Koncz Tamás
Megkérdeztük Horkay Hörcher Ferencet
Az önéletrajzi költészet nem CV
Közismert író, eszmetörténész, az MTA filozófiai intézetének vezetője. Miért érezte fontosnak az első ciklusban, hogy bemutatkozzon és bemutassa szeretteit könyvének első ciklusában, a Családi fényképalbum versein keresztül? A megmutatás vagy inkább a tükörbe nézés vágya állt e mögött?
A szerző személye és a versekben beszélő egyes szám első személyű hang megkülönböztetése alapvető fontosságú számomra. Ha van is – márpedig nyilvánvalóan van – összefüggés a szerző és a versszöveg narrátora között, ez az összefüggés nem egyenes és közvetlen. Meggyőződésem szerint az önéletrajzi költészet nem CV. Hadd fűzzek mindehhez még egy dolgot: a szerzői hitelességet, vagyis hogy a verset a szerzőjébe vetett olvasói bizalom „tartja meg”, döntőnek tartom.
A fényképalbumban egy masszív közéleti-politikai szál is megjelenik, felismerhető személyekkel, eseményekkel. Miért lett ez is a családi emlékgyűjtemény része?
Nézzük azt a verset, amelynek az a címe: A rendszerváltás családi fénylépei. Ez a szöveg arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet hitelesen beszélni versben az elmúlt harminc év politikai eseményeiről. A hipotézise: például szelfik révén, melyek a versek narrátoráról készültek az adott évben, olykor családtagokkal, az adott, ma már tudjuk, történelmi események háttere előtt: „Oxfordot járt fiatal tanár, álltam / a Hősök terén Nagy Imre temetésén…” (1989)
A Szelídek városában külön ciklust szentel az idős, beteg anya történetének – a testi kínok, a kiszolgáltatottság leírása az olvasót is megviseli. Hogyan lehet távolságot tartani egy ennyire személyes történettől?
Próbálom leírni, szerintem hogyan érdemes közelíteni ehhez a ciklushoz. Vegyük Mészöly Miklós Film című történetét. Egy öregasszony és egy öregember csoszog benne, végtelenül lelassítva. Itt van ez a részlet, a legelejéről: „Egy c-jelzésű ház előtt elgázolt feketerigó lemezvékony maradványa reliefként tapad az utcakövekre. Az egy szintbe hozott tollazat már alig fekete, inkább piszkosbarna, csak az öntözőkocsi vizétől kapja vissza az eredeti ragyogást, s akkor kivehető az autógumi mintázata is.” Nos, én is egy c-jelzésű házban nőttem fel – vagyis Mészöly „kegyetlen” leírásmódja nekem példaértékű.
A kötet hét ciklusában és záró kódájában egy képzeletbeli, de valós emlékekre, portrékra alapozott város emelkedik fel, tulajdonképpen a múlt töredékeiből. Az elmúlással szembeni erődítmény lenne ez – vagy más szándékkal épült? Miért kell képzeletbeli otthont teremteni a szelídeknek?
Induljunk ki a verseskötet címéből (A szelídek városa) és a hasonló című versből. Ennek utolsó sora a következőként hangzik: „amíg tart a játék, vedutát fest a vak emlékezet”. Mondjuk azt tehát az egyszerűség kedvéért, emlékekből várost építeni: játék, a képzelet (vagy az emlékezet?) játéka. Ha ezen a szálon indulunk el, érdemes felidéznünk Schiller elképzelését a játékról, Huizinga Homo Ludens-ét, végül mondjuk Gadamert. De persze elindulhattunk volna a veduta, vagy az építés fogalmából. Végül pedig, ha igazából mégiscsak a szelídekre lesz kíváncsi az olvasó, akkor a Bibliában talál támpontot.
A személyes felütés után gyors váltással egy lovagtörténetet, Philip Sidney ciklusát olvashatjuk, amit egy klasszicizáló egység (Adria, szerelmem) követ. Milyen szerkesztési elv alapján illeszkednek a könyv ciklusai, hogyan kapcsolódik az egyéni történet a megidézett antik mítoszokhoz?
Ami Sidneyt illeti, a lovag titkos okokból került Krakkóba, s onnét a verseskötetbe. Buda, Krakkó, Kolozsvár, Róma – a kötet versei révén a (kicsit túlméretezett) történelmi Magyar Királyság és szomszédai (vagy inkább Közép-Európa) városaiban bolyonghat az olvasó – remélem, csábító ajánlat.
Az antik mítoszok valószínűleg valóban ott rejtőznek a szövegtengerben elmerült állapotban, de szerzőként erről sem tudok többet mondani annál, hogy fontos számomra a magyar költészet pannon-mediterrán vonulata.
Öt-hatévente jelenik meg új verseskötete, sokan inkább ismerik közíróként, egyetemi tanárként, mint költőként. Hivatásának vagy játéknak érzi a költészetet – egy önkifejezési formának a sok között?
Az előző kötetemben Dante volt Vergiliusom. Vele kapcsolatban ezt írtam, a szerelmi költészet veszélyeire figyelmeztető versben: „Mivel Danténál a költészet öngyógyítás, / a szerelem pedig Istenhez vezérlő kalauz, / a szerelmi költészet ima és önvizsgálat.”
Min dolgozik jelenleg, és mikor olvashatjuk újabb kötetét?
Most épp a decemberi naptárat írom, egy-egy mondatot minden napról, a Pannon Tükör számára, az általam költőként is nagyra becsült Vörös István szerkesztő (egyébként Pázmányos polgártársam) felkérésére. Kihívás: egy-egy mondatba belecsomagolni egy egész napot. Hogy belőlük összeálljon egy harmincmondatos „történet”.
Az „újabb kötet” megjelenésének időpontjáról még fogalmam sincs. De terveim szerint egy válogatott és új verseket tartalmazó kötet lesz/lenne – és akkor mégiscsak sikerült megidéznünk Kosztolányit és Adyt is. A baj az, hogy az új verseknek még meg kell születniük, s ki tudja, sikerül-e nekik ez a kisebb csoda.
