Bánkövi Dorottya
Egy fényképalbum dramaturgiája
László Noémi: Pulzus
László Noémi Pulzus című kötetét olvasva eszünkbe juthat Susan Sontag híres idézete: „fényképeket gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni”, mert ezúttal versfelvételekben összegyűjtve kapjuk kézhez a világot. Pontosabban a világnak azokat a szeleteit, amelyeket a versbeszélő végigjár, és saját belső szűrőjén keresztül mutat be az olvasónak. A városokat és országhatárokat átívelő kötet pulzál és lélegzik, bár ez a lélegzés gyakran hat zihálásnak, mintha hajszolva rohannánk végig egy viszontagságokkal teli élet képein, úgy, mint amikor a vonatablakból kihajolva csak elsuhanás közben látjuk a tájakat, színesen, de összemosódva.
A három ciklusra tagolt versgyűjtemény – Béke van: erdélyi tájak, Románia; Minden időben: Budapest és a Balaton; Bábel: a világ legkülönfélébb városai – egy album képeiként rajzolódik ki az olvasó szeme előtt, alcímükben valahányszor egy várost, utcát, helységet jelölnek meg, amit képaláírásokként is értelmezhetünk, hiszen egy fényképgyűjteményt tanulmányozva is először arra kíváncsi a néző, hol és mikor készültek a felvételek. A fényképszerűségre néhol rá is játszanak a szövegek: „Még megkerestem – közel volt az éjfél – / a Spanyol lépcsőnél a csónakot. / Lefényképeztem Rómát lámpafénynél. / Kihalt terek nyugalma meghatott” (Eső/Róma), de több szöveg is indít a látványról készített, ekphraszisz-szerű leltárral, mint például a Nagyvárad: „Lombok, sétányok, árkád, állomás, / sétálóutca. Majdnem mindenki költő”, vagy az Amszterdam: „Pisztráng, lazac, rák, vékony, / magas nő háta vakító ruhában, egymás kezét fogva kerekező / fiatalok, szikár urak, önfegyelem, / a vendéglátók stílusa hibátlan”. Ugyanakkor nem pusztán az utazó feleszmélései, körülpillantásai ezek a felütések, gyakran észlelhető már az első megszólalásoknál is, különösen az Erdélyről szóló költeményekben, hogy a versbeszélő bővebb ismeretekkel rendelkezik a helyszíneiről, és azok szerint tágítja a képeket, váltogatja a perspektíváit. Hol madártávlatból néz le a városra, hol benne lélegzik az őt körülvevőkkel, akikkel a viszonya egyszer távolságtartó, másszor bizalmas. Eszerint a versvilágot a helyszínek objektív bemutatására tett kísérletek és a szubjektív megélések összekapcsolásának problémája hatja át.
A versekben megszólaló én ugyanis élete fontos helyszíneit veszi végig úgy, mintha sorsa pusztán az otthontalan rohanás volna, de a kötetben előre haladva inkább tűnik úgy, mintha ott menekülne képekbe, ahol már magáról nem tud vagy akar többet elárulni. A megszólaló egy katalógus összeállítójaként néhol jobban ragaszkodik a helyszínek külső megjelenítéséhez, egy vázlat felskicceléséhez – különösen azokon a helyszíneken, amelyeket feltehetőleg nem ismer annyira –, mint magához a vershez, illetve a versben létezéséhez, és ilyenkor kevésbé teszi átélhetővé a szövegek történéseit.
Hozzájárul még a zaklatottság érzéséhez, hogy az összegzés, összesítés attitűdje sem pusztán a kötet egészét szövi át, hanem olykor egy-egy különálló verset is, hiszen a könyv minden helyszínének csak egy-egy szöveget szentel, azoknak is, amelyekben több szubjektív idő telik el, mint például rögtön a legelsőben, amely az otthon fogalmát a gyerekkorral, a származási hellyel kapcsolja össze. A Kolozsvár-vers nagy időugrásokat hajt végre, a kisgyermekkor eszmélése után rögtön az iskolaévek, majd pár sorral később már az anyaság képei következnek. „Ültem a kórházban, / folyosókon vártam. / Elbújtam a suli alagsorában. / Világra hoztam egy lányt, egy fiút. / Nem éreztem, hogy ne lenne kiút.” A két részre tagolt költemény első fele pedig így zárul: „Ezt a helyet meg merem érteni, / mert nem túl nagy, és nem is / túl kicsi”, holott a későbbiekből kiderül, a kívülállóság érzése kevésbé a helyszínek méretének, befogadhatóságának a függvénye. Az előbb említett Idő bogárlábakon című, Kolozsváron játszódó vers második része a kollektívába, a társadalom egészébe kapcsolja a versbeszélő jelenlétét, amelyben mindenkinek egyforma terhei vannak: a romániai kommunizmus, nélkülözés, jegyrendszer. „Nem vidám barakk”, olvasható egy strófa végén, aztán pár sorral később, kissé ironikus hangütésben: „Ez a gyerekkorod. Lásd, béke van.” De a költemény nem akarja azt sugallani, hogy a versek hősét a nehéz körülmények vagy a kisebbségi létből fakadó kitaszítottság-érzés indította útnak, a helyzetábrázolás objektív marad, így nem válik sem a vers, sem a könyv egy túlságosan kézenfekvő narratíva áldozatává. Ezen a ponton mindössze egy lapozásra késztető, találékony gesztussal zárul az első versfelvétel: „az idő bogárlábakon / borzongva elszaladt.”
