Kritikák

 

 31._bor__t__.jpg

 

Márkus Béla

 

Vezekléstörténet

 Ács Margit: Élet a purgatóriumban

 

Ács Margit új regénye, az Élet a purgatóriumban világának bejárásához, feltárásához érdemes a két évvel korábbi, Érkezés? Indulás? című kötetét kalauzul használni, mindenekelőtt a benne található interjúk, valamint két-három kritika miatt. A keletkezéstörténet kezdeteihez, az ösztönző példákhoz éppúgy elvezetnek, ahogy a téma csomópontjaival kapcsolatos, hozzájuk való műfaj választásához is.

Erős indíttatás lehetett, amit Nemes Nagy Ágnestől kapott. Szepesi Dórának beszélt arról, hogy életútja, sorsa ismeretében a költőt nagyon foglalkoztatta: „miképpen történt meg egy kispolgári munkáscsaládban, hogy értelmiségi kacsa keljen ki a proletár tyúktojások közül”. Ez lehet a „nagy témája”, elindíthat egy regényt. Ha nem is tette hozzá, hogy egy családtörténetbe ágyazott fejlődés- vagy karriertörténetet, a képes beszéde nyilván erre célzott. Az író viszont – általában az elbeszéléseire, novelláira, jelesül a Kontárok ideje című 2011-es kötetére vonatkozóan hangoztatta ezt – semmiképpen sem akarta (és akarja) műveivel a dokumentumpróza vagy az önéletírás látszatát kelteni. Regénye, egy házasság anatómiája, két művész egymással vívott „dominanciaharcának” ábrázolása, a Párbaj (2016) esetében egy másik rokon műfajtól, a kulcsregénytől való tartózkodását ecsetelte. Jónás Ágnesnek fejtegette, hogy noha a több mint húsz éven át magával „hurcolt” téma alapjául személyes élettapasztalata szolgált, nagy százaléka mégis fikció, ezért nem tekinthető sem önéletrajzi, sem pedig kulcsregénynek. Úgymond ezt az „olvasatot” elkerülendő lettek a hősei képzőművészettel foglalkozó emberek – mintha e foglalkozásváltás kizárná ama „olvasat” lehetőségét. Itt tért ki arra, hogy vagy harminc évvel korábban kezdett neki egy másik regény írásának, amelyen majd próbál fogást keresni – címet nem említ ugyan, ám az ismertetés egyértelműen az Élet a purgatóriumban kurta tartalmi kivonata. Első generációs értelmiségi, újpesti munkáscsalád, két elemit végzett nagymama, a hős – első személyben mondja – 1956-ban belekeveredett a forradalmi szervezkedésbe, aztán diplomát szerezhet mégis: mindez teljessé tette kiszakadását a családból. Ráadásul úgy érezte magát, mint akinek árvasággal kezdődött az élete – kitárulkozván Pécsi Györgyi előtt, gyermekkorából nemcsak azt idézi fel, hogy nem ismerhette az apját (elesett a fronton), hanem hogy az alig húszévesen özveggyé lett anyja s a nagyszülei nem is ápolták az emlékét, sőt, ha ő netán rossz fát tett a tűzre, szörnyülködni kezdtek, „Jesszusom, akár az apja!”.

Neveltetése és felnövekedése zömükben nyomasztó és riasztó, itt-ott Móricz Árvácskájának világával párhuzamba állított emlékei önmagukban is egy olyan, a családjához, a szüleihez fűződő, „titokzatos, összegubancolódott köteléket” jelentenek, mint amilyenekről Vári Fábián László Vásártér című önéletrajzi regényét elemezve szól. Az írót főképp az „illúziótlan tárgyilagossága” miatt dicséri, hogy meri nem kímélni sem szeretteit, sem önmagát, bátor beszélni azokról a „terhes kötelességekről” is, amelyek – mint például a magatehetetlenné vált szüleink ápolása, gondozása – hozzátartoznak az életünkhöz, ám amelyekről „csupán szeméremből, álszeméremből elhallgatjuk az igazságot”. A Világló részletek szerzőjét, Nádas Pétert a Sebzett családok gyermekei című esszéisztikus írásában ugyancsak méltatja, erkölcsi szigora és „szinte fanatikus illúziótlansága” miatt is, mint akinek „magányosan kellett megbirkóznia” a szülők eszmei, világnézeti örökségével. Ács Margit köszöni a véletlennek, hogy a két könyv egyszerre került a kezébe – alighanem azt köszöni nekik, hogy felszabadították a gátlásai alól, a „kínos igazságok” kimondására bátorították. Affélékre is, mint az általa nagyon szeretett Mándy Ivánt, akinek a hősei szerinte szintén beilleszkedési zavaroktól szenvednek, és szorongva akarnak megfelelni, esetükben legalább a papának.

