Szil Ágnes
Hideg bűnök
Székely Csaba: Idegenek
Székely Csaba megkerülhetetlen drámaírója az utóbbi két évtizednek, nem szorul sem bemutatásra, sem méltatásra, és ezt csak alátámasztja az a tény, hogy az Idegenek című drámakötete lett a Selinunte Kiadó Kortárs drámaírók-sorozatának nyitódarabja, rögzítve a szövegeket az irodalom számára, illetve felkínálva a további előadásokhoz.
Valamennyi darabja minőséget képvisel, a Bányavidék-trilógia kivételével minden darab kamara- vagy lakásszínházban is előadható. Sok teret, levegőt enged a rendezőknek, csak felvázolja a környezetet, és az utóbbi évek előadásait tekintve a lendületesebb társulatok igénylik is ezt a szabad kezet. Székely Csaba örkényi szövegei keservesek és nevettetőek (amilyen a diktatúrában felnőtt gyerekeké szokott lenni, mondom inkább keservesen, mint nevetve). Csakhogy Örkény, legalábbis az írásai tükrében, őszintén tudott mulatni a Kádár-korszakon és mindazon, amit korábban átélni kényszerült, ám Székely Csaba valamennyi drámáján átsüt valami mozdíthatatlan borúlátás. Ugyancsak elmondható a darabokról, hogy a szerző a jelenkori társadalmat vizsgálja, különösen érdekli a romániai forradalom előtti viszonyok mai állapotokba fordulása: az elszámolás (hiánya), a lelkiismeret (hiánya), és az általa ábrázolt, sokszor meddő kapcsolatokban az elnyomók és elnyomottak nemzedékét a mai naiv, néha az autizmusig egyszerű fiatal generáció ellenpontozza. A kötet olvasása során többször azt kérdeztem magamtól, vajon a magyarországi vagy a romániai közéletet, társadalmat és politikát érzem ki inkább a darabokból, végül arra jutottam, hogy hol itt, hol ott történnek ezek a szövegek, és az irodalmi arisztokráciának talán nincs is szüksége arra, hogy egy földrajzi helyhez cövekeljük.
A Szeretik a banánt, elvtársak? Székely Csaba 2009-es darabja, amely elnyerte a BBC rádiójáték-pályázatának Legjobb európai dráma-díját, s ezzel a szerző egycsapásra az érdeklődés középpontjába került. (Néha úgy viselkedünk, mintha a magyar irodalomnak külső kontrollra lenne szüksége ahhoz, hogy jóváhagyassa magát.) A kötet a végső, 2013-as monodráma-változat szövegét közli.
Nem tudjuk, hol játszódik a darab, de nem is lényeges: a fiú egy padon ül, ami lehet egy parkban, vagy – mivel a darab végén kiderül, kivándorolni készül – egy angol elmegyógyintézetben. A monodráma izgalmas vonása, hogy epikusan is olvasható, ahogyan Erlend Loe Vegyesbolti csendes napok című regényéből, itt is kimaradhatna minden a szereplők szavain kívül. Szinte utasítások nélkül rajzolja meg a Ceausescu-éra silány tárgyi kultúráját, a Nyugat felől nézve apró-cseprő előnyökért (panellakásért, szolgálati autóért, banánért) folytatott küzdelmet, illetve minden túlzás nélkül: a létharcot, amelyekben hősei nap mint nap élnek, bár némelyikük annyira együgyű, hogy nem jut el a tudatáig. Érdekes kettősség ez Székely Csaba világában: nagy igazságokat mondanak ki a darabok naiv szereplői, a fiú úgy harcol az apa ellen, hogy a cselekedeteit naivan, ösztöneitől űzve hajtja végre.
Az első mondat erőteljes felütés: „Az egyetlen dolog, ami gyerekkoromban idegesített, az volt, hogy a bátyám folyton meg akart ölni.” Atomjaira esett családot látunk: mindenki a saját szobájában tartózkodik, a nagyobbik fiú öli a kutyát, anyuka sír a hálószobában (vajon miért?), apuka a család és a lakás középpontjában, a nappaliban terrorizálja a hozzátartozóit. A kamrában (mint mini-Duna-deltában) eltűnik az első bejárónő, sorban a családtagok, és a mellékszereplőként felbukkanó (tulajdonképpen csak elmesélt) alakok is megfélemlítésben élnek, vagy besúgókká válnak. A román asszimilációs folyamatban valahol megakadt apa eltorzítja a családját, környezetét, Róbertben, a fiúban pedig nincs annyi rugalmasság, hogy a forradalom után megváltozott társadalomra reagálni tudjon. Apa elvtárs – mint a mindenkori elnyomó rendszerek kis- vagy nagystílű játékosai – az új rendszerben is hivatást érezne a nép vezetésére, s természetesen igényt tartana arra, hogy fenntarthassa kiváltságos helyzetét, szemfényvesztésbe kezd, hogy úgy tüntesse fel magát, mint a korábbi rendszer áldozatát, pusztulása szükségszerű, ám a fiú már túl sok időt töltött vele ahhoz, hogy életképes legyen.
