Szil Ágnes
Mozdulatlan korcsolyázás
Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat. 1890–1989
Nádasdy Ádám író, költő, nyelvész, fordító a 2020. évi Aegon Irodalmi Díj nyertese, amelyet a Jól láthatóan lógok itt című verseskötettel érdemelt ki. A lírakötet egy évvel korábbi, de a tavalyi esztendő sem telt eseménytelenül a szerző számára, hiszen új novellákkal (A szakállas Neptun), két nyelvi ismeretterjesztő művel jelentkezett (Milyen nyelv a magyar? és a csak digitálisan hozzáférhető Kalauz a nyelvészeti gondolkodáshoz), illetve a jelen írás témájául választott különös című, ám annál érdekesebb tárcakötet került ki a keze alól; mindezen írások négy kiadó gondozásában jelentek meg. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Nádasdynak van mondanivalója, hanem azt is, hogy érdekes és népszerű, keresett és nyilván eladható szerző, ugyanakkor elgondolkodtató és kissé félelmet keltő is, hogy a 73 éves író egyszerre minden kincsét napvilágra akarja juttatni. A Kossuth Kiadó nem először „szólaltatja meg” Nádasdyt, 2014-ben Fábri Péterrel és Kováts Krisztával közösen jegyezték ott a Budapest bámészko című, nehezen kategorizálható kötetet, és a 100 év – 100 kép – 100 gondolat. 1890–1989 sem az irodalom, hanem a történelem fül alatt van jelen a honlapjukon. Minden bizonnyal a tavalyi termésük egyik legszebb és legértékállóbb könyve az utóbbi kötet.
Nádasdy Ádám könyve az 1890-es évtől 1989-ig mutat be egy-egy – néha emblematikus, sokszor pedig üdítően hétköznapi – fotót az esztendő terméséből, az évtizedes múltra visszatekintő, magántulajdonban lévő képeket magába foglaló Fortepan gyűjteményének felhasználásával. A szerző Horváth Edit válogatására támaszkodott (négy-ötszáz fényképből választotta ki a bemutatott százat), de remélem, sőt erősen bízom abban, hogy maga is megmerítkezett a százezer darabra rúgó képtengerben. Négy generációnyi időt ölel fel a kötet, s az olvasó eltűnődhet, mit is csinált ő maga azokban az években, vagy ha születése előtt készült a kép, akkor mi történt abban az időben a családjával. A boldog békeidőktől a rendszerváltásig, rendszerváltozásig terjed az anyag, ha úgy nézem, a Monarchiától a demokráciáig, Szarvasbőry fényképész úr cirkalmas névjegyétől a felfújható gumimatracig – a kezdő- és a végpont két vállalható korszakot köt össze, míg a közben eltelt idő csak nagy ritkán adott okot a bizakodásra.
„Én a szavak embere vagyok, író, akit érdekelnek a fényképek” – szól hozzánk Nádasdy egy 1890-ben elkattintott fotó mellől, aminek mi csak örülhetünk, hiszen a tárgyak, az „élőlényszerű járművek” és a képek szereplői gazdag asszociációs bázist szolgáltatnak az írónak és olvasójának egyaránt. Sem a képválasztás okát, sem a szöveg témáját nem indokolja, sokszor inkább történet, mint leírás a textus, de éppen ez a szerethető ebben a könyvben. Szabad nekünk választani. Szabad hátulról előre, sőt összevissza olvasni, ami a magamfajta érzelem-vezérelt vizuálisoknak maga a mennyország. Tovább megyek: még csak nem is kötelező az egészet elolvasni, hiszen nem függ össze: olyan, mint akármelyikünk fotóalbuma.
Szeretem, hogy Nádasdy mindennek utánanéz (vagy eleve mindent tud), és lenyűgöz nyomozói kedve: nemcsak látja a képet, de értelmezi is: baloldali villamosközlekedésről, Munkácsy képének helyéről beszél, egy városi házról, amelynek utcafrontja rendezett ugyan, ám a szomszéd felőli, kerítés takarásában lévő fal már gondozatlan – akár az életünk.
A rövidprózák megírására nem lehetett sok idő, és hiányzik nekem a szerzőt egyébként eleve jellemző fegyelmezettség, de amint a hátsó borító szövege rámutat: a szubjektív objektív lépett működésbe.
Azt, sajnos, nagyon is jól tudjuk, mit láthatnánk egy 2020-as képen. Van ehhez hasonló: 1939-ben ötfőnyi óvodáscsoport áll gázálarcban egy mosolygós (tehát: maszk nélküli) óvónő vezetésével az udvaron. Az álarcok párásak, a gyerekek az üveg mögött láthatólag alig kapnak levegőt, egyikükkel még a játékát is eldobatták, hogy előírásszerűen foghassák egymás kezét.