A kötet egészének nagy erénye, hogy könnyed, virtuóz költői alakzatokkal, megfogalmazásokkal tud súlyosabb témákat felpuhítani. A nyelvi játékok, rímek is alapvető szervezőelvei a szövegeknek, ugyanakkor a ritmikussággal és a helyszínek ekphrasztikus leírásaival néha mintha túlságosan felkönnyítené a versbeszélő azokat a belső lelki folyamatokat is, amelyekbe csak villanásokra enged betekinteni. Az egyetlen, lokálhoz, a Három Hollóhoz kapcsolódó versben, (amely talán a külföldiként otthonlevés problematikája miatt a Drei Raben német nevét viseli a címben) például: „képtelen vagyok átmeneti létből / mindennapokat kanyarítani. / Goethe, Andrássy út, te hajdani / kegyelmes otthon, áldott kikötő! / Itt volt a zajlás elviselhető.” Az olvasóban ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy a városok és városrészek vajon nem mind ugyanannak a belső konfliktusnak vagy a mélyebben gyökerező magánynak más és más megnyilvánulási formái lennének-e, és hogy a kötet versei nem egy tünetegyüttest rajzolnak-e fel inkább a valódi „betegséget” okozó okok mélyebb feltárása nélkül.
Ennek a vers-fényképgyűjteménynek azok az igazán figyelemreméltó darabjai, amelyek az utazásoknak, hely(zet)változtatásoknak azt a költői aspektusát képesek megragadni, amely személyessé tesz egy-egy látogatást, ott-tartózkodást, amelyben erős kontúrja van az emberi sorsnak. A nem-turista attitűdből fakadó önkéntelen beavatások és kitárulkozások sokkal belakhatóbbá teszik az egyébként szubjektív tereket. „Nézem, forgatom csonka tárgyaim, / és várom: a megértés majd segít. / Pedig a sort is az segíti lapra, / ha engedem, hogy történjen a rossz, / ha elnézem, hogy nem tökéletes, / s nem gondolom, hogy az lesz valaha” – olvasható A téren (Blaha Lujza tér) című versben. Vagy figyelemreméltó megoldás úgy kezdeni egy újabb város bemutatását, ahogy a Lányversben történik: „Budapest véletlenül alakult. / Ragadt, mint hajba a bogáncs, alig tudtam kiszedni”, hogy ezzel visszautaljon az Anyavers azonos kezdőmondatára, visszaívelve az előző ciklusba, de egy későbbi életszakaszba, és tovább játsszon a sodródás érzésével, amely lassan sor(s)mintává szilárdul: „Bukarest véletlenül alakult. Valaki más akarta.” De ugyancsak magukkal ragadják az olvasót az olyan pontos, a kint és bent világát egyesítő, metonimikus ábrázolások is, mint az Oktogon kezdősorai: „A decemberi ólomszínű ég, / a forgalomba fulladt délután, / a Dunán úszó dermedt szürkeség, / fénymáz a házak ázott homlokán, / a percek fáradt, fázó verebek”. Valamint erősek azok a szövegek is, amelyek az érzékeny megfigyelő szűrőjén keresztül mutatják be például egy közösség belső működését, mechanizmusait, társadalmi megrögződéseit, mint a Helyrajz (Csíkszereda) című vers.
Ezzel a sorral kezdődik a kötet, amely Kolozsvárról indítja el a verseskönyv hősét: „Itt megtörtént a létezés velem”, és azzal fejeződik be a Föld alcímű versben, hogy a versbeszélő a közeledő, de még nem közeli halál gondolatával próbál számot vetni, ilyen módon kísérletet téve arra, hogy teret és időt összekapcsolva a címének megfelelően Egy kör megrajzolását végezze be. De vajon nem az volna-e a kötet által felvillantott kérdés inkább, amely végül is nyitva marad, hogy a felnőtt hogyan tud visszatalálni a nyelven keresztül ahhoz az intenzitáshoz, amelyet a gyermek ösztönös létezésében felejtett?
Túl egyszerű volna tehát a versek száguldó, sodró hangulatát pusztán az otthontalanság, a helyét kereső szubjektum problémájával összekapcsolni, mert az otthon fogalma – ahogy az áttüremkedik egy-egy vers szövetén – nem feltétlenül köthető tájegységekhez, sokkal inkább érzelmekhez, benyomásokhoz, és az albumot lapozgató ember is ott torpan meg, és gondolkodik el egy felvétel láttán, ahol olyan részleteket fedez fel az ismert tájakon, amelyek csak egy sorsba ágyazva, azon átszenvedtetve nyerhetnek értelmet, kapják meg tőkesúlyukat. Az olvasó pedig akkor tud otthonra találni a versekben, amikor a versbeszélő vállalja a beavatottság felelősségét és a beavatás kockázatát.
Prae Kiadó – Lector Kiadó, Budapest – Marosvásárhely, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.