Aigner Ivan
Amikor a Dharma karma is
Szűcs Péter: Dharma – Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig
Szűcs Péter első regénye három részre tagolódik. Az egyes részek fejezetei ritmikus váltakozásban hol néhány oldalt, hol nagyobb terjedelmet fognak közre. A történet három generáció fejlődését követi nyomon. Az 1956-os emigráns, István és szerelme, Mária, a színtelen-szagtalan államszocializmusból a rendszertelen és lélekvesztő rendszerváltoztatásba sodródó pár, Tamás és Andrea, valamint a gyökereit kutató, a spirituális (ön)felfedezés útján járó Léna térben és időben elszórt életfonalát „az örök körforgás igazsága” mozgatja a sorsszerű összekapcsolódásuk felé. Az életet feleslegesen túlbonyolító drámával, félelemmel és stresszel szemben a „dharma a természet örök törvénye, a létezés igazsága. Az elkerülhetetlen életfeladat és kötelesség. Az összhang, a külső és belső harmóniája, a tökéletes jelenlét.” A természetközelség (kertészet, gyümölcsfák, virágnemesítés) végigkíséri és összeköti az egyes részeket, láthatatlan lepelként átölelve a szereplők kalandos életét.
A regényben mesteri módon fonódik össze a puszta túlélés, az emberi kombinatorika és (interkulturális) kommunikáció történelemformáló ereje. Valóságos szociális világkörüli út, melynek során a magyar vidék egyszerűsége és a New York-i high society világa az indiai sorskerék forgásának viszonylatában kristályosodik ki, nyer valódi értelmet. Végső soron minden összefügg mindennel, legyen a célállomás akár az Amerikai Egyesült Államok, Berlin, Brazília, India, Irán, Magyarország, Szentpétervár vagy a vízen fekvő Velence.
A párhuzamos és egybefonódó történetegyüttes az életről szól, az életből és az életre tanít mesélve („elsősorban mindannyian emberek vagyunk, és nemcsak ugyanonnan jövünk, de életünk végén ugyanoda tartunk is”), az életre készít fel, az élethez ad megoldókulcs-csomót, az életet élteti. Az érzelmek széles spektrumát felölelő história első és második része egyes szám harmadik személyben, míg a harmadik rész egyes szám első személyben íródott. Ezzel a megoldással nemcsak az időspektrum olvasóhoz való közeledése érzékelhető, hanem szinte észrevétlenül egyfajta szintézis is megvalósul. Az emberiséget meghatározó tudományterületek kölcsönhatása, a föld- és tájművelés, a földrajz, a kultúrantropológia, a művészetek, a pszichológia, a szociológia, a történelem és a vallás („A kő sosem hervad el. A lélek örök.”) (kvint)esszenciája lélegző egységgé sűrűsödik a Dharmában. Az 1956-os forradalom idejéből származó, eredeti irattári források gazdagítják, egyfajta transzcendens hiteleséggel ruházzák fel az írást, amelyben magával ragad a történelem sodrása. A tárcsás telefon, a VHS kazettás lejátszó, a Linda című televíziós sorozat, a luxusüdülést jelentő balatoni nyaralás csakúgy, mint a piacgazdasági átmenetet megelőzően a Nyugatot megtestesítő osztrák fővárosba tett, áhított kiruccanás révén megelevenedő korszakrajz egyesek számára nosztalgiaút, másoknak pedig a közelmúlt felfedezését segíti elő.
A kötetben szellem, tudat és érzelem kíméletlen harca zajlik: lelki szemeink előtt kötelességtudat, hazafiasság, szolgálat, becsület, eskü és szerelem emberemlékezet óta tartó egymásnak csapódása, feloldhatatlannak tűnő szembenállása ölt testet. Az érzelmek szélsőségét hűen tükrözi, miszerint „ha az ember emlékezni akar, a fényképeihez menekül, ha felejteni, akkor a fényképein áll először bosszút”. Szűcs Péter az ellentétek (hamis illúzió és kijózanító valóság, élet és halál, közelség és távolság, egyszerűség és összetettség) alkalmazásával nemcsak egyensúlyt teremt az eseményfolyam elemei között, hanem súrlódásukkal izgalmas feszültséget tart fenn.
A regényt áthatja az áhítat, a dogmamentes hit, a számmisztika, a szenvedély. Az árnyalt jellemábrázolás, a különböző beszédstílusok bravúros váltakozása szintén a hitelességet támasztja alá. A magyar anyanyelv szeretete és ápolása végig tetten érhető. A stílus közérthető, fogyasztható, lebilincselő, szerethető, lendületes, miközben az igényes nyelvművelőket is kielégítő, gazdag eszköztárból táplálkozik. Az alapos, minőségi munkának csupán az eredménye látszik, mivel az erőltetettség nyomokban sem fedezhető fel a kompakt írásban, amely a szimpla betűkombinációk és a megtestesült fantáziavilág határmezsgyéjén mozog. A holisztikus tudásban bővelkedő fogalomvarázsló ugyanis látványos szófüzéreket kapcsol egymáshoz: sejtszintig hatoló, harmonikusan összeillesztett, álomillatú, bársonytapintású, mézízű szóképek („jeges félelmet felolvasztotta a láng”, „melegen gőzölgő kedvesség”, „nagyvonalú eleganciának álcázott praktikum”, „arctalan szörnyként kúszott be a gép zaja”, „öleléssel mesélték el a másiknak, amit csak tudtak”, „egymással hancúrozó hópihék”) vezetnek a valóságos mese kalandos szférájába. A biológiai–ezoterikus körforgást a hókristályok újjászületése és halála éppúgy szimbolizálja, mint az, hogy „ökölbe szorított kézzel születünk, de széttárt ujjakkal távozunk”. A halvány ekrü papírlapokon igényesen összeillesztett, fekete betűk folynak, miközben illatok áradnak, hangok csengenek a pörgő képkockák egymásutánjában. Megelevenednek a tájak, csókillatú fényár, gyönyörűséges hanghullámölelés emel el a talajtól. Olvasás közben maradéktalanul beigazolódnak D. Tóth Kriszta – a borítón elhelyezett – ajánlásának szavai.
