Megkérdeztük Potozky Lászlót
Két novelláskötet után jelentkeztél Éles című regényeddel. Kezdettől fogva nagyobb epikai formában gondolkodtál, vagy írás közben szembesültél azzal, hogy anyagod kinőtte a novella kereteit?
Komplex kérdés. Már a pályám kezdetén, az első novellák megszületése idején álmodoztam arról, hogy egyszer majd regényt fogok írni. De nagyon féltem, mert nem tudtam, vajon hogyan fogok boldogulni ezzel a terjedelmes és bonyolult műfajjal, hiszen addig kizárólag rövidprózában utaztam. Persze volt néhány hosszabb elbeszélésem, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy önbizalomtól duzzadva lássak hozzá a regényíráshoz. Aztán jött egy ötlet és hozzá néhány szikra, amelyek alapján úgy döntöttem, írok valamit. Így kezdtem dolgozni az Élesen. A jegyzeteimben volt annyi anyag, ami egy regényhez bőven elegendő, de sokáig még így sem mertem kijelenteni, hogy nagyprózát írok. Féltem, hogy egyszer csak váratlanul a végéhez érek, esetleg elakadok, és nem tudom folytatni. Körülbelül a harmadánál jártam, amikor ki mertem mondani, hogy igen, én most regényt próbálok írni.
Mi volt a kiindulópontod? Egy képet láttál magad előtt, esetleg egy jelenetet, vagy a figuráról tudtál többet?
Több kiindulópontom is volt. Nagyon megérintett például az, hogy egy nyári este a Thököly úton leszólított egy lány. Látszott rajta, hogy nem hivatásos, hanem egyetemista, aki alkalmi prostitúcióból tartja fenn magát. Addig csak sztorikat hallottam az ilyen lányokról, és igazából városi legendának tartottam ezeket a mendemondákat. Aztán elolvastam egy Stasiuk-kötetet, ami nem tetszett különösebben, az egyik novellánál mégis leragadtam, mert az első két oldal után elképzeltem, mi fog történni, de aztán mégse úgy lett. Gondoltam, elrakom magamnak ezt az ötletet, majd csak jó lesz valamire, talán össze lehet ütni belőle egy novellát. És akkor egy nap Csíkszeredában, valamikor 2013 júliusának végén, épp miközben harminckét fokban másztam felfelé a csíksomlyói messzelátóhoz, elkezdtek felbuzogni bennem mindazok a dolgok, amik egyetemistaként történtek velem. Nem tudom, miért pontosan ott és akkor, de egyetlen délután alatt szinte minden visszajött. Bőszen jegyzeteltem a telefonomba, s mire hazaértem, tudtam, hogy a Stasiuk-novellából kiemelt ötletet, a Thököly-úti élményt és ezeket az emlékeket fogom valamiképpen összegyúrni. Így kezdtem el írni az Élest.
Benne pedig egyes szám első személyű előadásmódban, a főszereplő egyetemista fiú perspektíváján keresztül tárul az olvasó elé mindaz, ami vele és szintén egyetemista, exprostituált barátnőjével történik. Hogyan alakítottad ki a megfelelő hangot, azt a nyelvet, amelyen leginkább közvetíteni tudtad generációd alapvető problémáit?
Nem volt könnyű feladat. Semmiképpen sem akartam rágörcsölni erre az egész nyelvezet-témára, ezért eleinte úgy írtam, ahogy a Nappá lett lámpafényben, az a szóhasználat és mondatalkotás dominált. Ám ahogy haladtam a történetben, úgy alakult a nyelv is, és mire a feléhez értem, önmagától létrejött az a megszólalási mód, amiről úgy éreztem, erre van szüksége az egész könyvnek, meg talán nekem is. A nulladik változat végigírása után tehát az volt az első dolgom, hogy egységesítettem és egy kicsit még finomítottam a nyelvezetet.