A következő év termése: horogkereszt alatt aranyosan zengedező, nyolc-tízévesekből álló kórus. Nem egyenruhában vannak, amit még ma is megkövetelnek az iskolai ünnepségeken, pláne versenyeken, fellépéseken, így aztán olyan emberközeli az egész.
Kismagyar anakrónia: a hetvenes években a Lenin körúton álló Royalban (!) megszálló olasz barátok csodálják a neogót Mátyás-templomot – talán csak Kelet-Európában lehet ilyen időhurokba lépni –, mint a kilencvenes években Szegeden: apám hatvanas évekből származó utcaneveit fordítani szabadmagyarra: evidens, hogy Marx helyett Mars, Április 4. helyett Boldogasszony sugárút, lemázolt Hősök kapuja helyett festmény. S ha már Szeged, nézzük a könyvből: 1920-as Trianon-ellenes tüntetés, csak nők részvételével, hiszen a férfiak odamaradtak a háborúban.
Minél régebbi, nekem annál érdekesebb: bohócnak öltöztetett (dehogy clown: matrózruhás, gombos cipős), koravén ikrek 1907-ből, jó karban lévő édesmamával, parasztcsaládból kiemelkedő, tanítónő lány (?) 1900-ból, kissé túlságosan is pirospozsgás koronaőrség 1934-ben – egyszóval izgalmas, elgondolkodtató történetek. Meitner Mór száz évvel ezelőtti, modern ruhás műszerészinasai olyan maiak, hogy akár elmehetnének mellettünk az utcán. Ezerkilencszázhuszonhatban megfér egymás mellett a poloskaciánozást részletre hirdető plakátfal és a manöken, 1932-ben Révfülöpön ideiglenes gyóntatófülkében dolgozott a pap, és Németh László temetésén Aczél mellett Kozmutza Flóra állt. Nahát.
Két rendkívül nyomasztó kép (és persze: szöveg) is megállított: a füzérradványi gyermekszanatórium beállított gyerekserege (1953) és a kaszárnyaszerű nevelőintézet udvarán álló, kétembernyi oszlophóemberek, mellettük a játékra kényszerített, szigorúan szimmetrikusra rendezett kis rabok (1923).
A járművek jellemzik talán leginkább korukat: emeletes busz, rekvirált luxusautó a háborúban, a már említett, bal oldalon közlekedő villamos, fogaskerekű, Hanzlik W. (Walter? Wolfgang?) úr kerékpárjavító műhelye, és persze lovas kocsik, sőt néhol szinte mindez együtt, egy képen pedig az Istenben boldogult Malév. Nádasdy maga is rámutat arra, hogy imádja a hidakat, kéri azonban, hogy ezt különösebben ne értelmezgessük. Szolnoki „naiv” fahíd, Erzsébet híd: mindkettő szinte fogpiszkálókból rótt makett, akárcsak a türelemüvegek, készítésük és szemlélésük is alkalmat ad a tűnődésre. De van itt a Vörös Hadsereg táblájával és Lenin képével díszített ideiglenes híd is 45-ből, ahogyan a négy évre rá újraavatott Lánchíd, Rákosistul- Kádárostul. A hidak egyszerűségükben is impozánsak, ám a kötetben megjelenik Sztálinváros építése a létező szocreál jegyében, egy gépállomás az ötvenes években kötelező traktorral (nicsak, megint egy jármű), ötvenhatot viszont szerencsére nem egy unalomig ismert fotó mutatja be: Magyar Szabadságot olvas egy járókelő (lásd még a korabeli viccet: Nincs szabadság, elvtársak!).
A könyv utolsó képe: NDK-s turisták táboroznak a német (igen, ma már csak így mondjuk: német) konzulátus előtt, kempingmatracon fekszik egy szőke vagy talán ősz nő. 1989 – jó ötlet volt épp itt abbahagyni.
A kötet arányos és szép, a végén közli a képek jegyzékét és az adományozók nevét. Mivel alkalmi kötet, talán elfért volna benne néhány oldal a Fortepanról (hiszen létrejöttének tizedik évfordulóját akarták ünnepelni ezzel a könyvvel), valamint örömmel olvastam volna azokról a régi fotográfusokról, akiknek több képet is köszönhetünk ebben a válogatásban. De ne legyünk telhetetlenek, mert igényes, jól szerkesztett könyvet tarthat (tartson is!) a kezében az olvasó.
Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat. 1890–1989; Kossuth Kiadó, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.