Dávid Péter
Író a kertben
Ambrus Lajos: Nagy almáskönyv
Milyen büszkék lehetünk íróinkra és költőinkre, akik amellett, hogy pennát forgatnak, más gazemberségre is képesek voltak! Petőfi forradalmár volt amellett, hogy ontotta a szebbnél szebb költeményeket, Zrínyi Miklós az írással nem töltött „szabadidejében” a törököket aprította, nemrég a foci múzsája ihletett meg többeket, újabban pedig gyakran kacsingatnak a gasztronómia világa felé irodalmáraink, nem megvetendő eredménnyel. Nem meglepő tehát, hogy az íróként elismert Ambrus Lajos a pomológia tudományába vetette bele magát, és 2022-ben megjelent Nagy almáskönyve a Kortárs Könyvkiadó és a Kaszás Attila Kulturális Hagyatékőrző Egyesület kiadásában, amely könyv a gyümölcskertészet, azon belül is leginkább az almák világába kalauzolja el olvasóját.
Könyv, mondom, mert könyvebb már nehezen lehetne, több mint négyszáz oldalas, gyönyörűen illusztrált, keményborítós, könyvjelzős, nagyméretű munka, igazi asztalbeszakítós, reprezentatív kiadvány. Irodalmi nyelvű pomológiai (gyümölcsészeti) mű, nyelve igényes, sőt veretes esszényelv, tartalma pedig a gyümölcstermesztés. Megtudhatja belőle az olvasó, hogy mi a különbség a bőralma, Mátyás király kedvenc almája és a Parker pepin alma között – egyébként az égvilágon semmi –, és mi a különbség Jókai Mór és a „körték palatinusa” között – ismét csak semmi. Megtudhatja azt is az érdeklődő olvasó, hogy mi az a Batul, a Pónyik, a Renet, az Aranypármen, a zavarba ejtő Leánycsecsű vagy éppen a Gyógyi (természetesen ezek olyan almafajták, amelyeket a mi jonatánhoz szokott globalizált világunkban névről sem ismerünk). De találkozhatunk itt körtével, szőlővel, barackkal, mimózával: vadul burjánzik az élet a Nagy almáskönyvben.
A kritikust, be kell, hogy vallja, hidegen hagyja a kertészkedés, nem ért a gyümölcsfákkal való pepecseléshez, és nem vonzza a pomológia, de éppen azoknak ajánlott leginkább ez a könyv, akiket teljesen hidegen hagy a kertészkedés, akik nem szeretnek a gyümölcsfákkal pepecselni, akiket nem vonz a pomológia, akik az almát sem szeretik, sőt más gyümölcsök sem hozzák lázba őket. A Nagy almáskönyv ugyanis nem száraz kertészeti munka, de gazdag kultúrtörténeti leírás, ha tetszik: regény. Az almák mellett foglalkozik a különböző fajták kialakulásával, a kertészet történetével, híres magyarok almához, gyümölcsfához, kerthez való viszonyával, és jelentős pomológusokkal is. Olyan világ ez, ahol az almafajták kialakulásához is szinte mítoszok kapcsolódnak, mert ki tudná megmondani, honnan származik a Batul vagy a gránátalma. Olyan világ, ahol a 17. században az esztergomi érsek testvére – foglalkozását tekintve egyetemi tanár Nagyszombatban – gyümölcsfákkal bíbelődik, sőt még könyvet is ír róla, ráadásul magyar nyelven (a Zrínyi-kortárs Lippay János, az első magyar nyelvű kertészeti munka szerzője), ahol a haza bölcse és az író és politikus Eötvös József Entz Ferenchez járnak ültetést és oltást tanulni, ahol visszahúzódó természetbarátok és pomológusok világraszóló eredményeket érnek el lepkegyűjtésben és gyümölcsnemesítésben. Elképesztően idegen és hasonlóképpen vonzó világ nyílik meg a Nagy almáskönyvben, amelynek megvannak a saját kifejezései, szakszói (néha bizony ámulatba ejtő kifejezések), a saját történetei és mítoszai, és amelynek megvan a maga tudományossága is. Ezekből mind kapunk ízelítőt a könyv olvasásakor.
A jó tollal és jól megválasztott irodalmi utalásokkal megírt esszékben külön kiemelendők azok a részletek, amikor a szerző saját tapasztalatairól számol be gördülékeny, széles szókincsű esszényelven: gyermekkorának Gyulájáról, arról, hogyan találta meg a versailles-i királyi kertben a világtól elzárt székelyföldi zsáktelepülést, Nagymedesért, vagy arról, hogyan kapta kézhez „az egyetemes magyar gyümölcstörténet határkövét”, a Bodor-jegyzéket, hogyan kutatott az „USDA National Agricultural Library”-ben a magyar gyümölcsfajták után, és hogyan jutott el Tbilisziben a piacra egy KGB-ügynökkel, hogy gránátalmát vásárolhasson. Ezek a leírások élményszerűvé teszik az esszéket, és személyes közelségbe hozzák az elbeszélőjüket, aki a szövegekből ítélve nem csupán lelkes rajongó, de a téma szakavatott ismerője, művelt filosz és tudós pomológ is. Együtt ülhetünk egy pillanatra Ambrus Lajos kertjében, ahogy éppen hihetetlen élményeit meséli. És ha már az olvasóval jól szót ért, nem véletlen, hogy nagyon is jól szót ért régebbi korok hasonló érdeklődésű embereivel: Entz Ferenccel, Bereczki Mátéval, Girókuti P. Ferenccel, vagy a többi óriással, akik a hazai gyümölcsművelést igazán magas szintre emelték vagy tudomány tárgyává tették.
