Domokos Zsófia
Több irodalomtakarót
a csupasz szenvedélyre
Demény Péter: Vadkanragyogás
A Látó-szerkesztő, irodalomkritikus Demény Péter legújabb prózakötete női szempontú elbeszélése, kiírása annak a szenvedélynek, amelynek vesztén szégyen életben maradni. Az erős szimbólumhasználattal, helyenként megragadó hangulati töltettel, sok értékes szövegközi utalással jellemezhető regény érzékeny pontja az a bölcselkedő hajlam, mely a mélység mögötti sekélyesség benyomását kelti, illetve a női perspektíva hitelességének kérdése.
Hogy hol és mikor élhet a főszereplő-narrátor Katerina, annak több recenzió eredt már nyomába. Károlyi Csaba pontosan megmutatta, a datálhatóság milyen ellentmondásai (például Zrínyi Miklós és J. S. Bach kortársaknak ábrázolása) miatt meghatározhatatlan a mű pontos időkerete – akkor is, ha a méltató szerint a barokk kor számtalan meggyőző nyomát hagyja a figura életmódján.[1] A közelebbről meg nem nevezett német választófejedelem egyetlen leányaként növekedő, érdekházasságba kényszergetett nő férje révén Syladia első asszonya lesz – a térkoordináták szintén csak körülbelüli rögzítést engednek meg. Hiába hasonlít ugyanis e tartomány „sokadik török hadjáratban edződött” nemeseinek családneve, „hagyományos” németellenessége, emlékíró nagyasszonyai révén az éppen Tündérkert-éveit élő Erdélyhez, ha a kötetben egy néven nevezett Erdély is szerepel. Ez a nyomkövetés, -olvasás, a ráismerés és érvénytelenítés dinamikája azonban a szöveg előnyére válik. A régiség iránt érdeklődő ugyanis élvezettel fedezi fel az apró, korszakba ágyazottságuknál és finomságuknál fogva különleges hitelesítő erővel bíró vagy egyszerűen hangulatteremtő átvételeket. Alkalmas és ötletes a választófejedelem udvari papjának szájába Pázmány ismert prédikációjának részletét adni, illetve a Soproni virágének szavaival kopogtatni meg a szerelmes-románcos olvasnivalóra áhítozó bakfis szobájának ablakát, vagy Héttoronynak nevezni a comme il faut elvárása miatt börtönnek érzett szülői kastélyt. A keresettség, ötletszerűség benyomását kelti viszont 20. századi textusokat beleszőni a regénybe: egy Radnóti-sort vagy Heinrich Böll rossz hírbe keveredett szereplőjének, Katharina Blumnak a sorsát játékba hozni. Egy epizodikus történés nem kér akkora teret, mint amekkorát például az utóbbi áthallás a német szerző regénye felé megnyit.
Mindenkor érdekes, mert velünk, emberekkel újra és újra megtörténik, ezért megírni is bármikor méltó a nagy és kizárólagossá, egyetlen viszonyítási ponttá váló szerelem eljöttét, múlását, valóban szükségtelenek ehhez pontos tér-időmeghatározottságok. Ám a Vadkanragyogás izgalmas témájának, Katerina és a syladiai udvari táncmester, a spanyol „isteni Diego” viszonyának ábrázolása már vitathatóbban sikerül. A fikció szerint ugyanis a húsz-egynéhány év távlatából a múlt házából (Casa del Pasado), magányából visszatekintő asszony írja meg emlékeit. „A mondatok odasüvítenek a tolla alá, ömlenek a lelkéből”, miközben múltjának, csalódásának, egyedüllétének „sötétlő madarai” suhannak körülötte, „már nemcsak a szárnyuk suhogását hallom, hanem meg is érintenek olykor vele, csapkodnak fenyegetően” – ezek a jelzések elméje közelgő elborulását vetíthetik előre. Az érezhető kedvvel ábrázolt, sikerült háttér és a tényleges eseménymondás mellett azonban igen terjedelmesek, mondhatni, terjengősek azok a szöveghelyek, melyek az emberi lét, a szerelem, a boldogság, az Isten és az írás aktusának mibenlétéről értekeznek, elméletben vagy általánosságban. Ezek az aforizmák – „Az élet földhöz kötött rabság”; „a szerelem téboly”; Istent „egyszerűen meg kell érteni, nem jól mondom, el kell fogadni, ami történik velünk általa, a boldogságot pedig nem keresni, hanem megtalálni magadban” – egyértelműen a mű felejthető részei. Egésszé összeáll ugyan az üzenetük (nehéz a társadalmi megkötöttségektől mentes, autentikus életet választani; a jó, az ajándék elválaszthatatlan a negatív princípiumtól is, lásd a „gyönyörű és aljas” jellemű Diegót), de egyenként inkább zavarják az előrehaladást; tézisnek hatnak bizonyítás, szintézis nélkül.
