Megkérdeztük Tóth Krisztinát
A napokban jelent meg Pillanatragasztó című köteted, mely 25 kisprózát tartalmaz. Az 5 fejezet mindegyikében 5 novella van. Te találtad ki ezt a szerkezetet? Hogyan alakult ki a kötetkoncepció?
Igen, én találtam ki a szerkezetet. Eddig is minden kötetemnél fontosnak tartottam, hogy a struktúra új összefüggésben mutassa meg az egyes írásokat. Az anyagot az utóbbi évek novelláiból válogattam. Először harminc, aztán a második rostálás után huszonhét novella szerepelt a kötettervben. Végül úgy döntöttem, legyen huszonöt, hiszen éppen huszonöt éve publikálok! Az ötös ciklusok aztán már adódtak, így hamar kialakult a sorrend is. A könyvben több olyan írás is van, amelyben szerepet kap a huszonötös szám, visszautalva magára a kötetszerkezetre.
A könyv írásai 2006 és 2014 közt jelentek meg a Mozgó Világ, Holmi, Népszabadság, Élet és Irodalom, 2000, Lettre, Jelenkor, Palócföld és Vasárnapi Hírek hasábjain, tehát napi-, heti- és havilapokban, nem pusztán irodalmi fórumokon. Máshogy írsz, ha napilapról vagy ha irodalmi folyóiratról van szó? Máshogy, ha novelláról vagy tárcáról? Egyáltalán, be tudja az író programozni az agyát többféleképp?
Nem, nagyjából mindig ugyanúgy írok, legfeljebb utána mérlegelem, hogy mit hova adjak, de van, hogy ezt csak az utolsó pillanatban döntöm el. A terjedelem persze eltérő, hiszen van, ahol nem lehet túllépni a négyezer karaktert, vagyis nagyon kell sűríteni. Ez a kötöttség előny is, mert ilyen terjedelemben aztán igazán nem fecseghetsz. Máskülönben eléggé homogén anyag ez, szóval utólag nem lehetne szétszálazni, hogy ez ide íródott, az meg oda.
Nem novellafüzérről van szó, újabb és újabb emberek történetével találkozunk a Pillanatragasztóban. Te azok közé tartozol, akik megírják a környezetüket, és azt, amit látnak, hallanak az utcán? Volt már olyan, hogy egy teljes novella erejéig beemeltél valamit a valóságból, mint az egyik szereplőd, aki „a színtiszta valóságot írta meg”?
Teljes novella még soha nem jött szembe velem, de nagyon sok részletet, párbeszéded beemelek, igen. Figurákat is, illetve egyes vonásokat. Hangot, gesztusokat. A múltkor a villamospótló buszon utaztam, és egy olyan férfi próbált társalogni a meglehetősen kelletlen sofőrrel, aki negyven éve nem járt itthon, Magyarországon. Na, az érdekes volt: füleltem, mert ez nekem mindig alapanyag. Rengeteg történetet mesélnek az emberek egymásnak az utcán, elég csak belehallgatni, aztán kiegészíteni, továbbgondolni ezeket.
Van olyan történet is ebben a könyvben, szerelmi sztori, amit valaki évekkel ezelőtt úgy mondott el nekem, mint személyes történetet. De abban a személyes történetben ott volt valami mélyen ismerős is, mintha olyasmit mesélt volna, ami velem történt meg egy másik életemben. Persze rögtön meg is kérdeztem, hogy ezt megírhatom-e, és mondta az illető, hogy igen. De ez sem az az eset, hogy na, az író kap egy novellát: kész novellát még sohasem találtam. Ha találtam volna, nem tudnám megírni, mihez is kezdenék vele. A valósággal azonban óvatosan kell bánni, mert – ahogy a könyvben is – ide-oda járnak a szereplők a kitalált sztori és az élet között, és olyan már történt, hogy megírtam valamit, aztán valami egészen hasonló történt.
Miért éppen a Pillanatragasztó kötetcímet választottad? Úgy tudom, több verzió közül döntöttél, és nem ez volt az legelső ötlet. Milyen szempontokat vettél figyelembe a címadásnál?
Igen többféle munkacíme is volt a készülő kötetnek. Egy ideig Az égő menyasszony tűnt a legmegfelelőbbnek, de aztán a végső változatot átolvasva rájöttem, hogy a cím túlságosan drámai és romantikus, a kötet egésze pedig ennél sokkal komorabb és keményebb. Felmerült benne a Játszódjatok! cím is, de a kiadóban ezt többen furcsának és sutának érezték. Nekem tetszett a puritánsága és kegyetlensége, de a Pillanatragasztó szintén elég puritán cím, és jól tükrözi a könyv egészére jellemző ironikus hangulatot.
Természetesen nem a pillanatragasztóról magáról van szó, noha a címadó novellában az szerepel: inkább olyasmiről, hogy a szövegek egy-egy adott időpillanatot, élethelyzetet próbálnak meg rögzíteni. Egy-két író-olvasó találkozón feltettem a közönségnek a kérdést, hogy a három cím közül melyikre szavazna, és kivétel nélkül mindig a Pillanatragasztót ítélték a legjobb címnek. Amikor az utolsó simításokat végeztem, én is emellett döntöttem.
Az emberek közti elégtelen kommunikáció, az összhang hiánya alapvető témája a könyvednek. Olykor csak úgy jelentkezik ez, mint a nyelvtudás hiányából fakadó probléma, jóval gyakrabban viszont a férfiak és nők közti viszony meghatározó jegyeként. Úgy gondolod, hogy az emberek ennyire félreértik egymást?
Nemcsak férfiak és nők értik félre egymást. Ebben a könyvben van néhány durva apa-fiú, anya-lány, fiú-fiú konfliktus is, meg mindenféle egyéb feszültség, többek között szegény és gazdag, boldog és boldogtalan, öreg és fiatal között. Nyilván lehetne történeteket írni az összhangról és a harmóniáról is, de engem alapvetően az érdekel, hogy mikor, mitől romlik el valami, hol van hiba a működésben.
Azt próbálom megmutatni, hogy minden szereplőnek megvan a saját, a sorsából és előéletéből következő igazsága, és noha ez sokszor elfogadhatatlannak tűnik a többiek számára, a körülményekből mégiscsak szervesen következik. Egyikük sem véletlenül olyan, amilyen. Poétikailag pedig az érdekel, hogy lehet mindezt úgy megmutatni, hogy nem mesélem el az egész életüket, csak annak egy-egy adott pillanatát.
Darvasi Ferenc
Ajánljuk még:
Tóth Krisztina Üzenete a palackban
Szekeres Szabolcs kritikája Tóth Krisztina Akvárium című regényéről
