Zólya Andrea Csilla
Hajszál híján tökéletes életek
Lackfi János: Bejgliköztársaság
Ahogy az ünnepi asztalaink egyik leggyakoribb kelléke a nagyanyáinktól és édesanyánktól tanult bejgli, úgy járja át a tudatunkat az elégedett büszkeség az egyik legmagyarabbnak tartott süteményünk kapcsán. Nálunk Székelyföldön például a leggyakoribb változatai a hagyományok szerint a mákos és a diós bejgli, az előző bőséget hoz a házra, az utóbbi viszont távol tartja a rontást. S a háziasszony rátermettségét nemcsak az jelzi, hogy kellőképpen finomra sikerült-e és bőségesen, vastagon telítettek-e töltelékkel a rétegek közötti rések, hanem az is, ha nem hasad szét az aranylóan fénylő bejglirudak teteje. Karácsonykor a családtagok és barátok találkozásakor kimondatlanul is versenybe szállnak a bejglik. E gasztronómiai utazás mámorában homályba vész, hogy a bejgli tulajdonképpen egy jellegzetesen közép-kelet-európai sütemény, amelynek a története Sziléziába vezet vissza egészen a tizennegyedik századig, hiszen először egyfajta sziléziai kalácsfajtaként az ottani német és lengyel családok konyháiban jelent meg, majd terjedt el a Balkánig. Hozzánk osztrák közvetítéssel került a tizenkilencedik század második felében. De ez a kis pontosítás természetesen nem veszi el a bejglijeinknek sem a fényét, sem utolérhetetlen ízharmóniáját, sem a felette érzett örömünket és büszkeségünket, mert nyilvánvalóan a mienk (is).
Lackfi János Bejliköztársaság című kötete egy olyan ország földrajzi és emberi tereit járja be lassú, komótos léptekkel, amelyik igazából úgy a mienk, mint ahogy a bejgli. Nagyon is, mert megjelennek benne szűkebb és tágabb tereink konkrét helyszínei, mint például Budapest, annak utcái és fényei, a Margit-sziget közelében a Margit híd íve, az alatta hömpölygő Duna és a part, ahova nem is olyan régen nem juthattak ki az emberek, mert nemcsak a part szakadt, hanem huszonegy cérnaszál, és velük együtt egy kis sétahajó sok utasának élete ért véget. Egy másik snittben a miniszterelnök palotájának az erkélye és az ott érlelt koviubi képe villan elő. E novellák fókuszában az emberi sorsok állnak. A kiragadott jelenetekben az emberi történetek folyamataival és azok fordulataival szembesülünk, amelyek sokszor nemcsak kibillentik, hanem el is terelik a szereplők életét a korábbi mederből.
Lackfi hetvennégy novellát tartalmazó kötetében a megmutatkozó emberi sorsokon keresztül a közelmúlt miliője és az elmúlt évek tapasztalatai köszönnek vissza. Korok és korszakok találkozása, hanyatlásuk és az egyikből a másikba átlépő ember alakja. Több írást átitat a rendszerváltás utáni évek és évtizedek összevisszasága, az új és a régi értékek, minták, a szokások körüli bizonytalanság, de reflektorfénybe kerül a nosztalgia is, mint egyfajta korjelenség. A novellák szereplői számára többször kérdés, melyiket is kellene választaniuk és tovább vinniük. A Champion című írás csónakmestere mintha a régi korból itt maradt figura lenne, aki igyekszik az új pózokat és kellékeket magáénak tudni. Az ember, aki visszaköltözött a retróba című novellában a családapa túllép a múltba való romantikus visszavágyódáson, mindenfajta józan érvvel szembeszegülve szakít az aktuális értékekkel és életmóddal. Groteszk jelenetek sorozatát indítja el azzal, ahogy minden mozdulatával és tettével a korábbi értékrendnek megfelelően rendezi át/be az életét. „Meg se fordult a fejünkben, hogy apám végleg visszaköltözik a retróba. Az meg kevésbé, hogy nekünk is vele kellene mennünk.” Az Ugye hoztál hullát? című novellában szintén kulcsfontosságúvá válik az örökölt minták és az új utak közötti választás, hogy az utódok közül ki milyen örökséget ad tovább a gyerekeinek.