Szinte tapinthatóan érződik, hogy a szerző a regény „kulisszái” között otthonosan mozog. Egyáltalán nem bánik szűkmarkúan a humoros szófordulatokkal sem. A párbeszédekbe rejtett bölcsességek szórása, kiváló érzékkel történő elhelyezése a folyamatosan kibontakozó és virágzó cselekmény sodrását erősíti. Az összetartás, a szeretet és a szenvedély, valamint a türelem és az alázat elementáris ereje, a szerencse megteremtése, a csodákban való hit, a szabadság és az egyenlő(tlen)ség eszméje, a gazdagság olthatatlan szomja, az elengedés művészete, a jelenlét univerzalitása és az időhöz fűződő viszonyunk szimfonikus zenekarként „belső nyugalmat” áraszt, transzba ejt, egységélményt ad.
A történetmesélés teljes azonosulásra tesz képessé, olyannyira szívbe markoló és életszerű, hogy amikor Kamuti István a Radio City Music Hallban a Tavaszi szél című népdalt énekli, a már korábban is el-elérzékenyült, de addig mégiscsak tárgyilagos szenvtelenségre törekvő kritikusnál eltörik a mécses: az érzelmek teljes vihara tombol a lelkemben, míg fizikai valómban egy budapesti lakásban ülök a kényelmes kanapén, a számomra édes dallam szárnyain honvágyamat engedem szabadjára a New Yorkban található koncertterem tömött nézőterével szemben állva. Együtt lélegzem a szereplőkkel. A plasztikus történetmesélésnek köszönhetően a regényből a képzelőerőm rendezésében készült film virtuális kockái peregnek a lelki szemeim előtt. Izgatottan lapozom az oldalakat, miközben lüktetve a magaménak érzem a bőr alá hatoló, mélyen a húsomba markoló, egyéni életfonalakat, amelyek első ránézésre rapszodikusnak tűnő egymásutánban, a cselekmény előrehaladtával azonban egyértelműen sorsszerű rendezőelv szerint fonódnak össze.
A regény egyik fő üzenete az egyéni boldogság/boldogulás kulcsát foglalja magában, hiszen „amit és ahogy gondolsz, vagy ahogyan magadban imádkozol, az egy idő után érezhetővé és láthatóvá válik mások számára is. (…) mindig te választod meg a belső világodat. (…) De fontos, hogy jó szándékú légy, és hogy dolgozz meg a céljaidért!” Ez a gondolatfüzér maximálisan egybecseng a saját meggyőződésemmel, miszerint „a rám bízott idő lehetőség, amivel nekem kell élnem”. Szűcs Péter regényében tehát megerősítést nyer, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, azaz sorskerekének a bognárja.
Végigolvasva a 321 oldalt, megfogalmazódik bennem, milyen jó is lehet szabad világutazónak, szívembernek, felfedezőnek, hiteles mesélőnek, kultúrák, hagyományok, korok, idősíkok, ám elsősorban emberek közötti hídnak, azaz Szűcs Péternek lenni. A titka ugyanis ebben rejlik: tükör és kulcs, ablak és létra egyben, az önzetlen és egótól mentes szeretet hírnöke, a Dharma-vonat kalauza. A regényt tökéletesen áthatja a történetmesélés és a történetszövés öröme, a gondosan felfűzött eseménymátrix elképesztő és játszva tanító ereje, a szerző széles körű műveltsége, élettapasztalata, valamint a fejlett érzelmi intelligenciájából és hitelességéből fakadó, lélekgazdag világlátása. A szerencse, a bátorság, az életigenlés, a tapasztalás, a kalandvágy, a céltudatosság, a tisztesség, a túlélés, a szabadság, a lelkiismeret útját járja be.
Szűcs Péter karmája a Dharma, amely a lélekgazdag élet dicsérete és lenyomata, intim randevú az érző, hol a boldogságtól, a meghittségtől és/vagy a szenvedélytől szárnyaló, hol a kétségbeeséstől, a nélkülözéstől, az igazságtalanságtól szenvedő, tapasztaló ember lelk(iismeret)ével. A leginkább önkéntes fogyasztásra alkalmas élet(tan)könyv magán viseli az időtlenség bélyegét, ami alapján, különösebb jóstehetség nélkül vizionálható méltó helye a magyar irodalom rangos alkotóinak sorában. A kötet különleges, értékes, egyedi és megismételhetetlen, mint az a bizonyos pillanat, ami „sosem jön el újra”. A múlt nem kísért, hanem meg- és magával ragad, szintetizálva új minőséget teremt. A Magyar Rádió egykori munkatársa, a Marie Claire folyóirat vezető szerkesztőjeként és az InStyle magazin főszerkesztőjeként maradandó sikereket elért szerző – szembetűnően tehetséges regényíróként is. Első regényének az (újra)olvasása „dharmatikus” élmény a javából.
Libri Kiadó, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
