Kiss Petronella
A magyar Lilliput
Balassa Krisztián: Marionett Fenomenál
A Marionett Fenomenál Balassa Krisztián zenész, karmester első kötete, mely meglehetősen pozitív kritikai visszhangot váltott ki. Már az angolszász irodalomban nagy hagyományokkal bíró műfaja is ritkaságszámba megy nálunk: urban fantasy, vagyis valóságos közegben, általában a jelenben játszódó, fantasyelemekkel tűzdelt mű. A kötet az alcím szerint novellafüzér, de akár lazább szövésű regényként is értelmezhető. Az elbeszélésekben ugyanis nemcsak közös motívumok, ugyanazok a szereplők és helyszínek térnek vissza, hanem az előző történetek időnként bővülnek is néhány információval – előre és hátra ugorva az időben –, vagy továbbszövődnek egy újabb cselekményszállal. Emiatt nem könnyű olvasmány, az egymástól távoli novellák kapcsolatának, a szereplők egymáshoz való viszonyának átlátásához fontos visszalapozni és felidézni a korábbi eseményeket.
Ritkán találkozunk olyan könyvvel, amelynek az előszavát nem tudjuk értelmezni – elsőre legalábbis. A lapon ugyanis csak egymástól távol álló betűk és írásjelek kavarognak, amiről azt gondolhatja az olvasó, valamilyen geometriai ábrát rajzolnak ki, azonban később rájön, hogy kiolvasható belőle a Miért hagytuk, hogy így legyen? mondat. Az első, A magyarok kijövetele című lapszemléből – utalva Feszty Árpád körképére – azonban meg is tudjuk az erősen fragmentált előszó okát: a magyar szavakat addig-addig lopkodták, míg a nyelv értelmezhetetlenné vált beszélői számára. A jelenség erőteljesen az orwelli újbeszélt idézi, és olyan sajtóorgánumok tudósítanak róla, mint például a Nemzeti Hang, a Magyar Tudat Rádió 89.6, a Kokárda TV, a Szent Orákulum Rádió 103.1, a Kreml Hírek, a Brüsszeli Terv – az unió lapja: „A rendőrség közleménye szerint az elmúlt napokban ismeretlen tettesek ellopták a bizalom, a demokrácia és a számonkérhetőség szavakat. [...] A kormány új ötlete szerint pár fontos szóval takargatnák a hiátust. Kiemelt támogatást, extra védelmet kap a haza, a család és a gyerek szó, nehogy eltűnjenek.” A lapokból az is kiderül, hogy üres transzparensekkel tüntetnek az ellenzékiek, mire az emberek csak legyintenek, miért kellene azokra szavazniuk, akik csak ennyit tudnak felmutatni; illetve hogy a magyarok, miután nem tudták többé kifejezni magukat, visszatértek a nomád életmódhoz, a lótenyésztéshez, majd iszonyatos nyílzáport zúdítottak Otto Liudolf nagykövet páncélozott járművére. Végül a magyar nemzet éppolyan hirtelen tűnt el a Kárpát-medencéből, ahogyan tagjai több mint ezer éve megérkeztek. Ez a gondolat az utolsó novellában is megjelenik, keretezve a művet.
Markáns társadalomkritika fogalmazódik meg tehát, és a többi szövegben is uralkodnak az elmúlt évek nagy visszhangot kiváltó közéleti és a magyar politikai élethez kötődő események, jelenségek: a #metoo-mozgalom és a nőket ért szexuális atrocitások, testi-lelki kizsákmányolásuk (főként színházi és filmes közegekben), alkoholista, agresszív rendezők, hatalmukkal visszaélő, tehetős, de tehetségtelen vezetők, pedofil papok, rasszista, hajléktalanokat semmibe vevő polgármesterek, zsíros állami milliókért a süllyesztőben eltűnő műveket alkotó művészek, tehetségtelenségkutató műsorok, ahol az kapja a legnagyobb tapsot, aki a leginkább lejáratja magát. Az intézménynevek általában beszédesek: Vakablak Kft., Mondvacsinált Színház, Boroszlán könyvesbolt, amelynek feliratából csak az OROSZ betűk világítanak. Előbbi cég csak kék és okkersárga színű ablakokat gyárt, melyeken keresztül az emberek teljesen máshogy látják a kinti környezetet, mint amilyen az valójában, megváltoztatja a látásmódjukat, gondolkodásukat.
