Több kötetem borítóját Verebes György festő- és grafikusművész tervezte, ő vezeti a Szolnoki Művésztelepet, és az Eső irodalmi lapnak is ő a képszerkesztője. Amikor nyár elején arról kezdtem gondolkodni, hogy ez a járványnapló ciklusként kilógna a készülő verseskötetemből, megfogalmazódott, hogy esetleg önálló kis füzetként jelentessem meg. Egyértelmű volt, hogy a borítótervre Gyurit kérjem fel, de néhány grafikát is el tudtam képzelni a kötetbe, sőt azt is, hogy a verses és képzőművészeti rész nagyjából egyenlő arányban legyen jelen. Úgyhogy ezzel az ötlettel kerestem meg, és ő szívesen vállalta is, hogy a járvánnyal kapcsolatos gondolatait egy grafikasorozatba sűríti. Úgy beszéltük meg, hogy nem kifejezetten illusztrációkat készít, hanem a saját vízióit viszi rajzlapra. Az, hogy némelyik szöveg és kép tökéletesen harmonizál, kiegészíti egymást, mintha mégis illusztrálnák a másikat, talán azt mutatja, hogy hasonló szorongások, reakciók működnek bennünk. S talán hasonlóak a könyv olvasóiban, képnézegetőiben is.

 

(Kérdezett: Kiss László)


Főoldal

2021. január 11.
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
21 - Kalmár András Márton: KorkülönbségAcsai Roland verseiKiss Judit Ágnes versei Darvasi László: Lángszámolók vidám dilemmái
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA