Koncz Tamás
Városnyi önarckép
Szilágyi István: Katlanváros
A pályáját követő olvasók, irodalmárok megszokhatták már, hogy tíz-tizenegy évente új kötet jelenik meg Szilágyi Istvántól. Az alkotói rend a nyolcvanas évek elején, a nemzetközi sikerű Kő hull apadó kútba megjelenésével állt be – 2009-ben a Bolygó tüzek című novelláskötetet olvashattuk a kolozsvári szerzőtől, és folytatódik a hagyomány, hiszen idén új Szilágyi-művel rukkolt elő a Magyar Művészeti Akadémia kiadója.
A Katlanváros hirdetéseivel, különös rajzolatú, zöldessárga-fekete borítójával mindenki találkozhatott a fővárosi metróaluljárókban. A könyv itt van, kétségbevonhatatlanul – mégis hiányérzetet hagy maga után. Mit reklámoznak a kirakatok? Regényt, novellagyűjteményt, valami mást? Ezt a Katlanváros fülszövege sem árulja el. Inkább úgy fogalmaz, hogy a könyv „...olyan írásokból válogat, amelyek a maguk idejében napvilágot láttak ugyan a kolozsvári hetilap, az Utunk évkönyveiben, ám együttes megjelenésük mégis a meglepetés erejével hat.”
A misztikumot fokozza a borítón látható cikkcakk-minta, amiről későbbi kutatómunkával jöhetünk rá, hogy a partiumi Zilah városának topográfiai határait látjuk; de tüzetesebb vizsgálat kell ahhoz is, hogy kiderüljön, Szilágyi István 1974 és 1986 közölt publikált esszéinek és visszaemlékezéseinek válogatását tartjuk a kezünkben.
A sok hiátus mintha azt szolgálná, hogy előzetes prekoncepciók nélkül vegyük kezünkbe a könyvet. Ez valahol érthető is, hiszen a kiadó mégsem egy Hollóidőhöz fogható, új Szilágyi-nagyregénnyel törte be az asztalt. A kötetben szereplő legfrissebb írás 33 éve született, az is a hatvanas éveket idézi fel – időszerűséget itt nehéz lenne találni, persze, a már említett alkotói rend sürgetésén kívül.
A kezdeti ismerkedés után nem marad más, mint hogy – Bocskaival és Bibóval szólva – „a dolgot őt magát nézzük.” Őt magát nézni pedig érdemes, hiszen a Katlanváros nem okoz csalódást, sőt: olvasmányos, érdekes gyűjtemény, amely váratlanul személyes képet mutat be a reflektorfényt amúgy kerülő szerzőről.
Az esszégyűjtemény hat darabja lazán, de organikusan kapcsolódik egymáshoz. Az egy-egy emléknél hosszan elidőző leírások sajátos portrét formáznak: Szilágyi István úgy mutatja be szülőföldjét, városát, hogy abból őt ismerhetjük meg, mikor pedig saját magáról – pályájának kezdeteiről, alkotói barátságairól – ír, mindig visszatéved a tájhoz, a Radnai-havasokban tartott túrázásokról, a Duna-deltában fogott pisztrángokról anekdotázik. A szövegek nagyjából lineáris időbeosztást követnek: a kötet első fele a gyermekkort és a Szilágyi-család legendáriumát mutatja be, a második etapban pedig az Utunk 60-as évekbeli cigarettafüstös szerkesztőségét, író- és szerkesztőportréit ismerhetjük meg.
A szerző ráérősen építkezik, és a címadó esszében bemutatott Zilah ettől szinte időben megmerevedett állóképnek tűnik. A Meszes-hegy katlanában megbúvó iparosvároskában generációk sora óta ugyanannyian laknak; a külvilág – vásárosok, parasztok, de akár egy kiadósabb eső is – ide csak látogatóba jön. „A völgy mélyén bonthatatlan rend, már-már örök érvényűnek tűnő” – fogalmaz Szilágyi. Ebből is kitűnik, hogy az ókori romokon álló település nem számol saját történelmével, inkább éli azt: az i. sz. szerint 124-ben épített római város, Porolissum kövei házfalakban, iskolalépcsőkként hasznosulnak újra, az egykori kun, tatár, vallon dúlásokra – melyek során akár teljesen porig égették a várost – egy utcanév emlékeztet. „A műhelyek falain felaggatott szerszámok között csaták meg fejedelmek képei. Sok száz csata meg sok száz fejedelem él együtt nagy békességben cérnakáplár szabósegédek és csirizes suszterinasok seregével”.
