Kolozsi Orsolya
Az öregség agóniája,
avagy „nincs út, amelyik kivezetne”
Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Három évvel a Herscht 077769 megjelenése után a magyar irodalom egyik élő klasszikusa, Krasznahorkai László új kötettel jelentkezett, melynek megjelenését a Magvető Kiadó éppen a gyulai születésű szerző hetvenedik születésnapjára időzítette. A talányos című Zsömle odavan borítója a korábbiak sötétségét ismétli, a majdnem fekete alapon csupán egy régi sparhelt és egy kotyogós kávéfőző képe dereng át. A feketeség, ahogy az író legtöbb regényében, itt is garantált, a megjelenített tárgyak pedig egy olyan valóságot idéznek, melyre ugyan még jól emlékszünk, de egy letűnőben lévő világhoz kapcsoljuk, csakúgy, mint a kötet idős főhősét, Kada Józsefet.
Józsi bácsi a kilencvenen túl, Zsömle nevű kutyájával él egy Budapesthez közeli kis falu szélén, az üdülőövezetben, pompás természeti környezetben, ugyanakkor teljesen egyedül, nemcsak térben, de szociális helyzetét tekintve is a periférián. Ennek a kihunyóban lévő és némiképp célját vesztett életnek a végéhez közeledve hangzik el a főhős szájából a kezdőmondat: „Nem teszek többé a tűzre.” A kezdőmondatok mindig, de a Krasznahorkai-univerzumban különösen hangsúlyosak, ez a mondat ráadásul azért is feltűnő, mert rövidsége miatt különbözik a jól ismert (és ebben a regényben is használt) Krasznahorkai-mondatoktól. Úgy tűnik, az idős férfi az első mondatban lemond az életről, vagy legalábbis nem vár már sokat az előtte álló rövid időszaktól. Ebből a beletörődő, rezignált állapotból aztán egy csapatnyi, váratlanul felbukkanó ember rángatja ki, akik rájönnek arra, hogy Józsi bácsi nem egyszerű öregember, hanem az utolsó király, aki IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven tarthatna igényt a magyar trónra. Kezdetben szinte tömegek árasztják el a férfi kis házát, majd az idő múlásával a királyt támogató csoport létszáma hét főre csökken, de a cél változatlan: a társaság feltett szándéka trónra juttatni az idős embert, Magyarországon pedig visszaállítani a királyság intézményét.
Az események ennek a képtelen ötletnek a kivitelezése körül zajlanak, a főhős ugyanis nem tagadja, hogy király, bár ellenzi, hogy felségnek szólítsák, megelégszik a Józsi bácsival. A királypárti összeesküvők heti rendszerességgel látogatják az öreget, akinek – a kötetnyitó mondat metaforájánál maradva – feltüzelik a vágyát és reményét azzal kapcsolatban, hogy egyszer trónra kerülhet. Az ügy nehezen halad előre, apró lépések, de főként egy helyben topogás jellemzi, a sokszor céltalan, kilátástalan heti találkozókat a kávéfőző kotyogása töri meg néha, vagy egy-egy pohár bor. A kávézások és a borozások visznek valamiféle ritmust a sehová sem tartó és az elejétől kudarcra ítélt cél érdekében összegyűlő emberek tanácskozásaiba. Ezek a Józsi bácsi konyhájában rögtönzött ülések nem sok egyébből állnak, mint az idős férfi monológjaiból, rögtönzött előadásiból, melyekben élete történetét meséli, például szerelmi kapcsolatát Szeleczky Zitával, vagy azt, amikor Horthy Miklós titokban megkoronázta. Legtöbbször úgy tűnik, ferdít és túloz, talán súlyos tévképzetei vannak, de az is előfordulhat, hogy igazat mond, ez a regény fikcióján belül nem eldönthető.
A lassan bontakozó cselekmény egyre bizarrabb kanyarokat vesz, a szöveg politikai szatírává válik, kinevetteti a királyság visszaállításán ügyködő, többségében fura szerezeteket, akik között történész, középiskolai tanár, ménesgazda, autófényező és villanyszerelő is akad, és akik olyan szervezetek tagjai, mint a Magyar Gárda, az Ősmagyar Egyház, a Nebántsdamagyart, a Magyarok Nyilai vagy az Ősmagyar Táltos Egyház. De ahogy nem tudtunk a 2016-os Báró Wenckheim hazatér hősén sem szívből nevetni, úgy itt is torkunkra forr a nevetés, hiszen a gúnyos-ironikus megközelítés ellenére, a történet előrehaladtával egyre inkább sajnálni kezdjük Józsi bácsit.