A regény központi alakja rendszeresen körömollóval sérti fel saját combját, újra és újra fájdalmat okozva ezzel önmagának. Miért váltak visszatérő motívummá a tigriscsíkoknak nevezett sebhelyek?
A válasz a borító hátoldalán található: legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom. Az elbeszélő csak így tud reagálni azokra a negatív impulzusokra, traumákra, amelyek érik. Más menedéke nincs, túlérzékeny, képtelen a problémáit megoldani. Ilyennek született, ilyen pszichét dobott neki a gép. Ennek az embertípusnak nincs olyan, hogy minden oké. Valami lelombozó mindig történik, egymás után jönnek a pofonok, a seggberúgások. És mivel jelleméből adódóan képtelen akár egy pillanatra is relatív nyugalmat vagy legalább beletörődést érezni, ezekkel a tigriscsíkokkal tereli el a fókuszt egyik fájdalomról a másikra. Mert amíg a combjából kiserkenő vért nézi, és egész lényét ellepi az olló acélhegye után maradt fájdalom, legalább nem kell gondolkodnia, se önmagát, se a környező világot nem érzi.
Olvasás közben az volt a benyomásom, hogy elsősorban a főszereplő aktuális állapotát akartad ábrázolni, s nem kutattad, nem részletezted, mi juttatta őt ide. Jól érzékelem ezt?
Részben. Hisz érintve vannak a közelebbi múltjának azon szegmensei (szerelmi csalódás, betegség, kirekesztettség), amelyek igenis formálták a karakterét, ám a gyerekkora meg az ehhez hasonló, régebbi személyiségalakító periódusok valóban homályban maradnak. Nem akartam klasszikusan realista regényt írni, csak a legszükségesebb alapinfókkal szerettem volna ellátni az olvasót. A jelenre akartam koncentrálni. Úgy gondolom, fölösleges lett volna a múltat boncolgatni, ennek a szereplőnek normális családi háttere van, mégis ilyen lett a jelleme, mert egyszerűen ilyennek született. Ez már genetika. Nem csak a környezetünk és a különböző történések alakítanak minket, már fogantatásunk pillanatában sem vagyunk tabula rasák. Függetlenül attól tehát, hogy kvázi normális életet élhetne, ez az ember akaratán kívül is rögösebb utakat választ. Mert nem tud mást. Így van programozva. Ez ő. Egy rakás frusztráció, káosz és düh. A veleszületett hiperérzékenység az, ami szerintem leginkább kiérződik a sorokból. Emiatt történnek vele bizonyos meredek dolgok.
Hogyan viszonyulsz ehhez a figurához? Hasonlóan gondolkodsz, hasonlóan látod a világot, mint ő?
Figuraként szeretem őt, hisz én teremtettem, a való életben viszont, magánemberként nem biztos, hogy jóban lennék vele. Túlságosan hasonlít rám és túlságosan különbözik tőlem. Olyan dolgokat tesz, amik szögesen ellentétesek az elveimmel, ugyanakkor rengeteg olyan problémája is van, amit meg tudok érteni, mert én is átéltem őket. Nem szeretnék spanolni vele, annyi szent, még ha a világlátásom bizonyos részeit egy az egyben kölcsön is adtam neki. Egyfajta szócsőnek használtam őt, hogy rajta keresztül reflektálhassak a mindennapjainkra meg azokra a dolgokra, amik a való életben piszkálják az orrom.
Nem határozod meg pontosan a történet színterét, mintha azt sugallnád, hogy bárhol játszódhat ebben a régióban. Pályakezdésed Kolozsvárhoz kötődik, jó néhány hónapja viszont Budapesten élsz. Hasonlóak a tapasztalataid Erdélyben és Magyarországon a huszonévesek életérzését, kilátásait illetően?