A szerző írói hangja kiforrott, kötetének struktúrája pedig komplex, feszesen megszerkesztett, a kortárs magyar irodalomban egyedi technikák jellemzik. Zenei műveltsége megmutatkozik három novella(ciklus) felépítésében (Gulliver sóhaja, Éjjeli áldozat, Marionett fenomenál), méghozzá szisztematikusan a kötet elején, közepén és végén elhelyezve: ezeknél három rész- vagy altörténet szorosan összetartozik, hasonlóképpen, mint egy zenemű tételei. Szinte mindegyik novellának valamelyik eleme utal egy irodalmi, képzőművészeti vagy zenei műre. A leghangsúlyosabb ezek közül az egész köteten végigvonuló, Gulliver sóhaja című film, mely egyértelműen a Jonathan Swift-i Gulliver utazásait idézi meg, és Balassa Krisztián ennek politikai tematikájára, motívumaira (például a lovakkal a Nyihahák országára és az ott szintén eltűnő szavakra, fogalmakra), szatíraszerű, utópisztikus műfajára, kiábrándult, ironikus hangvételére játszik rá kötete minden írásában. Már a második, a film címét viselő elbeszélésben megjelennek a Lilliputból ismerős, szimbolikus jelentőségű méretbeli eltérések, amikor Blazowits Bálint, a Filmszövetség vezetője porcicányira összezsugorítja, majd eltapossa a szőnyeg szálai közt megbúvó, a férfi szexuális ajánlatára nemet mondó színésznőt. Ebből is kitűnik, hogy Blazowitsnak különleges, varázslatos képessége van: képes az embereket úgy irányítani, ahogy érdekei megkívánják, és olyanná változtatni őket, amilyenné csak szeretné. Egyszerű, tehetetlen tárgyakként tologatja őket a sakktábláján. Ezt szimbolizálják a tárgyakról szóló elbeszélések, amelyek emberi tulajdonságokkal bírnak (A képtelenség diadala, Az éden kapuja, Az ágy titokzatos tárgya): beszélnek, gondolkodnak, éreznek. Így a fiktív elemek ötletesen épülnek be a valósak közé, szoros kapcsolat teremtődik a két réteg közt.
A sűrű szövésű irodalmi és más művészeti ágak alkotásaira való reflektálás azonban nem minden kritikusnak nyerte el a tetszését. Pusztai Ilona, bár ígéretes kezdésnek tartja a könyvet, a rájátszások gyakoriságában jelöli meg hibáját: „a magas kultúrára való számtalan és túl direkt utalás, irodalmi hatás is megragad a művészieskedő játék szintjén” (prae.hu). Véleményem szerint a szerző azért szerepelteti ezeket ilyen hangsúlyosan, mert a kötet egy nemzet, kultúra és nyelv eltűnését, megsemmisülését vizionálja, és ennek a kultúrának az értékét, gazdagságát, súlyát szemléltetik a beemelt utalások – emiatt nem érzem öncélúnak vagy művészieskedőnek. Az egyik hiányosságát inkább abban látom, hogy az említett, rendkívül tudatosan felépített és megszerkesztett struktúra ellenére a történetek összekapcsolódása laza, hézagos marad – kivéve a három, szorosan összetartozó novellát –, ami egy novelláskötet esetében alapvetően nem is lenne probléma, de így a forma és a tartalom között kevéssé teremtődik meg az összhang. A másik probléma a többször is megmagyarázott címadás, mely első látásra valóban nehezen megragadható, és titokzatos, kissé transzcendens hatást kelt, de már az első oldalak egyikén kapunk definíciót a fenomenál szóhoz, majd az utolsó három elbeszélés ismétlődően, direkt módon értelmezi mindkét címbeli szót (a fülszövegről nem is szólva).
A Marionett Fenomenál fontos társadalmi problémákat állít a középpontba. Az emberi álmokat, vágyakat, függőségeket járja körbe, melyek – bár személyenként eltérnek – fogva tartanak minket, és folytonos kergetésük, beteljesítésük a hatalomhoz láncol, az ő szolgálatukba állít: a másoknak való megfelelni akarást, a jólétet, a szeretteinkről való gondoskodást, a féltékenységet, a kapzsiságot, a bosszúvágyat. Az évtizedek, évszázadok óta egyetlen család kezében összpontosuló hatalom pedig az egyént kiszolgáltatott helyzete miatt kénye-kedve szerint rángathatja, megalázhatja, sakkban tarthatja, hogy már amúgy is tetemes vagyonát növelje, bebetonozott pozícióját tovább szilárdítsa.
Kalligram, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