A családközösségi zavarok, értetlenségek, érzelmi fogyatékosságok, a szeretethiány meglepően végletes formái, azaz a magánélet területei az önfeltárulkozásos interjúkban igen gyakran összekapcsolódnak a közéleti, némi túlzással, történelmi szerepvállalásával, közelebbről – a Pécsi Györgyi készítette beszélgetést idézve – az „ötvenhatosság problematikus örökségével”. Az interjúban elég részletesen taglalta, hogy 1957 elején fiatal történelemtanára köré csoportosulva Zugló középiskoláiban egy szervezkedés, diáksztrájk egyik vezetője volt, minek következtében a tanárral együtt többüket, őt is, lecsukták, majd két éven át kihallgatások sora, „rendőrségi-ügyészségi tortúra” következett. A tanár két év múlva szabadult a börtönből (ahol megvakult), őneki viszont mint munkásszármazású, „megtévesztett” diáknak, esélyt adtak a továbbtanulásra. „Mindig zavarodottan gondoltam erre a kegyes kivételezésre, és emésztett a kétség is, hogy (...) a nagy nyomás alatt tett vallomásaim valamely részletével nem ártottam-e a tanáromnak vagy bárki másnak” – az évtizedeken át fel-feltörő lelkiismeret-furdalás nyomása alól, mondja, a rendszerváltás után szabadult fel, a Történelmi Hivatal rá vonatkozó iratait kikérve és tanulmányozva. E tartósan traumatikus élmény terhét mintha kisebbíteni akarná, amikor a diáksztrájk szervezését – a következményeivel együtt – Cs. Nagy Ibolyának, kesernyés öniróniával tán, mint „pimf ügyet” említi, röviden, mert szerinte nem tanácsos „szétbeszélni az élményt”, egy „megkezdett és félbehagyott regényben” használandó eseményeket, eseteket, motívumokat. Itt, ismét, az Élet a purgatóriumban lehet, meg nem nevezve, a befejezésre, végleges formába öntésre váró mű. Amelynek az alapzata, cselekményváza, témájának csomópontjai az interjúk, vallomások alapján nagyon jól kirajzolhatóak, így magától értetődő – az Önéletírás, élettörténet, napló szerzője, Philippe Lejeune fogalmával élve –: a regény tere annyira önéletrajzi, hogy önéletrajzibb nem is lehetne. Ez, persze, nem értéktulajdonítás, sem esztétikai, sem poétikai tekintetben. Jellemzés csupán, annak kiemelése, amit Cs. Nagy is hangsúlyozott a novellákat sorra véve, hogy ugyanis ezek „ál-perszonalitással, leplezett személyességgel az irodalom teremtett világa felé terelik az olvasót, miközben az elbeszélő én szinte végig uralja az elbeszélt ént”. Az sem szorul magyarázatra, mert az epikai megformálás alaptermészete, szinte elengedhetetlen feltétele, hogy az élet- vagy élményanyag „fikcióval elegyített”, a valós a feltételezettel az imagináriusban (Iser) „találkozik”, akár ismerősek az alakok más alkotásokból, akár itt találkozunk velük először.