A bő kétszáz oldalas regényben elsősorban a főhőst ismerjük meg, a többiek csak mellékszereplők (a Józsi bácsit trónra ültetni szándékozók mellett például a falu lakói, a polgármester, az ütődött postás, a tisztaszívű és segítőkész doktornő, vagy a megfáradt tanár, aki egyébként Krasznahorkai László néven szerepel a szövegben), a társadalomkritika fontos részei, de mint egyének nem igazán zárkóznak fel Józsi bácsi figurájának kidolgozottságához. Kada József alakja azonban nagyon árnyalt, az ő esetében Krasznahorkai ismét egy felejthetetlen alakot teremt, olyan hőst, aki az író korábbi szövegeinek több szereplőjével is hasonlóságot mutat. Van benne Az ellenállás melankóliájának Valuskájából, ha nem is annak végtelen naivitása és tisztasága, sokkal inkább a valóságra való vaksága. Megszállottan írott (igaz ez esetben már nem postán, hanem emailben elküldött) leveleinek hiábavalósága a Herscht Florianját juttathatja eszünkbe, de a legközelebb talán a fent már említett Wenckheim báró áll hozzá, elsősorban életkora miatt. Mindketten a világból lassan kikopó, azt egyre kevésbé értő alakok, akik értetlenül ténferegnek életük meghatározó szituációiban. A megszállott, idealista, kívülről bolondnak tűnő, és ezért sokszor nevetnivaló, ugyanakkor mégis valamiféle megfogalmazhatatlan emberi nagyságot is képviselő hősök sorában mindenesetre Kada Józsi bácsi is helyet kap. Az irónia, mely a báró bemutatását is meghatározta, itt is nagyon erőteljes (talán a legkegyetlenebb az eddigi regények közül), de végül a gúnyt mégiscsak a részvét irányába tolja az elbeszélő, hiszen láthatóvá teszi, hogy Józsi bácsi nem az események alakítója, sokkal inkább gyanútlan és naiv áldozata. Lehet, hogy notórius hazudozó, az is lehet, hogy bolond (ezt erősíti, hogy egy, a második világháborúban „szerzett” repesz van a fejében), sokszor felfuvalkodott és öntelt, de az is biztos, hogy nagyon öreg, magányos és éppen ezért elesett. Ez akkor válik hirtelen nagyon plasztikussá, mikor a börtönkórházban a rabok közé tolják, és az addig elsősorban a saját nézőpontjából bemutatott öregembert a kívülállók tekintetén keresztül pillantjuk meg: „(…) beküldték egy nagy cellába, és a cellában csend lett, mikor meglátták a kerekesszéket, és benne azt a pici embert, minden rab őt bámulta, mintha kísértetet látnának (…)” Józsi bácsi trónszékre vágyik, itt azonban kerekesszékben ül, nagy ősök büszke leszármazottja, de a tolószékben ebből csak egy töpörödött, meggyötört öregember látszik. Ez az alapvető kontraszt az, ami tragikomikussá teszi a regényt. Nevetünk is Józsi bácsin, de közben a szívünk szakad meg érte, és ahogy a cselekmény halad előre, ez utóbbi érzés egyre erősebbé válik.
Éppen emiatt, azon kívül, hogy a Zsömle odavan kegyetlenül ironikus társadalmi és politikai szatíra, mely napjaink társadalmának egy szeletét mutatja be (a kor egyértelműen azonosítható, Orbán neve többször előfordul a szövegben, de egy Mákosbajszos házelnökre is történik utalás), egyben az öregedés, az öregség regénye is. (Érdekes, hogy Krasznahorkai Lászlóval szinte egy időben írta meg a maga öregségtapasztalatát Oravecz Imre is, aki Alkonynapló című kötetében személyes hangú, kíméletlenül őszinte lírai prózában nézett szembe ennek az életszakasznak a nehézségeivel.) Krasznahorkai a tőle megszokott nyelven, végtelennek tűnő, ugyanakkor átlátható hosszúmondataival közelít a témához, és elsősorban az irónia látásmódjával ábrázolja az időskori elesettséget és naivitást, amit szinte tökéletes egészségi és szellemi állapota ellenére is képvisel a főhős. Az elbeszélő nemcsak a társadalmon élcelődik, hanem Józsi bácsin is, akinek legszebb pillanatai éppen az alkony szemléléséhez kapcsolódnak, ezzel is valamiféle metaforikus mélységet adva az öregedés problémájának: „(…) meg az esték is, különösen mostanában, mióta teljes pompájában élvezheti a késői tavaszt a teraszról esténként, amikor kezdődik az alkonyat, egy kissé olyan, mintha színházat nézne az ember, tudja, mikor kezdődik, igyekszik pontosan ott lenni a helyén, hogy ne maradjon le az elejéről se, és főleg a végéről ne, mivel az valóban a legszebb rész, a felhőpászmák, ahogy vízszintesen szétnyújtóznak a hegyek gerincének hullámzó vonala fölött…” Az idős férfi ahelyett, hogy a hegy tetején lévő kis kertjének teraszáról a gyönyörű völgyet és a naplementéket nézné, belekeveredik valamibe, ami eleinte csak nevetséges, később azonban tragédiává válik.
A váratlan, öregkori „tavasz”, a felpezsdülés, a koronázás ügye nem végződhet boldog befejezéssel (ebben már a legelejétől biztosak lehetünk), és ha maga a cselekmény nem is győzne meg erről, a főhős szájába adott időskorra vonatkozó reflexiók valószínűleg igen: „(…) mert bizony, hogy ne kerteljek, és mégis kimondom, ennek az egész gyönyörűséges életnek beszarás a vége, szorulás, hogy úgy mondja, mivel bizony beszorulunk a végén, nincs út, amelyik kivezetne”. Ez a beszorulás a főhős esetében az átlagosnál jóval kalandosabb módon történik, és az ironikus-gúnyos hangnem miatt sokáig nevetni is lehet az abszurd szituációkon, de a zárlatban a hangvétel és maga a történet is olyan tragikusra vált, hogy szinte letaglózza az olvasót. A börtönbe, majd kórházba zárt főhős élete legvégén visszatér a kezdőkép üres közönyéhez, egy kutyán kívül senkije és semmije nem marad, a halál kapujába teljesen kifosztva érkezik, és az utolsó oldalakra már nem marad sem mosoly, sem remény, csak az elhagyatottság visszavonhatatlan és sűrű sötétje.
Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