Valóban az volt a célom, hogy ne legyen lokalizálható a történet. Közép-Kelet Európában bárhol játszódhat szerintem. Ami pedig a huszonévesek életérzését illeti, az eddig tapasztaltak alapján úgy látom, nagyon hasonlítanak az erdélyi fiatalok a magyarországiakra. Kilátástalanság, düh, elégedetlenség, no meg kitörési vágy abból, amiből legtöbbször nincs kiút.
Egy pillanatra úgy tűnik, mintha megcsillanna a remény, és a fiú is abban bízik, hogy jó lesz minden, ám ez hamar szertefoszlik, és visszatér a kocsonyás üresség. Nem láttál semmilyen kiutat?
Szerettem volna kiutat látni. Komolyan. Az volt a tervem, hogy ha a végén nem is lesz minden jó, azért nem marad meg az eredeti nihil sem. De nem így lett. Nem így írta magát a regény. Mesterségesen pedig nem akartam nyirbálni, igazgatni a végkifejletet. Ez a pesszimizmus volt bennem akkor, ez van többnyire most is, és bizonyára ezt hordozza a szöveg. Idomult hozzám és én is hozzá, ártalmas lett volna ebbe a természetes szimbiózisba belenyúlni, mesterségesen átszabni, csak hogy más legyen a történet végkifejlete, pozitívabb, vidámabb. Ilyen vagyok én, ilyen lett a szöveg – ilyenek vagyunk.
Milyen olvasói visszajelzéseket kaptál mostanáig? Korosztályod tagjai például hogyan fogadták a könyvet?
Az első külsős olvasó (értsd nem szerkesztő, szülő, barátnő) Tompa Andrea volt, aki megtisztelt azzal, hogy fülszöveget írt a könyvhöz. Mi tagadás, rendesen izgultam, hogy mit fog szólni hozzá, de amikor azt írta a Facebookon, hogy befejezte a könyvet, és olyan, mintha börtönből szabadulna, mert szanaszét kalapálom az olvasót, akkor picit megnyugodtam. Ez a legfontosabb nekem, hogy valamilyen úton-módon belemarkoljak az olvasóba. Van, akit az elbeszélés tempója meg a prózanyelv ragad magával, mást a pszichológiai folyamatok vagy a generációs problémák megjelenítése. Lényeg az, hogy mindenki találjon magának valamit, amit szerethet. A korosztályomtól egyelőre kevesebb visszajelzést kaptam, aki olvasta, az általában szerette az Élest, ki-ki másért. A legjobb az volt, hogy egy velem egykorú olvasó azt mondta, a generációja regénye lehet az Éles. Örülök az ilyesminek, mert az írás egyik nagy hátránya, hogy nincs azonnali feedback, mint például a színház vagy egy koncert esetében. Ezért is jelent nekem sokat a szakmabeliek szemtől szembe elmondott véleménye. Szívmelengető, amikor a Radnóti Színházban a könyvheti felolvasás után vállon veregetik az embert olyanok, akiknek nagyon ad a véleményére. És külön élmény volt az is, amikor a Könyvhéten egy fröccs kortyolgatása közben egy női hang hátulról belesuttogta a fülembe, hogy mennyire tetszik neki a regényem. Péczely Dóri volt az, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a Magvetőhöz kerültem, ezért is esett jól, hogy büszke arra, amit sikerült összehoznom.
Merre indulsz most tovább? Ismét regényt tervezel, vagy visszatérsz a rövidebb formákhoz?
Ötleteim vannak. Látok homályosan néhány történetet, néhány szereplőt, néhány konfliktust, néhány morális dilemmát. Firkálgatok, mondatokat írok, kisebb bekezdéseket pötyögök be a telefonomba. Talán nekilátok valaminek előbb-utóbb, de még nem tudom, mi lesz ezekből a szövegekből. Lehet, hogy csak novellák kerekednek ki belőlük, de az sem kizárt, hogy valamelyik regény szeretne lenni. Arra viszont fokozottan figyelnem kell, nehogy az Éles 2-t írjam meg.
Ménesi Gábor