Ambrus Lajos stílusa irigylendően könnyed, első olvasásra délutáni igényes és finom időtöltő olvasmánynak tűnik a Nagy almáskönyv, ám a téma, az elvesző sokszínűség, a gyümölcstermesztés mint életforma eltűnése, és persze a kötet súlya és mérete kellő komolyságot ad a szövegnek. Ennek a könnyedségnek és komolyságnak az ötvözete az igazi főnyeremény az olvasó számára, hiszen a mondatok izgalmas bűvészmutatványain keresztül ismerheti meg ezt az igazán izgalmas, mondhatni, zamatos gyümölcsvilágot.
A könyv szövegei nem mindig kapcsolódnak „varrásmentesen” egymáshoz, bár témájukban hasonlók. Némileg látszik rajtuk, hogy különálló esszékként fogalmazták őket. Különösen igaz ez a jegyzetelt vagy az angol nyelvre is lefordított szövegek esetén. Ez persze nem tragédia, ám több olyan ismétlés is található a szövegben (Bereczki Máté például – persze nem érdemtelenül – minduntalan felbukkan az esszékben hasonló jellemzésekkel), amelyek kihagyásával talán egyneműbbé, összefogottabbá lehetett volna tenni a kötetet. Ám ha a „biodiverzitás” felől olvassuk a könyvet, azaz ha már úgyis a sokszínűség diadalát zengi a szöveg a kertben, akkor miért kellene egyneművé tenni a szöveget? Legyen csak olyan, mint a sokféle fából összeálló ősgyümölcsös!
Kapcsolódik a szövegekhez két vendégszöveg is: Szávai Márton Székely gyümölcs Etéd és Énlaka térségében és Nagy Ferenc Erdély ős gyümölcsei című írásai, amelyek kiegészítik, árnyalják a „törzsszöveget”, ugyanakkor egy termetes bibliográfia (még az átlapozása is időigényes) is kiegészíti a könyvet, ha az olvasónak kedve támadna (mert támad) kiterjeszteni pomológiai ismereteit. Sajnos a képek jegyzéke is a könyv végén kapott helyet, így a nagyszerű illusztrációktól folyamatosan lapozgatni kell hátra, ráadásul több kép a könyv fűzése miatt nem látható teljes mértékben.
A Nagy almáskönyv szövegében – néha konkrétan kifejezve, néha csak búvópatakként – megjelennek a kerthez, a gyümölcsökhöz kapcsolódó toposzok, motívumok. Megismerjük az eredettörténetét Ádám és Éva almájának, ami eredetileg nem is alma volt, felfedezhetjük a „gazdag Magyarországot”, ami a biodiverzitás sokszínű hazája is (volt?), de itt nem kalászt lenget a termékenység istennője, nem „földet, folyót, legelni jót” látunk a Kárpát-medencében, hanem gyümölcsöket, át is írva ezzel a régi gyökerű „gazdag Magyarország”-toposzt. Ugyanakkor megjelenik a szövegben az eltűnő változatosság is, szembekerül egymással a fajtagazdag, gyümölccsel teli, természetközeli múlt és az egyneműsítő, a régi pomológiai értékeket figyelmen kívül hagyó, modern jelen. Pusztulástörténet ez tehát egyrészt, másrészt viszont – és még inkább – az értékek felmutatása, „fénybe tartása”. Értékek, amelyeket az olyan „kertészek” is felismertek, mint Bolyai Farkas, Berzsenyi Dániel vagy Jókai Mór. A kert számukra is a káoszban rendet teremtő Isten Édenének földi leképzése, a civilizált embernek a természettel összhangban készített legfontosabb „építménye”. Emiatt az olvasó nem egyszerűen „múltsirató” szövegeknek érzi a könyv esszéit, és nem olyanoknak, amelyek csak átkozzák a szuper- és hipermarketek polcain álló felfújt, génkezelt gyümölcsöket, hanem olyanoknak is, amelyek előre mutatnak. Amelyek azt is elmondják, mit lehetne tenni azért, hogy ez a megsiratott múlt, a gyümölcstermesztés megbecsültsége valahogyan mégis visszatérjen. Beszél a könyv a Tündérkert mozgalomról, amelynek éppen ez a célja, de a szerző a saját példájával is igazolja, hogyan lehet a mai, értékvesztett, gyorsan rohanó világban kertet művelni.
Összefoglalva elmondható, hogy a Nagy almáskönyv egy rendkívül olvasmányos és alapos kultúrtörténeti és pomológiai munka, amelynek elolvasása után lehetetlen, hogy valaki ne kívánna enni vagy termeszteni lédús, „kellemes savannyal telített”, esetleg bor- vagy fűszerízű (vagy legyen inkább „kedves ízű”), piros, esetleg barnáspirossal belehelt zöldessárga, kemény húsú, ropogós, de akár porhanyós, puha almát.
Kortárs Kiadó, 2022.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.