Lengyel-Rheinfuss Péter
Levelek a magyar hétköznapokról
Különben magyar költő vagyok – Radnóti Miklós levelezése I.
Radnóti Miklós életéről, munkásságáról mindent tudunk, amit az iskolai irodalomtanítás során megismerhettünk, de az irodalomtörténet által meghatározott oktatás kevéssé mutatja fel a költő és tragikus sorsa mögött rejlő valódi embert. Ezt a hiányosságot pótolja az utóbbi években megjelent több, a poétával foglalkozó kötet, melyek közül az egyik legszemélyesebb az a levelezés, amely az 1926 és 1944 közötti leveleket gyűjti össze. A Bíró-Balogh Tamás által szerkesztett munka valamennyi eddig ismert levelet tartalmazza, melyet Radnóti írt vagy hozzá írtak – kivéve a feleségével, Gyarmati Fannival történő levélváltást –, és ezek meglehetősen színes képet festenek egy ember életéről, vívódásairól, örömeiről, illetve egyszerű hétköznapjairól. Ilyenformán közel kerül hozzánk, könnyebben megértjük a vele történt eseményeket, hiszen a leveleket akár mi is írhattunk volna (igaz, ma már inkább elektronikus formában), akár velünk is történhettek volna – bármelyikünkhöz hasonlóvá teszi az egyébként kimagasló tehetségű művészt.
Az első néhány év levelei inkább a gondtalan, tökéletesen mindennapi életet élő fiatalembert láttatják, aki gyermekkori barátaival, rokonaival tartja a kapcsolatot, írásaiban vicceket „mesél”, a tanulás nehézségeit ecseteli, melyeket ekkor részben a gyűlölt reichenbergi textilipari főiskolán folytatott, igen kis lelkesedéssel. Ugyanakkor már itt is megjelenik a kimagasló intellektusú „költő-kezdemény”, aki az irodalommal kapcsolatosan elmélkedik, gondolkozik róla, tudatosan készül jövőbeli (remélt) pályájára: „Egy élet élményeit, tapasztalásait regényben írják meg, a verseknek mindíg pillanatok a szülőanyjai.” (12. levél)
Közben folyamatosan írja verseit, valamint az 1927-28-ban kibontakozó Fanni-szerelem mellett romantikus viszony alakul ki Reichenbergben Klementine Tschiedellel, akit verseiben csak Tiniként említ, és levelezésük kisebb-nagyobb megszakításokkal a 30-as évek végéig tart.
Hazatérve a szegedi egyetemen kezdi meg tanulmányait, és ott bekerül az irodalmi életbe, mely valódi megtermékenyítő hatással van költészetére. A levelezésből kiderül, milyen pezsgő, sokszínű kulturális-szellemi élet zajlik az egyetemi városban – ahová, saját szavaival, „mint numerus clausus emigráns” kerül (88. levél) –, új ismerősökkel, tanárokkal alakít ki mély, életre szóló barátságokat. A levelekben a teljesség felsorolása nélkül olyan folyóiratokat, antológiákat említ, mint a Szegedi Kis Kalendárium, a Népszava, a Válasz, az aradi Haladás, illetve óriási jelentősége lesz élete végéig az itt megalakult Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma nevű diákszervezetnek, ahol említett barátait is megismeri, tanulmányai jelennek meg, és ezt az összetartó közösséget majd csak az 1940-es évek tudja szétverni. De ekkor történik meg második verseskötetének, az Újmódi pásztorok énekének elkobzása és bezúzása „közszeméremsértés és vallásgyalázás okából” (32. levél), emiatt pedig csaknem eltanácsolják az egyetemről is. Ez egy olyan megaláztatás számára, mely a későbbiekben egész pályáját meghatározza, és általában a magyar irodalmi közegben szimbolikusan értelmezhető törést okoz: „[…] én a nevem viszonylagos ösmertségét nem a megjelent írásaimnak köszönhetem, hanem az írásaimról szóló kritikáknak.” (112. levél)
