Lipcsey Emőkét kérdeztük
A Kortárs kiadónál jelent meg A vadnyúl bukfencet vet című regény, amely látlelet a svéd társadalomról, az emberi kapcsolatok elidegenedéséről. A szerző harminchárom éve él Svédországban. Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ha Svédországot és Magyarországot összegyúrnák, akkor kialakulna egy tökéletes ország – ha lehetséges egyáltalán ilyen...
Kifejtenéd ezt a megállapítást?
Történelmi, és talán néplélektani okokból a két ország sokszor szöges ellentéte egymásnak. Svédországban a törvény, a hatalom tisztelete évszázados hagyomány. Az általunk ismert svéd jóléti társadalom idején pedig egyenesen gyermeki bizalom alakult ki az emberekben a „jóságos állambácsi” iránt. A jóléti társadalom ma már nem ugyanaz, mint fénykorában, ráadásul mostanra váltak nyilvánvalóvá „a svéd csoda” árnyoldalai is. A svédek a komoly problémák ellenére mégsem lázadoznak, sőt a médiában is még mindig elég szórványos a kritikus hang. Magyarországon éppen ellenkező a felállás. Évszázados hagyomány a hatalommal szemben érzett bizalmatlanság, és a közelmúlt történelmében nem volt a svéd gazdasági „csodának” megfelelő magyar modell. De volt kommunista diktatúra. Történelmi hátterünknek köszönhető a génjeinkbe kódolt gyanakvás, a folytonos ellenállás a hatalommal szemben, a folytonos bírálat, ha kell, ha nem. Mi elveszítettük képességünket, hogy észrevegyük azt, ami pozitív, a svédek pedig képtelenek az életüket negatívan befolyásoló tényezőket meglátni. Mondanom sem kell, hogy egyik sem jó megközelítés. Néha nekünk, magyaroknak is jót tenne például, ha az államban nem feltétlen az ellenséget látnánk. Ugyanakkor a svédek gyermeki bizalma sem követendő példa. A gazdasági, és politikai hatalom birtokosai ezt Svédországban alaposan kihasználták. Igaz, hogy évtizedekig sikerült anyagi jólétet biztosítaniuk, cserébe csak azt várták el, hogy az emberek szokjanak le az önálló gondolkodásról és véleménynyilvánításról. Ennek következtében évtizedekig a hatalom birtokosai döntötték el, miről mit kell gondolni. Az eltérő álláspontok általában már az öncenzúra rostáján kihullottak. Ez még ma is így van, bár mint említettem, például a média sem olyan homogén már, mint a szociáldemokrácia hőskorában. A svédek leszoktak arról, hogy önálló véleményük legyen, a magyaroknál éppen ellenkező a helyzet; két magyarnak legalább négy önálló véleménye van. Egy dán professzor találóan egyszer azt mondta, a svédeknek az a gyanús, ha többféle vélemény van, a dánoknak meg az, ha csak egy. Ugyanakkor a svédek ügyes diplomaták, s a nemzetközi porondon diplomáciával mindent el tudnak érni, amit akarnak. Kitűnőek abban, hogy belpolitikai csetepatékat félretéve pozitív országimázst teremtsenek magukról. Így jött létre a világszerte sikeres mítosz Svédországról, melyben vannak ugyan igazságelemek, ám ezeket nem lenne szabad a kontextusból kiragadni. Magyarországon hiánycikk a diplomácia, és az országról nincs politikai csatározásoktól független országimázs. Talán a fentiekből nyilvánvaló, miért gondolom azt néha, hogy milyen jó lenne a két országot összegyúrni.
Regényedből a svéd lelkiségre is ráérezhetünk, és nekem úgy tűnt, hogy ez összefügg a természeti leírásokkal.
