Timár Krisztina
Sokféleség és (ön)azonosság
Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun
Ha csak egyetlen szót mondhatnék arról, milyen ez a vékony kis kötet, azt mondanám: „sokféle”. Tizenkét rövid írás, tizenkettőnél sokszorta több különböző embertípussal és emberi kapcsolattal. Tizenkét novella kevésnek tűnhet ahhoz, hogy egy egész írói életművet képviseljen – csakhogy ennek a kevésnek súlya van és sűrűsége. Kicsiben is mutatja a nagyot.
A legelső lapon olvasható „használati utasítás” azonnal eltávolítja a novellák figuráit a szerzőtől. Ha ez nem történne meg, akkor sem tűnnének személyesnek – azt mondhatnám, ha létezik tárgyias próza (ahogyan létezik tárgyias líra), hát ez az. A legtöbb történet még az egyes szám első személyű elbeszélő jelenlétéről is lemond: a narrátor többnyire valamelyik szereplő nézőpontjába helyezkedik. Márpedig itt minden fő- és mellékszereplő a többiektől eltérően viszonyul a külvilághoz, a körülötte levő emberekhez, önmagához.
Leginkább a legutóbbi viszonyulás jár küzdelemmel. A szereplők az önismeret különböző fokozatain állnak, és különböző utakat járnak be ahhoz, hogy legalább megpróbálják megérteni önmagukat, aztán talán megtalálni a helyüket is a világban. Ez pedig sajnos ritkán látható eredmény. Az olvasó inkább a keresésnek, mint a rátalálásnak lehet tanúja, annál is inkább, mert a legtöbb novella megnyugtató lezárás hiányában egyszerűen félbeszakad. Többnyire csak egy kiszakított darabot látunk a megjelenített emberek életéből, világos előzményekkel, de megoldás, tehát végkifejlet nélkül. Ebben a világban csekély az esélye a megnyugtató lezárásnak. Mert az emberek lehetnek különbözőek, a mintázatok viszont ismétlődnek, és többnyire nem vesznek derűs fordulatot.
Igaz, végletesen keserűt sem feltétlenül. Az első novellától a tizenkettedik felé haladva mintha érzékelhető volna valamiféle lassú változás is, egy hangulati ív, amely az alagsor és a sötét szoba jelképes terei által hangsúlyozott teljes titoktartástól indul, és egy (legalább a szereplők közvetlen környezete által) teljesen elfogadott kapcsolatig jut. Igaz, pontosan ez az utóbbi írás, a Ha egyszer kibillen mutatja meg leginkább a másik szélsőséget is, a totális kirekesztést és a mindenféle értelemben maradandó sérülést okozó, brutális bántalmazást. Ez azonban nem a szereplők jelene, hanem múltja, amelyet magától értetődő megértéssel próbálnak ellensúlyozni. Kérdés, mennyi sikerrel.
A novellák mind megjelentek már folyóiratokban, különböző években, sőt különböző évtizedekben. Ha van egyáltalán hibája a kötetnek, akkor az, hogy nem mindig egyértelmű, melyik szöveg mikor játszódik, legfeljebb sejteni lehet abból, hogy éppen mennyit ér a forint, milyen egészségügyi holmikat használnak, vagy mennyire könnyű/nehéz külföldre utazni. Ha azonban ezt a hiányt a koncepció részének tekintem, akkor az azt eredményezi, hogy a történetek nem kapcsolódnak korszakokhoz, hanem időtlenségben léteznek. Így nem arra helyeződhet a hangsúly, ami a konkrét közeghez köthető, hanem arra, ami általános. Hiszen bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy szerelmes lesz, hogy elhagyják, hogy keresi önmagát és a nagybetűs Másikat, miközben bölcsességet tanul, vagy bolondságot művel. Ami engem illet, az én identitásom nem is állhatna messzebb a kötet szereplőiétől, tapasztalataim pedig az ő tapasztalataiktól, mégis átélhetőnek találtam a helyzetüket. Erről a megírás minősége gondoskodik.
Ehhez az általánosíthatósághoz azonban időlegesen el kell felejteni a külvilág jelenlétét, amely pedig ritkán hagyja, hogy elfelejtsék. Az egyértelmű kirekesztés nem túl gyakori, bár annál durvább és fájdalmasabb (különösen, ha családon belül történik). Igaz, nagyrészt azért, mert a szereplők minden erejükkel azon vannak, hogy elrejtőzzenek, és a lehető legkisebb támadási felületet nyújtsák. Így nem mindig derülhet ki, hogyan fogadná őket a közegük, ha mindent tudna róluk. A Nagyhideghegy baráti társaságának tagjai például kiválóan modellezik kicsiben a tágabb közösség különféle viszonyulásait, rendszerint azonban csak egyes emberekről van szó, akik rájönnek a titokra. Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy éppen ez a titok, ez a kényszerű rejtőzködés nemcsak veszélyt, hanem „közösségen belüli közösséget” teremtő erőt is jelenthet; szinte automatikusan barátságokat, szövetségeket eredményezhet. Bár, ahogy arra számítani is lehet, egyáltalán nem zárja ki a (mégoly vétlen) fájdalomokozást, vagy éppen a szándékos árulást sem. Az is megtörténhet bármikor, bárkivel.
Függetlenül attól, hogy mennyi nehézséggel, csalódással, konfliktussal szembesülnek a szereplők, a külvilágban is, önmagukban is, a novellák olvasása mégis legalább annyi derűt ad, mint amennyi keserűséget. Nem tudom eléggé értékelni ezeknek a szövegeknek a látható gonddal kimunkált, elegáns, többnyire kimondottan szemérmes stílusát. Ennek még az időnként váratlanul jelentkező vulgaritás sem árt, ellenkezőleg. Hiszen a szereplők világához, jelleméhez tartozik. Mondhatnám, hogy éppen fordítva történik, a stílus a vulgaritást is esztétikussá avatja. Talán éppen ez az esztétikusság teszi, hogy jobb esetben a sértőnek szánt szó az identitás vállalt, harmonikusan illeszkedő részévé válhat (Angolkeringő). Rosszabb esetben ráébresztheti az embert lázadása értelmetlenségére, saját kiszolgáltatottságára (Nagyhideghegy). Nem hiányzik a kötet írásaiból a humor sem, akár szomorú mosolyról, akár fanyar iróniáról, akár szívből jövő nevetésről legyen szó. Arról a fajta nevetésről, amely nem megsemmisít, hanem összehoz.
Meggondoltam magam. Ha csak egyetlen szót mondhatnék arról, milyen ez a vékony kis kötet, talán inkább azt mondanám: „szép”. Nagyon jó helyen van a Magvető repertoárjában, örülök, hogy ekkora nyilvánosságot szántak neki, megérdemli. Legyen a világban is több a derű, kevesebb a keserűség.
Magvető, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
