Vojnics-Rogics Réka
„… úgy nézni a dolgokat, ahogy vannak”?
Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár
Kiss Ottó méltán híres gyerekirodalmi munkáiról, olyan (szakmai díjakkal is el)ismert kötetek fűződnek hozzá, mint például a Csillagszedő Márió és A bátyám öccse. Gyerekek számára élvezhetően és hitelesen írni nehéz vállalkozás, az pedig ritka adottság, hogy egy szerző a gyerekek és felnőttek korosztályát külön-külön is sikerrel tudja megszólítani. A különböző (kor)csoportokat érdeklő slágertémák (foci-kézikönyv, falupoétika) vagy éppen újdonságként ható ötletek (szociográfiaparódia, gyerek-nagyszülő kapcsolat) megragadása egy szerző sikerének csak kiindulópontja lehet. Ami igazán naggyá tehet egy életművet, az a nyelv mesteri kiaknázása, amelyre Kiss Ottó munkásságában – mind gyerekeknek, mind felnőtteknek szóló irodalmi műveiben – számtalan példát találunk. Kiss Ottó 2022-ben napvilágot látott kötete, A Kék Oroszlán régi és új, lassú, nyugodt áramlású, az emberi lélek mélységeit kutató novelláinak válogatása, és egyben (saját elmondása alapján) felnőtteknek szóló életművének összegzése.
A válogatáskötet mediális sajátosságából fakadóan a novellagyűjtemény ellenáll bármilyen felettes szempont szerinti értelmezésnek, nem lehet olyan átfogó narratívát találni, ami keretbe tudná rendezni a szövegek különböző stiláris és tematikai felépítését, ezért a kötet összhatására, az egyes szövegcsoportok jellegzetességeire fókuszálok. A Kék Oroszlán bezár novelláinak jelentős többségét a korábban kötetben megjelent és most némileg átdolgozott szövegek adják, amelyek izgalmas kontextust teremtenek a beválogatott friss írásoknak, de a Kiss Ottó-életmű ismerői térben, időben és a narratív eljárások, stílusregiszterek terén a már ismertet, bejáratottat kapják. A Szövetek, a Javrik könyve és A másik ország című regényei (vitatottan: regénytrilógiája), illetve az Angyal és Tsa novelláskötet történetei is Magyarország viharsarki miliőjében játszódnak – a novellagyűjtemény egyes darabjaiban új hangsúlyokkal ez a 90-es és kora 2000-es évekbeli alföldi világ köszön vissza. Az elmúlt évtizedekben nagy számban jelentek meg Magyarországon az olyan, szociografikus jelleggel is bíró szépirodalmi művek, amelyek a szegénységet (főként a magyar falu/kisváros konstrukciója mentén) tematizálják, mint Krasznahorkai Sátántangó, Borbély Nincstelenek vagy Háy Mamikám című regényei. Kiss vidéki életet megjelenítő novelláiban az emberekkel csak úgy megtörténik az élet, kiszolgáltatottak a saját sorsuknak, de szövegei távol állnak az irodalomszociográfiai olvasattól, inkább a valószerűség és az irodalom bonyolult viszonyát aknázzák ki. A kisvárosok, falvak valósága tragikomikus és groteszk színezetet kap, az ismétlés, túlzás és fokozás alakzatai, valamint a szereplők totális beletörődése, sőt, optimizmusa elhárítják az események valószerűségét. A Gyereknap elbeszélője egy aknában lakik, ami csak azért problémás számára, mert „meg kell várni a kettes buszt, az hat ötvenkor jön, csak aztán szabad emelni az aknatetőt”, az Ígyélmama énnarátorának pedig még egy tárolókosárra sem tellik, de Candide-ra jellemző optimizmussal szemléli saját életkörülményeit, így az első blikkre társadalomábrázolónak tűnő szövegek túlmutatnak a valóságfestés szándékán: „Na most a diót belerakjuk a szemetesbe, látod, milyen jó, hogy nincs a kukának teteje!” A szövegek teret engednek a köznapi, irodalom alatti nyelvhasználatnak is, a kliséken, babonákon és trágár szavakon alapuló monológok és párbeszédek hitelesek, fogékonyabbá tesznek a karakterek iránt, mint az általában papírra vetett tragikus-depresszív sorsábrázolás. „[Cs]ak a szívem rendetlenkedik néha, arra meg, ahogy Dombi doktor mondta, nincs orvosság. A tisztaszoba ajtófélfájára év elején, amikor itt járt a pap, felírattam a háromkirályokat, most is ott van az évszám meg a G+M+B, az véd engem a betegségtől, a szobát meg a víztől.” (Zizi néni)
Az olyan novellák mellett, amelyek a rendszerváltoztatás előtti és azt követő évtizedek kisvárosi/falusi közegét és sorstragédiáit elevenítik meg, egy másik nagyobb korpuszt alkotnak a metafizikai novellák, amelyekben transzcendens világok ékelődnek be a hétköznapiság mezsgyéjébe. Ezek a kötet legkidolgozottabb (ezzel együtt legjobb) darabjai, mind a régebbi novellák közül valók. Áthatják őket a mágikus realizmus hagyományát idéző tér-, atmoszféra- és transzgenerációs történetképzés módozatai, valamint szecessziós poétikai jegyeket is hordoznak: a különböző érzékszervekre egyszerre ható, taktilitással (fény- és hőmérsékletérzékelésekkel), hanghatásokkal (zeneszövegbetétekkel), képiséggel (színszimbolikával, érzéki leírásokkal) élő szövegek gyakran építenek az álomszerűség, a képzelőerő és a titok motívumára. A Szávó udvara, a Goldberg-levelek vagy a Wessenauerék kútja nem véletlenül alkalmaznak gyerek-elbeszélőket, a gyermeki fantázia