A családok életét gyökerestől felforgató karantén időszaka szintén megjelenik a Bejgliköztársaságban. Az online munka és az otthoni tanulás idején gyakorta váltak viszonylagossá a határok, az online térbe szoruló kapcsolódás és kapcsolattartás buktatói is terítékre kerültek. Kettős időszak volt ez, hiszen végre többet lehettek együtt a családtagok, a szülők a gyerekeikkel, a gyerekek a szüleikkel, másrészt a bezártság közben nem állt meg az élet, dolgozni, tanulni kellett, mindenkinek úgy, ahogy tudott. Ez a családok nyakába szakadt együttlét kétségtelenül sok visszás helyzetet is szült, amikor tanóra vagy munkaidő alatt emberek és családok életének olyan szeletei is láthatóvá váltak mások számára egy-egy bekapcsolva felejtett kamera vagy hangszóró révén, amelyek nem föltétlenül tartoztak volna másra. A Repülő macska című novellában például ez az abszurd lelepleződés bontakozik ki, ugyanis nemcsak egy kissé elrugaszkodott kamaszos csínytevést láthatunk, ahogy a novella énelbeszélője az osztálytársait a családja macskájának képernyő előtt való kínzásával óhajtja szórakoztatni, hanem egyúttal napjaink családjainak válságát is, illetve a családon belüli erőszak összetett és átöröklődő mintázatait észleljük, amelyeket az érintett családtagok a saját gesztusaikban és cselekvéseikben éltetnek tovább. Ki(k) is az elkövető(k) és ki(k) is az áldozat(ok)? Mitől és miért válik valaki egyikké vagy másikká? Van-e, lehet-e, hogyan lehet ezekből a mintázatokból kiutat találni?
A Bejgliköztársaság Lackfi János hatvanhetedik kötete. Lackfi a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó alkotójaként igen gazdag írói pályáját járt be eddigi verses- és prózakötetei révén. Az itt található novellák szereplői – akárcsak a szerző közösségi oldalán olvasható versek és prózai bejegyzések – hitelesen megidézik és tükrözik a mai ember korképét a maga kórságaival együtt. Nem túlzás azt mondani, hogy ezekben az írásokban napjaink magyar valósága tárul elénk, mindennapjaink bugyrai, buktatói, csúcspontjai, mint ahogy velük együtt e társadalom kiszolgálóinak, élvezőinek és elszenvedőinek arca körvonalazódik. Tükröt tart mindnyájunk számára.
A kötet a Cérnaszál című novellával kezdődik, amely az elmúlt évek egyik legmegrázóbb magyar és egyben nemzetközi érintettségű tragédiáját idézi meg. E novella sem fél szembenézni a tabukkal, ha kell, lebukik a víz alá, körülnéz a víz felszíne fölött, megmutatja az áldozatok és a szemtanúk arcát, s a pillanatokon túl szembesít megpecsételt életükkel. A ruha alá, sőt ha indokolt, a bőr alá is benéz. Lackfi írásai arra sarkallnak, hogy legyenek kérdéseink, és merjünk kérdezni, hiszen nélkülük nem beszélhetünk igazi megismerésről. Nem ítéletet hirdet a szereplők fölött, hanem el- és továbbgondolkodtat. Hogy képesek legyünk időnként megállni, észrevenni a részleteket, a körülöttünk levő eseményeket, embereket, hogy meglássuk, mi minden mozgat(hat)ja őket, hogy legyen bátorságunk keresni a szövevények között az összefüggéseket. A Bejgliköztársaság így lassan és módszeresen végigpásztázza a magyar valóságot, mint amikor kiáll az ember egy szikla tetejére, és onnan készít egy panorámaképet, végigkövetve pontról pontra a réseket és repedéseket, a kitüremkedő és kimagasló részeket a talajszinttől az égboltig.
Van, aki mozizza az életét, és van, aki megéli. Az Ébredj, Csipkejózsika! című novella idős házaspárja a képernyőn keresztül ott lehet a világ fontos eseményeinél, így miniszterelnökökkel, polgármesterekkel cserélhetnek eszmét és gondolkodhatnak együtt, miközben képtelenek egymásra minimálisan is figyelni, megismerni egymás nézeteit, véleményét, megbeszélni alapvető dolgaikat. A kisszerű ember alakját szintén remekül idézi meg Kornél, a főnök, aki simliskedésével az ivóvízen spórol pár ezer forintot, vagy a csónakmester figurája, aki megszokásból mindennap lottószelvényt vásáról és keresztrejtvényt fejt, tockosokat osztogat, s a nagy semmittevésben mégis egyszerre lehet Champion és Superior, annak függvényében, hogy elölről vagy hátulról szemléljük. Lackfi ebben a novellában a közösségeket oly gyakran összekötő és egyben szétkuszáló pletykáról is lerántja a leplet, amely ugyan összeköthet, és átívelheti a hiányzó információs láncszemet, de közben a félreismerésnek és félreértéseknek is remek táplálója és forrása lehet. „A nő késő este jött csak haza. Rossz nyelvek szerint egy parti bárban volt felszolgáló, és ki tudja, miféle szolgáltatásokat kínált még ez az intézmény az itallapon túlmenően. Jó a rossz nyelveknek, soha semmiért nem vállalnak felelősséget, soha semmiről nem tehetnek, ezt csak úgy hallották, hát most továbbadják, mert kötelességüknek érzik. A kevésbé rossz nyelvek szerint a nő idős anyját gondozza, teszi tisztába, eteti, tologatja kerekesszékben, éjszakára szakképzett ápoló veszi át a feladatokat, vagy egy otthonban vigyáznak rá. Tudni senki semmi biztosat nem tudott.”