Vallomásai, a saját szépprózája előadásmódjáról kialakított elképzelései alapján számítani lehetett arra, hogy az Élet a purgatóriumban is igyekszik minél erősebben megteremteni és fenntartani a fikció látszatát, a főszereplő esetében kerülni a személyes érdekeltség és érvényesség látszatát. Mindjárt az alanyi elbeszélés mellőzésével, helyette a szerzői választásával, amely külső nézőpontból láttatja a két főszereplőt, anyát és lányát. Az anyát, a kórházban magatehetetlenül, élőhalott emberroncsként, akihez, úgy tűnik föl, a sajnálat gyengédségével viszonyul, amikor az „összeaszott arcocskáját” láttatja. A Boriskának becézett lányra azonban, akinek bár „megszakadt a szíve az anyjáért”, kívülálló ítélkezőként tekint, ráhangolódva önbírálatot önsajnálatba fordító néma, belső monológjainak szavaira. Mindentudó, gondolatolvasó narrátorként tudatja, hogy a lány „viszolyog a körülötte gomolygó káosztól”, hogy „dühös türelmetlenséget érez”. Aztán hogy – az érzelmi, gondolati túlzások egyébként jellemzői az alaki előadásmódnak is – „borzasztóan megbánja a viszolygását, a csömörét, az önző számítgatását, hogy a testvérei több törődést kaptak az anyjuktól, mint ő, mégis neki kell most vállalnia az ápolás, a halálba kísérés gyermeki kötelességét”. A regény egyszerre visszatekintő és előrehaladó időszerkezete keretbe záródik: az anya haldoklásával indul és a halálával zárul, eközben épül föl, kisebb-nagyobb ugrásokkal, előrejelzésekkel és hátrautalásokkal a család története. Boriska gyakran, néha magában megfogalmazott alapérzése mindvégig a szeretetlenségé, az elbeszélő közlése szerint „kezdettől megszenvedte, hogy nem kapott olyasféle gyöngéd törődést az anyjuktól, mint a húga”, mostohatestvére, Kriszti, ugyanakkor „a szíve sajgott a hiányérzettől”, már fájt a szíve, „hogy az egyetlen emberi lény, akit Etelka igazán szeret, nem szereti viszont”. Itt a megnevezésben a szeretetlenség kölcsönös volta mutatkozik meg: a lány a keresztnevén említi az anyját, még hozzá nem kivételesen, hanem megszokottan, hiszen a kamaszkori forradalmi vétségét követően éveken át, amikor csak „ágyrajáróként” jelent meg otthon, az elbeszélő akkor is úgy számolt be róla, hogy „hazament Etelkáékhoz”. De jóval később, gyerekei születése után, amikor – árulkodó az igehasználat! –„végre összebarátkozott az anyjával”, akkor is Etelkának hívta. Hogy ez az érintkezési forma a kispolgári munkáscsalád viselkedéskultúrájának, szokásainak, ízlésének szemléltetésére való-e, hasonlóan a mind az elbeszélői, mind az alaki stílusban fel-felbukkanó olyan publicisztikus fordulatokhoz, mint a „beszállt” a lánya nevelésébe, „komoly rendellenességgel kellett szembenéznie”, „megtanácskozni” a kérdést, „lerendezte a maga elkalandozását” vagy „extra fáradságot igénylő ebéd” – eldönthetetlen. Lehet, hogy a nagyvárosi különcségek, extrémitások kifejeződése, hiszen Boriska barátnője, Lídia, aki egy professzor lánya, hasonlóan beszél, ráadásul durvább modorban az anyjáról, „borzasztó tudatlannak” tartva, „sisteregve”: „Trudi egy trampli”. Azt követően fakadt ki, hogy megnézték Truffaut filmjét, a Négyszáz csapást, amely „mindkettőjüket felkavarta” a „nehéz, szenvedéssel teli gyermekkor” témájával, s miután Boriska a maga számára először „összefoglalta”: „mégis más az, ha valaki szeretnek”. Lídia, a „vatta között” felnőtt, „mégis magányos” leány egyike volt Boriska környezetében, aki barátnője esetében „kissé hiteltelenítette az ecsetelt nagy elhagyatottságot”.