mechanizmusa hívja életre a képzelőerőnek azt a fajta intenzitását, amely egy halott szimbolikus feltámasztásához vagy az idősíkok átlépéséhez szükséges. A fikció és valóság határa olyannyira rögzítetlen, hogy a két világ a szereplők számára szinte észrevétlenül, természetes módon rétegződik egymásra. Populáris irodalmi műfajokból (főként a horrorból) is merítenek ezek a novellák. Csak néhány példa azokra a zsánertoposzokra, amelyek megteremtik a vonatkozó szövegek kísérteties és feszült hangulatát: halottlátás, elhagyatott ház, titkos padlás, búzamező, kútba ereszkedés, égből hulló tárgyak, hirtelen megöregedés, stb. A szellemek ki-be járkálnak Kiss szövegvilágában, de nem a kísértettörténetek félelemkeltésre irányuló szándéka hívja őket életre, hanem a szöveg metaforikus üzenete: az élő és élettelen organizmusok egyaránt az emberi tudaton keresztül léteznek, a főszereplők a történetmondáson, az emlékeiken vagy gyermekkoruk helyszíneinek fizikai meglátogatásán keresztül jelen idejűvé merevíthetik a múlt (akár fiktív) pillanatait is. „Sokszor eszembe jutott az a régi nyár, de magamban csak másfél héttel ezelőtt idéztem fel igazán, akkor, amikor a városon keresztül vitt az utam. A Soperla-ház mellett leállítottam az autót. Kiszálltam, hogy megnézzem az épületet, s hogy néhány percre elmerüljek az emlékekben.” (Goldberg-levelek) Bár az énelbeszélőtől korábban megtudjuk, hogy Soperla Eszter tragikus balesetben elhunyt, a ház melletti búzamezőben, gyermekkoruk kedvelt helyszínén mégis rátalál a lányra, aki hozzáöregedett a halála óta eltelt időtartamhoz.
A gyakran alkalmazott énnarrációval személyes jellegűvé válnak az elbeszélések. A bensőségesség a Felmenők novellatrilógiában éri el a tetőpontot, amelyben Kiss Ottó saját családtörténetét hagyományozza tovább lányának (a novellacím alatt a Lányomnak mottó szerepel), de ha teljes mértékben elzárkózunk a szerző biográfiájának és intenciójának beemelésétől, akkor is valószínűsíthetően az apa az, aki elmeséli lányának egyes szám első személyben a családtörténetüket. A hétköznapi nyelvhasználattól sajátos nyelvi formulák alkalmazásával távolodik el az elbeszélői szólam, mindezt azonban túlságosan átláthatatlanul, patetikusan teszi, másrészt a szöveg rácáfol bármelyik értelmezési lehetőségre: ha ténylegesen egy apa mesélne lányának, akkor nem egyes szám harmadik személyben nyilatkozna saját magáról („– Ha én egyszer meghalok és felmegyek a mennyországba, vihetem majd az új biciklimet? – kérdezted édesapádtól nem sokkal hatéves korod előtt.”), ha pedig nem a szülő narrál, akkor egy omnipotens, idegen elbeszélőt kéne feltételeznünk, aki valahogyan mégis mindent tud a kislányról, de ez a beszédhelyzet szintén nem hiteles egy gyerekhez intézett intim monológ felől nézve.
Kiss remek érzékkel sűríti vagy hagyja el a történetvezetés szempontjából fontos információkat, az elliptikus narrációtechnika használatával lehetővé teszi az olvasó és a szöveg közötti folyamatos nyomozójátékot. Ahogy a ciklikus elbeszélésstruktúra alkalmazásával is: a novellák elbeszélői sokszor már az első bekezdésben felvezetik a történet végén elhangzó csattanót, aminek felismeréséhez azonban – a megfelelő információadalékok hiányában – csak a novella végére jut el az olvasó. Így működik egy másik kiterjedtebb szövegcsoport is, amely alternatív, negatív jövőképű világokat fest le. Az Önkéntesek című disztópia szüzséje szerint egy újonnan kibontakozó, erőszakos elnyomáson alapuló szervezet úgy toboroz magának alattvalókat, hogy gyerekeket raboltatnak el olyan ártatlan emberekkel (új tagokkal), akiknek szintén elrabolták a gyerekét, így azok utódaik visszaszerzéséért bármire képesek lesznek. A novella első mondatának jelentőségére („Az öreg tanár akkor már legalább egy hete a csoporttal tartott.”) az utolsó bekezdés elolvasása után döbbenünk rá. Már a novella első mondata rávilágít a kezdetben mellékszereplőként körvonalazódó karakter fontos szerepére, és az időbeliség hangsúlyozása is lényeges szerepet játszik a cselekmény alakulásában.
Kiss Ottó remek prózatechnikai megoldásokkal él, és izgalmas szövegvilágokat teremt. Érdemes más-más olvasásmódokkal és szempontrendszerrel közelíteni az egyes novellák felé, amelyek többségénél nem a cselekményen vagy a témán van a hangsúly, hanem a mindenkorit, az élet kérdéseit, az örök igazságokat tematizálják egy-egy szereplő sorsán vagy egy egyszerű történet narratíváján keresztül. Hogy az egyik novella szereplőjét, Zimmermann bácsit idézzem: „tudjátok, fiúk, semmi nem ellensége annyira a természetnek, mint úgy nézni a dolgokat, ahogy vannak.” (Wessenauerék kútja) Az olvasó érzi, hogy a szüzsé mögött valami fontos, valami komoly és hátborzongató húzódik, de ez az érzés csak diffúz gondolat marad, megfoghatatlan és formátlan benyomás.
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2022.
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.