E megállapítás természetesen nem a kronológiai rend betartását kéri számon a regényen. Mint Zsidó Ferenc megállapítja, „[a] stílus olykor barokkosan körülményesnek hat, a tudatfolyam-regényekre jellemző élőnyelvi mesélés szertelenségét hozza”[2] – ez például nemcsak az egyes, bekezdésnyi mondatok esetében, hanem makroszinten is érvényes, amennyiben előre- és hátraugrásokat, egy-egy szál ismételt felvételét, továbbszövését jelenti. Az anticipáció, késleltetés nyilván az emlékezés természetes vonásaként fogható fel. Ám egy-egy fent felvillantott gondolat nem kap a későbbiekben érdemi kifejtést, villanásvoltában pedig üres marad. E jelenség adekvát megragadása a következő idézet: „Akkoriban persze nem voltam ilyen költői”. Az érezhető irónia vagy kikacsintás nélkül tett megállapítás jóváhagyja a „mostani” poétikusságot, alkalmankénti sajnálatos ürességével. Egy-egy lírai rész, mint például a szüzesség elvesztésekor feltoluló érzelemkavalkád – mely hathatna, ha kifejtetlenül marad, és más szöveghelyek is ráerősítenek – „akkor legalább a szerelem eszéhez legyek következetes” felkiáltással csap át értekezésbe, magyarázatba, és veszíti el erejét.
A már idézett Károlyi-szöveg megállapítása szerint a szerelemmel kapcsolatos, kudarcba fulladó bölcselkedésre „[a] szerző mentsége, hogy főhősnője beszél, ő mondja el emlékeit, azaz veti papírra önéletírását. Női beszédet hallunk”. Érdemes ezt az állítást jól érteni, azaz annak rögzítéseként, hogy a megszólalásmód sajátosságai egy megalkotott, az életrajzi szerzőtől eloldott szereplői szólam jegyei – nem annak sugallataként, mintha a suta elméletgyártás, csapongó bőbeszédűség az écriture féminine inherens vonása volna. De még így is, illetve mindenfajta feminista igényt mellőzve is fontos hozzátenni, hogy noha e fikciós jegy tagadhatatlan, a textus egyes pontjain sejteni engedi a női felszín alatti férfi perspektívát. „[A]lsószoknyámból letéptem egy darabot, és ahhoz a lüktető hiányhoz tapasztottam, mely számomra valami volt akkor is, amikor nem lüktetett”: az első havi vérzés tapasztalatának megjelenítése, ha nem is a női nemi szerv – tipikusan férfiszempontból való – puszta hiányként, negatívumként látását kultiválja maga is, de legalábbis felhívja a figyelmet erre a közhelyre.
„[Ú]gy tettem be Hansot magamba, mintha hosszú esztendők lennének mögöttem, (…) ami viszont kétségekkel tölt el bármiféle leány eredendő ártatlanságával kapcsolatban, (…) abban a pillanatban, amikor megjön az első vérzésünk, és hosszú, bonyolult viszonyba kerülünk a vérrel, nem lehetünk ártatlanok.” Olvasásmódom értelmében ez a részlet működtet valamit az Éva lányaival kapcsolatos archetipikus előítéletekből, félelmekből, megvetésből. A bűbájosnak joggal nevezhető, extázisában és szélsőséges fájdalmában madárként röpködő Katerina esetében ennek lehet is alapja, egyébként azonban megfelelőbb férfiszemszögű általánosításnak felfogni, mely a női test fiziológiájára mint egzotikus, vonzó-taszító idegenre tekint.
A csupasz szenvedély gondosabb irodalommá csiszolása, vállalásainak visszafogása rövidebb, de inkább „megszenvedett”, koherens üzenet kedvéért: e kívánnivalókat hagyja maga után a Vadkanragyogás, e gazdag, fülledt atmoszférájú szerelmes regény olvasása.
Lector, Marosvásárhely, 2017.