Egyvalaki merte még a kétségeit megfogalmazni, finoman, hogy „ne sértse meg” „rögeszmés mártírtudatát”, a férje, Nathaniel Balázs, mondván, „térjen végre napirendre a gyermekkori traumái fölött”, „gyerekes csacskaság az anyád közönyén rágódni”. Az igen népes és karakteresen jellemzett családban – a lány állítja – „nem szokás lelkizni”, a rokonok nem vitatják meg egymás ügyeit, egyéniségük leginkább a szakmájukhoz való viszonyukban tárulkozik fel. Ezt viszont erősen befolyásolják azok a társadalmi-történelmi változások, amelyek a sorsuk alakításában nyomon követhetőek. A háború utáni zűrzavaros állapotoktól a kommunista diktatúrát jelző Rajk-peren és az erőszakos téeszcsé-szervezéseken, az 56-os forradalom leverését követő időkön át a rendszerváltozáson is túli évekig, miközben a magyar emigránsok egymásnak feszülése, a francia diáklázadások romboló hatása, a hatvanas évek szexuális forradalma, a Charta ’77, a lengyel Szolidaritás-mozgalom, a berlini fal lebontása és sok más egyéb nemzetközi politikai esemény sem maradhat ki. A szereplők mintha egy több mint fél évszázad krónikásai volnának. Abban a művészi közegben pedig, ahol a jelmez- és díszlettervező Erdődi Borbála a színházrendező férjével mozog, a lelki élet nyavalyái helyett a szellemi életé kerülnek terítékre, ám ezek is szinte kizárólag kettejük között, nem pedig több szereplős jelenetbe állítva. Egyetértés van közöttük a szocialista realizmusnak nevezett „agitációs sematizmus” bírálatában, a rendezői „agyalmányok” elvetésében, s általában abban, hogy a színházat egy szűk vezető klikk vonta „önkényuralma” alá – válásukhoz vezet viszont, hogy az asszony önzőnek tartja Balázst, „örökké éhes hiúságát” emeli ki, aki mellett csak „másodhegedűs” lehet, ráadásul úgy érzi, évek óta „keresztülnéz” rajta. Ami a társa szerint nem igaz, mondja, „még ha nagy önsajnálatodban ezt hiszed is”. Róla gondolkodva így jellemzi a személyiségét, karakterét: „’Szörnyű’ családjából hozta magával a keménységet és az eredetiséget, de a magányt, a bizalmatlanságot, az elveszettséget is”. Különös vélekedés ez, hiszen mindkettejüket megcsapta az „űr szele”, szenvednek és szenvelegnek, az abszurd létezésnek az egzisztencializmus nyomatékosította nyomora miatt. „Egymás mellé illesztettük külön-külön magányunkat, de nem tudom, hogy ettől kevésbé vagyunk-e magányosak” – veti fel Borka, mintha Camus Sziszüphoszának a sztoikus közönyről szóló töprengését, „az ember mindenképp magányos” tételét visszhangozná. Vagy inkább a Közöny nagy látomása kísértené, amikor „a jelekkel és csillagokkal telehintett ég előtt” Mersault először tárulkozott ki „a világ gyöngéd közönyének”. Ennél is inkább a Pilinszky-vers, a Halak a hálóban, amelynek szavait „hallotta visszhangzani a bensőjében”, mint magánya, otthontalansága, gyökértelensége megnevezéseit. „Csillaghálóban hányódunk / partravont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap” – idézgette magában, s később, asszonykorában tovább idézhette volna: „fuldokolva kell / egymás ellen / élnünk-halnunk”. Talán Camus, talán Pilinszky látomása nyűgözi le mindkettőjüket, Balázst, úgy érezvén, „mintha egy meteoriton utazna, amely egyszerre zuhan és áll a mindenségben”, és Borbálát, akinek szintén kapcsolata támadt a föléje boruló univerzummal, azt közölve vele, hogy „ugyanazokból az elemekből vagyok én is, mint mindaz, ami betölti az űrt, a csillagok, a bolygók, a porszemek”. Ez a létfilozófia vagy életérzés groteszk helyzetekbe kényszeríthetné a rendezőt, aki – az elbeszélő szerint – annyira megszokta az egyedüllétet, hogy „nem hiányoznak neki az emberek” – neki, aki a színház munkásaival, emberekkel dolgozik nap mint nap. A tapasztalati világtól eltávolító gondolkodás nem feltétlenül hozza magával a házaspár egymástól való eltávolodását is. Hogy elválnak az útjaik, abban szerepe lehet, noha nem hozzák fel okként, szabados életfelfogásuknak is, főleg ami az alkalmi szerelmi partnereiket illeti. Ebben Boriska-Borka-Bori jár az élen. Vagy ő, vagy az elbeszélő el nem mulasztaná közölni – mint általában, élete más meghatározó