A svédeknek nincs történelmi tudatuk, viszont érdekes éppen az, amit fölvetettél, azt hiszem, a svédek identitása a természetben van. Hatalmas területen él körülbelül annyi ember, mint Magyarországon. Figyelemreméltó, hogy a svédeknek nem volt nemzeti ünnepük hosszú évekig, viszont a legsvédebb ünnepük, a Midsommar, a nyári napforduló, amiről a könyvben is szó van, a karácsony mellett talán a legfontosabb számukra. Úgynevezett pogány hagyományokra nyúlik vissza, természeti valláshoz kötődő ünnep. A természet változásaival hosszú ideig együtt éltek és függtek is tőle pozitív meg negatív értelemben is, amíg a jóléti társadalom megszületett, nagy szegénységben éltek. A megerősödő baloldali mozgalomból nőtt ki az a fajta szociáldemokrácia, ami megteremtette a jóléti társadalmat, és ez pozitívum volt mindenképpen, viszont fokozatosan ennek a hátulütői is jelentkeztek. Az elv, ami szinte államideológia lett, hogy mindenki függetlenül éljen a másiktól, az embereket elidegenítette egymástól. Nemrégiben játszottak a svéd mozikban egy filmet, a címe: The Swedish theory of love, (A szeretet svéd elmélete) amely a játékfilm és a dokumentumfilm határán van, pont a „svéd modell” árnyoldalait mutatja be. Sok mindent leleplez, erősen eltér a politikailag korrektnek mondható imázstól. Svédországban vannak „szent tehenek”, mint ahogy minden országnak megvannak a saját politikailag korrekt álláspontjai arról, mi az, ami annak számít, és mi az, ami nem. Svédországban ez viszont évtizedek óta így van. Erre mondhatná bárki, hogy ez így volt itt a Kádár-rendszerben is. Igen, így volt, de Svédországról senki nem gondolná, hogy ott is így volt és most is így van. Most is vannak szent tehenek – említhetjük a feminizmust, a homoszexualitás, illetve a migráció megítélését, vagy a túlhajtott genderizmust. A legtöbben nem merik vállalni, ha álláspontjuk eltér a fősodortól. De semmi sem konstans, Svédországban sem. Az előző kérdésben beszéltünk már a médiáról. Kezd fölnőni egy olyan fiatal újságíró generáció, akik mernek ezekről a korábban megkérdőjelezhetetlen kérdésekről írni. Érdekes módon ők sokszor másodgenerációs, főleg Európából származó szülők gyerekei, vagy pedig vegyes házasságból származnak, mint ahogy ezt a filmet is egy fiatal olasz-svéd rendező alkotta. Svédországban most elég nagy változás zajlik ilyen téren. Kidőlnek a csontvázak a szekrényből.
A könyved megjelenik svédül is? Hogyan illeszkedik a kortárs irodalmi közegbe?
Egy kiadó szeretné megjelentetni, valószínűleg azért, mert most illeszkedik. Egy fordítói konferencián egy kritikus bemutatta, mi az, ami most Svédországban trendi, a divatos szerzők könyvei nem egyértelműen pozitív szemszögből vetnek föl problémákat. Korábban a prózát és sajnos a lírát is a szocreál jellemezte, az újabb könyvek ettől eltérnek, azt sejtetik, hogy azért ebben a társadalomban nem stimmelt, nem stimmel minden.
Könyvednek van egy kicsit titokzatos, szürreális része, ami nagyon izgalmassá teszi. Ez már a címben is megjelenik. Honnan jött a vadnyúl?
A főhősök sok mindent befolyásolhatnának a saját maguk életében, de mivel ők a valóságban már nem képesek arra, hogy a sorsukat a kezükbe vegyék, és életüket csupán rajtuk kívülálló tényezők határozzák meg, ezért sorsuk sokszor a bizarrba hajlik át. Így jön be a szürreális szál. A vadnyúl, szimbóluma mindennek. A főhősök nem tudnak mit kezdeni sem saját életükkel, sem egymással, és teljesen elvesztették kapcsolatukat a valóság metafizikus részével is. Ráadásul pedig ott vannak ezek a társadalomban szent tehénként kezelt látásmódok. Ezekből így csakis egy szürreális világ alakulhat ki, és a vadnyúl gyakorlatilag ennek a jelképe. Hogy jött a vadnyúl? Prózai oka van: amerre lakom, ott sok a vadnyúl és mindig vigyáznom kell, ha megyek kocsival szürkületben. Valahogy bejött ez a kép, mi lenne, ha elütnék egy vadnyulat, biztosan követném… és elkezdett mozogni a fantáziám. Igen, a vadnyúlon indult el ez a szál, amelyik a könyvnek a szürreális részét mozgatja.
Pályakezdésedet az avantgárd jellemezte. Mit jelent számodra?