Lackfi elbeszélője – ahogy a Hajszál híján című novella elbeszélője ki is jelenti – szereti nézni és látni is az embereket, sőt legtöbbször végtelen szeretettel és együttérzéssel teszi ezt, miközben kibontakoznak a több szálon és ponton egymásba kapcsolódó történetek. E novellák nemcsak a dolgokat, embereket, történeteket jelenítik meg, hanem elvezetnek bennünket mögéjük is, gyakran kimerevítenek egy-egy jelentet, miközben a narrátor nemegyszer kikacsint ránk, hozzánk szól, miközben több szempontból szemlélteti és kommentálja a látottakat. „Kis figyelmet kérek, emberek, itt ez az idős hölgy! Forduljon körbe, legyen szíves, hogy mindenki jól lássa! Integessen és mosolyogjon! A neve… Mi a neve? A neve Irma, igen. Végigdolgozta az életét, becsülettel, ezért a népért, ezért a hazáért, miértünk. Tapsoljuk meg! Szép volt, Irma! Mi a foglalkozása? Micsoda? Könyvelő, mérlegképes könyvelő, ez az! Maguk közül hányan töltenék az életüket azzal, hogy számokat írnak és egyeztetnek, sok millió, sok milliárd apró számot nap nap után? Ha elrontják, komoly százezrekkel vagy milliókkal károsítanak meg valakit.” – olvashatjuk a Hajszál híján című novellában. Tulajdonképpen a kötetnyitó novella cérnaszál-hasonlatához kapcsolódik a hajszál-párhuzam: „azt éreztem, hajszál híján tökéletes az életem, de hogy mi az a hiányzó hajszál, arra nem tudtam rájönni.” Milyen a hajszál híján tökéletes élet? Lackfi sok-sok hajszál híján tökéletes élet szemléjét vonultatja fel a Bejgliköztársaságban. De hol lehet a hajszál, hova tűnhet(ett), és egyáltalán mi minden lehet hajszállá az életünkben? És egyáltalán az ember tudja-e vagy akarja-e tudni, hol van, mitől, meddig van a hajszál híja az életében?
Ahogy Lackfi műveiből megszokhattuk, a Bejgliköztársaságban is kiemelt szerepet kap a nyelvi játék, a humor és az irónia. „Ha együtt tekernek, mindig érzi Boldizsárban a feszültséget, hogy már régen sivítana elöl, kábé kétszer akkora sebességgel, kettéhasítva a várost, ehelyett meg itt tötyörög a kicsi feleségével. Andalog. Angyalog. Mint a gyalog angyalok.” – hallhatjuk ahogy az elbeszélő ízlelgeti a szavakat és a hozzájuk kötődő jelentéseket. Természetesen az önirónia is fontos a kötetben. Az elbeszélők gyakran értelmezik önmagukat, a tetteiket, reflektálnak magukra, ez a humorral és iróniával fűszerezett önkritika fontosságára is rámutat, segítségükkel léphetünk át a saját árnyékunkon, evickélhetünk ki berögzült szokásaink bugyrából, ez lehet a kulcsa az egyén és közösség fejlődésének. „Kicsi tragédiák, de nekünk nagyot szólnak, négy fal közt. Ilyen ez a popszakma, a hétköznapok show-businesse. Egymásra rétegződnek a dolgok, mint a réteslapok, és egyik napról a másikra úgy tűnik, minden működőképes, elgurulgat, nincs semmi baj, vagyis hát csak apró-cseprők, és azt hisszük, együtt lehet ezzel élni, aztán kiderül, hogy bámm…”
Lackfi novellái tükröt tartanak, s közben hol jókat szórakozunk a mindennapi, olykor sok-sok groteszk pillanattal tarkított jeleneteken, hol pedig arcul csapnak, de mindannyiszor elgondolkoztatnak és önvizsgálatra sarkallnak e szövegek.
Helikon Kiadó, Budapest, 2022.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.