eseményeiről, például diákkori sikereiről, díjairól is tudósítva, nem pedig megjelenítve őket – szerelmi, szexuális késztetéseit, kalandjait. Hírül szolgál, közhelyes stílusban, hogy „a benne lévő gyermeki erotikára figyeltek fel” otthon – kik mások, mint – „a család szexuálisan frusztrált asszonyai”. Őt nem frusztrálja, noha, ha eszébe jut – nagy néha? – szégyen emészti, hogyan vesztette el a szüzességét, miért hagyta magát megbabonázni attól a „kis szúnyogcsődörtől”, aki egy modellügynökségnél próbakisasszonyi lehetőséget ajánlott neki, annak cserébe, ha lefekszik vele. Előtte vagy utána, mindegy, a „szerelmi ügyei összezavarodtak”, az egyik „széltoló” lovagja miatt adósságba verte magát, másik udvarlója is becsapta, míg szerelembe nem esett Miklóssal, tartós viszonyt alakítva ki a származása miatt az egyetemre fel nem vett autószerelő, majd külföldre távozó fiúnak a szüleivel is. Az elbeszélő közvetíti, hogy a lánynak lettek ugyan szexpartnerei, akikkel „maga az aktus gyönyörtelibb volt”, de „egyetlen férfitesthez sem tudott olyan tökéletesen illeszkedni a teste a későbbi életében”, mint a Miklóséhoz. Aztán egy hírlapi szerkesztő személyében egy „fantáziátlan szexpartner” csípte fel, aminek nem tulajdonított jelentőséget, noha abortusz lett a következménye, álságos módon Miklós anyjától kérve segítséget az elvégzéséhez. Közben a színház egyik színészével, egy „zűrös nők-kedvencével” is „összebonyolódott”, kölcsönt adott neki, mintha segíteni akarná, hogy disszidálhasson. Majd Balázs következett, előbb „csak” szeretőként – életvitelét vagy a magánytól való félelmét érzékelteti ismét a narrátori közlés: Nathaniel Balázzsal szemben Miklós, Miklóssal szemben Nathaniel Balázs „volt a menedéke”. Aztán, házasként két színésszel is flörtölt – bármit takarjon is a vallomás –, „nem egészen ártatlanul”, a gyermekeire vigyázó lánynak, Diánának (aki később Balázs harmadik felesége lesz) a hódításaival dicsekszik, „amúgy csajosan”. A válása után pedig a vidéki tudóssal, Dénessel, aki az Akadémiára, Pestre járva hozzá is járt, élvezte a szexuális élet örömeit. Viszonyuk – elbeszélő közvetíti a véleményét – „mégsem volt szerelem”, noha egymásnak voltak teremtve. Húsz évig tartott a kapcsolatuk, végéhez érve hálát adott a családos férfinak, hogy segített neki megöregedni, mert „nagyon sokat jelentett, hogy ebben a kínos időszakban nőnek érezhettem magam”. Jóval korábban, még Miklós és Balázs között „ingázva” volt egy kalandos szilveszter éjszakája: az utcán őt leszólító dr. Nagy Gábor lakására ment, hogy ott az italtól kótyagosan egyáltalán ne emlékezzék majd az ölelkezésükre, arra viszont igen, hogy előtte a férfi „orákulum-stílusban” hosszú monológokat adott elő. Az „azt hisszük, hogy vagyunk, de senki sem létezik addig, amíg nem vesznek róla tudomást más emberek”-féle bölcselkedések vagy a többiek, hogy „az emberek csak saját magukat szeretik”, bosszantja. Az elbeszélés szövetében érdekes folt, mégis, egy mellékalak hóbortját takarja, anélkül, hogy mint a családtagok esetében, ideológiai, politikai, pártos színezete lenne. De ide vehetőek a Boriska „ellenforradalmi” cselekedeteivel összefüggő önjellemzések, kommentárok is, attól kezdve, hogy gimnáziuma KISZ-titkáraként szervezte a sztrájkot, addig, hogy utóbb „ramazurinak” minősítette azt, saját magát pedig „hebrencs libának”, „aki vaktában szolgálni kezdett egy zavaros és kezdettől reménytelen ügyet”, mindezek miatt „nem tudott elszámolni a belső késztetéssel”. Az elszámolásban talán – kivételesen – a szemérmessége is gátolta: utóbb sem vallotta be magának, hogy szerelmes volt a sztrájk ötletét felvető tanárába. A közlésen túl ugyancsak lehetne dúsabb, esetekhez, vitákhoz kapcsolódva az az elmélkedés, érvelés, amely Borkának és Bálintnak a Demokrata Fórum mozgalma szervezésében vállalt munkája eszmei alapvetését, a „nemzeti szellem” képviselőihez való közeledésüket, a velük való azonosulásukat készíti elő s tanúsítja. Igaz, az író másutt felvetett aggálya, miszerint kiolthatja egymást az érzelmi anyag, az életanyag s a politikum esszéanyaga, így is eloszlatható.