Felsőfokú tanulmányai után Budapestre tér vissza, és az országos irodalmi élet ismert alakjává válik. Leveleiben már megjelenik az öntudatos költő alakja is, akinek „nagy fényűzés a »futottak még« sorában szerepelni állandóan” (138. levél), úgy érzi, ezt nem engedheti meg magának. Sokat panaszkodik arról is, hogy nehezen jelennek meg írásai, és a kötetek megjelenése is számtalan nehézségbe ütközik. Mindez nem független attól, hogy a belpolitikai közeget egyre fenyegetőbbnek érzi, ami a következő években csak fokozódik. Egyik levelében barátjának, Erdei Ferencnek gratulál eljegyzése alkalmából „ezen a fekete március idusán” (195. levél), amikor is a náci Németország bekebelezte Ausztriát, és ezzel Magyarországgal szomszédos hatalommá vált, amelynek árnyéka a magyar politikai életre is rávetült, az ebből fakadó sötét jövőkép pedig folyamatosan aggasztja Radnótit. Ugyanez a nyomasztó hangulat uralja a szegedi Művészeti Kollégium feloszlatása körüli levelezést (200-201. levelek), a politikai pártok acsarkodása, a kirekesztés erősödése óhatatlanul éket ver a barátok közé, és nagy nehézségek árán sikerül ideig-óráig egyben tartani a szervezetet: „[…] nagyon ritkának érzem magam körül a levegőt, egyre ritkábbnak…” (322. levél)
Miközben folyamatosan idézhető olyan levél, mely a pörgő irodalmi életről, a kulturális élet lüktetéséről (sőt a hazai nyomdászat fellendüléséről, fejlődéséről, pl. gyomai Kner-nyomda) számol be, ellenpólusként állandóan ott van az a fenyegető érzés, melyet az első zsidótörvény megjelenése (210., 244. levél), az emigrációs lehetőségek keresése (237. levél) jelent. Az 1940-es évben megkezdi első munkaszolgálatát is, ekkor írt leveleiben próbálja megőrizni a józanságát, igyekszik szellemi munkával, versek írásával oldani a feszültségét, így ragaszkodni a hétköznapok rutinjához, de kétségbeesése egyre jobban erőt vesz rajta.
Ebből az állapotból ideiglenesen a Beck Judit festőművésszel folytatott szerelmi viszony emeli ki, egymáshoz írott (nem egyszer pajzán) leveleikből már-már a kamaszok szerelmi lángolása, egymás iránti éretlen, de szenvedélyes lelkesedése olvasható ki. Nem lehetett egyszerű felesége számára elviselni Radnóti költő-énjét, állandó érzelmi hullámzásait, illetve önbecsülése túltengését alkotói válságai vagy épp szárnyalásai közepette, de Fifi hősiesen kiállt mellette, nem pusztán a munkaszolgálat ideje alatt, de ezekben az időszakokban is. Nagyon furcsa volt olvasni azokat a leveleket, melyekben Beck Judit Fannit említi, aki ekkor már tudott a költő szerelmi „különútjáról”, mégis jól elbeszélgetett a villamoson Judittal, ha épp találkoztak.
„A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma.” (343. levél) A kötet „programadó” levele, melyet Radnóti egy tőle épp a belpolitikai nyomás miatt elhidegült barátjának írt, a költő származását, zsidóságát, a maga által megélt magyarságát („Különben magyar költő vagyok”) foglalja össze. Egyszerű szavakkal jelenti ki, hogyan viszonyul mindazokhoz a társadalmi problémákhoz, melyek egyébként pusztán mondvacsinált indokokkal lehetetlenítenek el olyan értelmiségieket, akik értéket képviselnek a magyar irodalomban, míg a véleménye szerint átlagos szerzők politikai okokból előtérbe kerülnek. Ez az élethelyzet vezet el ahhoz, hogy harmadik munkaszolgálatára is be kell vonulnia 1944-ben, és a levelezés megrendítően hirtelen szakad meg, a behívása után pusztán négy levél maradt fenn a hagyatékban, melyek közül kettő 1945-ös keltezésű – egy barátja írt neki úgy, hogy még nem tudta, Radnóti írásukkor már nem élt.
A kötet bőséges jegyzetanyaggal egészíti ki a leveleket, sőt egy-egy esetben a jegyzetapparátus hosszabb, mint maga a saját kezű küldemény. Ugyanez az alaposság jellemzi a kötet végén található irodalomjegyzéket, valamint a leveleket írók szerinti és általános névmutatót is. A sajtó alá rendezés alapelveiről írott rövid ismertetőt inkább olvastam volna a kötet legelején, de így a vizsgált levélanyag és vele Radnóti Miklós maga került élő közelségbe, a fókusz az emberre irányult, aki a magyar irodalom magyar költőjeként a magyarságot gazdagította életművével.
Sajtó alá rendezte: Bíró-Balogh Tamás, Jaffa Kiadó, 2017.
Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.