A fenti leírásban a figyelmes olvasó már észreveheti az egy évvel később kiadott Kő hull... kulcsmomentumát – a gyilkossá váló Szendy Ilka egy Rákóczi Ferenc-portré alatt szeretkezik napszámos szeretőjével, későbbi áldozatával –, és azt is, mennyi átfedés adódik a regénybeli Jajdon és a múltbeli Zilah között. Hiszen mindkét város lényegét és vesztét monolit volta jelenti; nem képesek a megújulásra, létüket fokozatosan repesztik, morzsolják a változások és a férfiemésztő világháborúk. Az Asszonyélet egy sírkövön és a Vesztesek című esszékben Szilágyi az asszony- és a férfisors küzdelmein keresztül is bemutatja ezt a lassú, az 1800-as évek végétől a 20. század közepéig elhúzódó agóniát – előbbiben egy 11 gyermeket felnevelő, két férjet eltemető helyi polgárasszony életét követi nyomon, a Vesztesek valódi főhőse pedig saját kőműves nagyapja, a hrabali figurának is beillő vén „Zemó”.
A kötet második nagyobb etapja (Idelenn, odafenn, „Aztán kitágult a világ”, Kóborló évek) a szerző útkeresésével foglalkozik: kiderül például, hogy Szilágyi István végül azért lett világhírű író, mert a mozdonyvezetéshez gyenge volt a szeme – először ugyanis mindenáron masiniszta szeretett volna lenni. Az anekdotázó történetvezetésből megismerhető Kolozsvár 60-as évekbeli írótársadalma, a Szilágyi fiatalkorában nagy öregeknek tartott (bár néha csak huszonéves) szerzők. Futólag felvillan Panek Zoltán és Páskándi Géza, részletesebben Szabó Gyuláról, Palocsay Zsigmondról olvashatunk – ám a legmetszőbb és élőbb portrét Szilágyi Domokosról rajzolja meg a szerző, s ezt is már tíz év távlatából, egy közös Duna-deltai kiruccanásra visszatekintve. Szilágyi István szeretetteljesen, de hibáit sem szépítve ír az önmaga ellen is lázadó, környezetét felőrlő költőről. „Élete legtragikusabb ellentmondását (...) máig képtelenség fölbontani. (...) ez a sokszor hűvösnek, racionálisnak látszó, örökké munkálkodó elme az önpusztításnak meglehetősen közönséges eszközeivel irtotta magában a teremtő készségeket. (...) A várható következmény pedig egy idő után nem volt titok. A végső sem” – jegyzi meg Szilágyi István, aki nem tudhatott pályatársa beszervezéséről, barátaival szembeni árulásairól.
A ma már ismert tény alapvetően befolyásolja a Szilágyi Domokos-portré recepcióját, de az is beszédes, hogy a Ceaușescu-rezsim árnya mennyire kódoltan van jelen az esszékben. Szilágyi István az 1985-ös Kóborló években – négy évvel a romániai forradalom előtt – is óvatosan csak irodalmi kijáró embereket említ, akik párnás ajtók mögött egyeztetnek a hatalmasokkal, vagy annyit jegyez meg, hogy egy-egy rázós témát ejteni kellett az Utunknál.
Az ilyen (hiányukkal feltűnő) részletek és a szerkesztőségi portrék, skiccek miatt a Katlanváros az irodalomtörténészek számára is érdekes lehet. A laikus olvasó dolgát viszont megnehezíti a kötetvégi jegyzetek hiánya. Hiszen a könyv tele van olyan erdélyi és román tájszavakkal, rövidítésekkel, mint a bőrsurc, gosztát, düzni, ciheres, csótáros, kaszten – magyarázatukhoz néhány oldalas függelék dukálna, hogy ne kelljen szótárat lapozgassunk a kötet mellett.
Ugyanígy illene megmagyarázni, mire gondol Szilágyi, amikor rejtjelesen fogalmaz: „... azt ugyanis ők sem láthatták előre, hogyan fog zokogni a Majom, vagy ha enciklopédiás lesz a Láz, hogyan vacogunk”, azaz a szerző Bálint Tibor Zokogó majom, Szilágyi Domokos A láz enciklopédiája című versesköteteire utal. Ez a gondosság legalábbis elvárható lenne – már ha a kiadó ugyanolyan fontosnak tartja a Szilágyi-esszék olvasóközönségét, mint azt, hogy 2019-ben új kötet jelenjen meg a 80 éves, Nemzet Művésze-díjjal kitüntetett írótól.
MMA Kiadó, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.