A Semmit se bánok című darabot a Gyulai Várszínház közönségének volt szerencséje láthatni a nyáron, felolvasószínházi előadásban. A címről esetleg Edit Piaf jut az eszünkbe, de szerencsére szó sincs könnyedségről, sem sanzonokról. Székely Csabának szeme van a hideg bűnökhöz: egy korábbi Securitate-ezredes él visszavonultan, nyugdíjasként, mígnem a titkosszolgálat utánanyúl, új feladattal látják el, különben felfedik szörnyű tetteit, az igazságszolgáltatás kezére adják, odavetik a szenzációhajhász újságíróknak és a népharagnak. Mindkét korszakot megismerjük az egykori főtiszt és korábbi beosztottja beszélgetéséből: a mostani életet (kislányokat balettórára vinni) kontra papok verését homokzsákkal. „Most kínzótiszteknek hívnak minket, pedig mi hazafiak voltunk” – mondja Dominik az őt felkereső utódjának, lelkiismerete nemrég csak annyiban szólalt meg, hogy nem tart igényt a kiemelt nyugdíjra, de az is lehet, hogy csak a feltűnést akarta elkerülni. A feleségét halálba taszító, lányától meggyűlölt gyilkos a szemünk láttára kezdi átértékelni az életét, többször is meghasonlik önmagával, végül rettenetes bűneit az egyetlen módon teszi jóvá: azzal, amihez ért, és az olvasó (néző) ezt a tettét helyénvalónak, az egyetlen jó megoldásnak érzi. A végkifejlet kérdőjelet tesz a cím mögé. Ezt és a kötetet nyitó drámát érzem a könyv két mesterdarabjának.
Az Idegenek cím egzisztencializmust sugall, ám sokkal inkább abszurdba hull a három rövid történet. Alcímként ezt olvashatjuk: politikai gyerekdarabok – a jelzős szerkezet tagjai között jókora ellentmondás feszül, és ha a pillanat töredékéig meg is fordul az olvasó fejében, hogy gyerekek is előadhatják, az első néhány oldal után el fogja vetni a lehetőséget. Játszódhatnak bár a történetek óvodában, a Marson, vagy állatok között, mégis érthető, görbe tükröt tartó, könnyen értelmezhető kis darabok ezek, az ismételt mondatok nem annyira feszítik a drámákat, nem adnak annyi feladatot a befogadónak, mint az első két dráma vagy az utána következő Bányavidék-trilógia, amely Székely Csaba legismertebb műveként számos elismerésben részesült, illetve mind Magyarországon, mind a szerző hazájában látni lehetett, román nyelven is. A színházba járó közönség bizonyára látta, sőt talán olvasta is már, számos kritika is született róluk.
Az Öröm és boldogság kissé olyan, mint egy oktató szándékú, érzékenyítő anyag a homoszexualitás elfogadásáért. A didaktikát a fanyar humor és az idősíkok váltogatása feledteti, a szálakat mesterien szövi a szerző, mozgalmas, jól előadható darab született. Érdemes olvasni (is), mert több szövegváltozatot ad annak megfelelően, hogyan reagál a közönség az egyik szereplő kérdéseire, így olyan előadás születhet, amely párbeszédet képes folytatni a befogadókkal. Remélhetőleg fiatal(os), nyitott szívű előadókra, közönségre talál.
A talányos című Homokszörny témája a szerelem: csalásaink, megcsalatásaink összefonódása. Bár a darab igényli a cím magyarázatát, a szövegtestből szinte kiszakad az (ál?)arab mese, amelynek a kerettörténete (a fiát váró, de háttérbe szorított anya és az apa hiánya) feldolgozatlan szál marad. A figurák testetlenek, de nem is kell jellemeket várnunk, elég, hogy cselekedeteiken, kommunikációra képtelen mondataikon keresztül megismerjük - ha nem is a szereplőket - a helyzeteket.
A szerző munkásságát, a darabok befogadását is felvázolja a függelék, amely a darabok színre vitelét rögzíti.
Selinunte Kiadó, Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.