Olyan az avantgárd szemlélet, mint a zebra csíkjai, hogy soha nem tűnnek el, hiába mosom át, a csíkok ott maradnak. Az avantgárd szemlélet határokat feszeget, az jellemzi, hogy valamit folyamatosan meg akarsz újítani. Ugyanaz az újító szándék mozog bennem, mikor képverset írok vagy regényt. Az Ördöghinta regényem például három idősíkban játszódik, de benne nem csak a múlt hat a jövőre, a jövő is befolyásolja a múltat. Az is elkezdett izgatni például, hogyan lehetne megújítani a regényt mint műfajt. Felvetődött bennem, mi lenne, ha kipróbálnám, hogy a regényt blog-formában írom meg. A taurus blogja olyan blogregény, amelyben különböző karakterek szerepelnek, mindegyiknek van egy nickneve, állandóan jönnek az újabb blogjaikkal, és van egy taurus nevű blogozó, aki leleplezi blogjaiban a mások hazugságait. A blogportál többi tagja nem tudja, hogy taurus honnan tudja róluk az igazat. Ez persze konfliktushoz vezet a különböző blogozók között. Ráadásul taurus előre tud eseményeket, amik meg fognak történni. A blogerek nagy része nem is találkozik egymással a való világban, a blogbejegyzéseken keresztül alakul ki a könyv cselekménye. Taurus az, aki mozgatja a szálakat a blogregényben. Azt lehet észrevenni manapság, hogy sokak számára a virtuális világ ugyanolyan kézzelfogható valóság, mint amiben mozgunk, amikor kimegyünk az utcára, vagy tesszük a hétköznapi dolgokat. Sokan többet élnek a virtuális világban, mint a való világban, ott alkotnak maguknak egy identitást, és megteremtik a maguk történetét.
Pilinszky verseinek fordításával is foglalkozol. Ez hogyan kezdődött?
Nagyon örültem, hogy lehetőségem nyílt Pilinszkyt svédre fordítani, mert közel áll hozzám látásmódjában. Az ötlet viszont Elise Ingvarson svéd költőtől származik, aki egy tanfolyamon odaállított hozzám és elkezdett Pilinszkyről kérdezni. Kiderült, hogy egy súlyos válságon segítette át Pilinszky verseinek az olvasása. Ő először angolul olvasta őket, de létezik 15 vers, amit Tomas Tranströmer, a Nobel-díjas svéd költő fordított le svédre, Thinsz Gézával együtt, ezekhez nem szabad hozzányúlni, mert úgy tökéletesek, ahogy vannak. Egy másik „páros”, aki 1987-ben, Kráter címmel válogatást jelentetett meg Pilinszky verseiből, Harrer Gábor és Karl Vennberg költők voltak. Az ő fordításaik azonban, minden erényük mellett, hiányérzetet keltettek bennünk. Elkezdtünk fordítani, kezdjük bevezetni a verseket folyóiratokban, előadásokon, és reméljük, hogy lesz a kötetre is érdeklődés.
Író, költő, képzőművész, zenész is vagy – hogyan élnek együtt alkotói énjeid?
Nálam mindig dilemma volt, hogy mi tekinthető a legfőbb területnek, illetve ezek kéz a kézben jártak. Valójában nem is kéne szétválasztani ezeket a kifejezési formákat. Ha visszamegyünk az ősművészetekhez, ott együtt volt minden. A görögöknél a verseket a líra hangszer kíséretében énekelték. Az egyiptomi hieroglifáknál még a képiség mozgatta az emberek tudatát, abból alakult az írásbeliség. A művészet, mint olyan, egy egység, és ugyanaz a látásmód áll a képzőművészet, az irodalom és a zene mögött is, csak más-más kifejezési formákban. Szó esett avantgárd gyökereimről. A Magyar Műhellyel a 80-as években egy párizsi hátizsákos utazás során kerültem kapcsolatba. Ott kezdtem publikálni a szövegeimet, képverseimet. A zene mindig érdekelt, állítólag 3 éves koromtól orgonálni akartam és később meg is tanultam, sőt, orgonistaként dolgoztam Svédországban több mint 20 évig, koncerteket is adtam. Az avantgárd a határokat feszegeti, ebbe nagyon is belefér, hogy az ember egyszerre zenész, képzőművész és író. Hogy éppen mi kerül előtérbe? Ha regényt írok, nincs jelen a hangzó rész, illetve a képzőművészeti rész, de valahol a tudatomban ott van. Lehet, hogy legközelebb nem egy regényt írok, hanem egy képverset vagy valamilyen hangköltészeti alkotást. Attól függően, hogy mit akarok megragadni, azt az irányt választom. Első kötetemet, a Sziklarajzokat a Magyar Műhely jelentette meg, abban vannak költészeti alkotások, szövegek és képversek is. Korábban sok Magyar Műhely-találkozó volt Szombathelyen és Keszthelyen, amelyeken performanszokkal, hangköltészeti előadásokkal vettem részt. Egyébként van egy újabb kötetre való versem, lassacskán szeretném rendezni és kiadni. Most egy tíz darabból álló novellacikluson dolgozom, ami az identitás kérdéséről szól, különböző szemszögekből. Ebből már kettő megjelent a Lyukasórában.
Kérdezett: Szepesi Dóra