Boriska életében, sorsában az életanyag a meghatározó tényező, s válságos helyzetében döbben rá, hogy „nem volt valósága az érzéseinek”, sőt, egyáltalán nem firtatta, „miben áll az érzés, a szeretet”. Túlzásra hajlamosan meghökkentő módon láttatja magát: „Hologramként létezett: illúziók szövevényében, ő legalábbis illúziónak érzékelte élete legtöbb mozzanatát, hiszen sohasem tudhatta, mi a valóság a családi érzületekben, a szerelemben, mások véleményében, a saját tehetségét tekintve. Egész valóját behálózták a látszatok és a kétséges képzetek. Egyetlen biztos, egyértelmű és valóságos eleme volt létezésének, az anyaság”. Az érzelmek irracionális szféráját érintve irracionális magyarázatba kezd arról, hogy sokáig nem tudta, a hologramélet közepette is képes másokat szeretni, s hogy „sohasem vette észre, hogy milyen mélységesen kötődött testvéréhez”, a kezdő jelenetben az anyja által is elsiratott Bercihez. Abszurd gondolkodására vallóan a narrátor, „eszébe sem jutott, hogy szereti, és az meg végképpen nem, hogy kimutassa neki a szeretetét”.

„Hogyan is lehetne ilyen mulasztást megbocsátani?” – teszi fel az alaki véleménnyel azonosuló elbeszélő a kérdést, amely Boriskát lényegében kisgyermekkora óta izgatja, sőt „rettenetesen nyugtalanítja”. Idősebb korában is emlékezett rá, hogy vallásos osztálytársnőjével, Kraunhofer Évivel „tanácskozott a purgatórium fogas kérdéséről”, mert jól el tudta és tudja képzelni a mennyországot és a poklot, a purgatóriumot ellenben nem. Rendben van, mondta, hogy aki megbánja a bűnét, megbocsátást nyer, aki viszont nem bánja meg, annak jár is a pokol, „nincs mese”. Azon akadt fenn, hogy ha a „bűnbánó bűnösök visszaártatlanodnak, ki kerül a purgatóriumba”, amely a lelkek megtisztulására való, s ki dönti el, „melyik bűnért mennyi időt kell ott tölteni”. Gyermeki kétségek és képzelgések lehetnének ezek, ha a Kháron ladikján Illyés Gyulája nem figyelmeztetne, hogy „számunkra túlvilágnak sem túlvilág az, amelyhez nem e világhoz szokott léptekkel és gondolatokkal érkezünk el”. A kislány szemlélete tehát e világian érzékletes és praktikus, akárcsak a már érett nőé, aki kivételesnek véli, hogy „más normális emberekkel szemben ő a világ, az emberi természet szükségszerű adottságának tekinti a határ törékenységét a bűn és az ártatlanság, a jó és rossz” között. Ebben a tudatban jut el annak belátásáig, hogy ha „szembenézett volna az érzelmeivel, akkor rájött volna, hogy megképződött benne egy irracionális neheztelés az anyja iránt”, vagyis hogy megszegte a „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolatát. Úgy hiszi s reméli azonban, hogy anyja haldoklása másfél évében „ápolásának elháríthatatlan kényszere alatt” vezekelt a bűnéért, bűneiért. Megtisztult, mintha életét purgatóriumban élte volna – íme, a regénycím egyfajta értelmezése. Már megnyugvással tölthetné el mindez, ha az édesanyaként sohasem hívott és emlegetett anyja hagyatékát rendezve egy fiókban rá nem lel a saját versére, „az önsajnálat tipikus serdülőkori seb-kifakadására”. A költemény allegorikus példázata szerint „minden élőlény hasonló az anyjához, egylényegű vele, s boldogok, ha egymásra néznek” – s itt következik a fordulat, a regény drámai csúcspontja, remekül előkészített csattanója: „csak a tündérszárnyú lepke nem ismerhet rá önmagára az anyjában, mert az egy csúf báb, egy hernyó”. Boriskának kifut a vér a fejéből, „szörnyeteg vagyok”, örvénylik benne. Megérti, hogy az anyja, megalázottságában, nem tudott megbékélni vele. Hogy a sebei talán még akkor sem gyógyultak be, „amikor már mindent elfelejtett, és nem is tudta, mi fáj”. Az ő lelkére pedig vár az igazi megtisztulás, az evilági tisztítótűz elszenvedése. A vezeklés.

Az Élet a purgatóriumban lehet ugyan család- vagy karrierregény, fikciós önéletrajzi mű, de jelentésmódosító zárlata, befejezése okán még inkább: vezekléstörténet.

 

L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021.

 

Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.


Főoldal

2022. szeptember 29.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png