Lajtos Nóra
A test manifesztuma
Nagy Zsuka: Pigment
Még alig jelölte ki recepciójának helyiértékét Nagy Zsuka második, Küllők, sávok 2017-es kötete (ha egyáltalán már kijelölte), a szerző máris újabb versgyűjteménnyel jelentkezett. A Pigment, akár ellenállunk, akár nem, foltot hagy az emlékezetünkben. Olyan erős „színhatás” éri az olvasáskor az embert, amellyel nem lehet nem kezdeni valamit, nem lehet elmenni mellette, nem lehet nem beszélni róla. A Pigment azok közé a kötetek közé tartozik, amelyeket leginkább egyvégtében érdemes elolvasni, hogy kirajzolódhasson belőle a test, a corpus egyszerre denotatív és konnotatív jelentéssíkja, amely olvasóért kiált. Nagy Zsuka Pigmentje egyben ismét figyelemfelkeltő könyvtárgy is: ezúttal téglalap alakjával is magára vonja az érdeklődést. A költő – habár előző kötetében kissé ellenállt a ciklusépítkezésnek – most öt fejezetre tagolja hatvanöt költeményét (a Küllők, sávok is ugyanennyit tartalmaz).
A kötet első ciklusában (pigment) olyan expresszív versekkel találkozik máris az olvasó, amelyekben a testi agresszió „versaláfutásos” nyomai is jól kivehetők a sorok között: „mint a véraláfutások a hasamon, / úgy szívódnak fel a hónapok” (töredékek egy házasságból, házasság), ahogyan a félelem és szégyen pigmentfoltjai is nyíltan jelen vannak a szövegekben: „csiklandozta a vér a nyakamat” (vacsora); „hét év öltéseivel a szívemben is hittem neki, / csak ne kelljen elmondanom senkinek, / hogyan élünk” (töredékek egy házasságból, szégyen). A következő négy verset egy vissza-visszatérő határozott névelős szerkezet („az apád”) kapcsolja egybe (ahogyan a vodka is vándormotívumként tér vissza a kötet későbbi részében). A tanítás imperatívusza: „és mindig győzni kell, fiam, / mindig győzni kell. mindegy / mi az ára, mondta az apád” mellett a legyőzöttekben is a győzelem kulcsszava dominál, majd az anyagzsebkendők rendben tartása a nedvekben, amelynek zárlata igen gyomorfelkavaró a négyes alliteráció ellenére is: „nem vette észre, hogy anyád a kádba okád, / mikor mossa, mert már régen utálja apád nedveit.”
A földutakon, rövidre vágva jól előkészíti a következő fejezet – a szomszédok – úgynevezett szocreál-verseit. A restauráció valójában a vécécsészék mint „sósavban ázott testek” felújítási procedúrájának megverselése. A nyelvi alakzatok közül az ellentétre találunk itt példát, ami egyben a „restaurálás” következménye is: „újabbnak látszanak az újabbaknál. / Minden régi, régi, minden új is régi.” Nyelvi játékoknak is teret nyit a vers, az Adyt evokáló „[S]ósavasabbak az örömök és a könnyek” sor, vagy a következő bor és gázolaj címűben a „megveszed az Isten hidegét”, amelyben a gázolajjal spóroló-söröző buszsofőr és a tömény borozásában megvakult utas majdnem párhuzamos sorstragédiáját olvashatjuk (a sofőr elissza a máját, meghal, az öreg megvakul), s mindezt tizennyolc verssorban. A szomszédokban a panel-lét „gyönyör”-eit: lakóinak szeretkezéseit (1/1., 1/2., 1/4.), a szombat reggel 6-kor megszólaló automata mosógép hangját (2/1.), a fapapucsos szomszéd nénit (2/2.) verseli meg Nagy Zsuka. A legkülönfélébb embertípusok (prostituált, meleg, alkoholista) együttélésének ciklusba elkülönített fejezete nem szól másról, mint a lírai alany hiperérzékenységéből fakadó viszonyok manifesztálódásáról, – a szerző kifejezésével élve – „én-kamerá”-jának szomszédokra fókuszáló voltáról.
A pészméker cikluscímadó versében (a pészméker és a menny) a szerző – mint már oly sokszor – drága nagyijának állít emléket. Ragyogó, stílusosan szívritmust szabályozó soraiban elevenedik meg az az őserő, aki „a holdból gyúrt éjszaka tésztát”, és aki „elmondja nekem, ha egy csillagot / aznap este ő szaggatott…” A majdnem kozmikussá növesztett halotti mindenttudás is ott lappang a sorok között: „mikor nagyi elment, láttam mindent, / tudom, hogy kell meghalni majd.” Nagy Zsuka bravúrosra sikeredett nyelvi játéka: „apám gyilkol, és nincs anyaöl” mellett sem mehetünk el szó nélkül, ahogyan a József Attilá-s zárlat mellett sem: „végre elaludtam, itthon vagyok, / gőzölög a leves...”
A hatrészes spoiler című szexuális abúzus-versezetekben az apa nemi erőszaktevése lányán talán a legfelkavaróbb. Némileg kilóg az ötödik rész a ciklus tematikus hálójából, amelyben egy bérházban „rekedt” kéthetes hulla bűze, pontosabban a néni végtelen magányossága a vers témája. Az idő és a tudás egy témaindító megszemélyesítéssel indul: „a kertet az idő fölássa, / sárga, kötött sapkában…”, ezután tovább terebélyesedik a perszonifikáció: „fekete gumicsizmában van az ősz…”; végül egy esztétikailag is kívánatos időbeli metonímiává csúcsosodik az idő kategóriájának szavakba öntése: „cukrozott fánk az idő egy gyerek kezében”, majd visszatér a megszemélyesítéshez: „ássa az idő a földet”, míg végül a „cukrozott idő” metonimikus szószerkezetével találkozunk a halált tematizáló zárlatban: „de tudja, / ahová az ásót mélyíti, / ő fog nemsokára feküdni.” A sír-motívum kúszik át szinte észrevétlenül a cikluszáró versbe: „fázik, tényleg, papa fázik, adok rá flanel pizsamát, / felnyittatja a sírt, (pár nap után még lehet,) / papa fázik ott lent, a gyerek mondta” (gondolati költemény, mozaikok). Az utolsó előtti mozaikban a test referenciális jelen-nem-léte tűnik fel: „…nem az enyém a testem, tudom, de nem is kell…”, s a deiktikus kijelentés: „csak a jóságomat hagyd meg Uram, a magam részéről ennyit / ebbe a versszakba, (menjünk tovább.) -”.
Végezetül az ötödik, befejező ciklusról illik kissé hosszabban szólnunk: nemcsak azért, mert ezt tartjuk a kötet legerősebb fejezetének, hanem mert a legterjedelmesebb is. Vándormotívumként versről versre itt találkozunk a már korábban említett vodkával (akarat, letapadt, játék, papírhajó). A költői alany egyes szám második személyben szól ki a versekből, mintegy megszólítva ismerős betegét. (Semmiképpen nem önmegszólító versekről van itt szó.) A pszichiátria zárt osztályának („kiszagolom a hajadból a zárt osztályt”– kollázs) belső történéseiről kapunk átfogó képet a branülben. Az izoláló terem (kórkamera) vakablakai a betegek kiszolgáltatottságának „képkeretei”, amelyekben rámázva látható a kezelőhelyiségben a „benti” valóság: a lelkileg megnyomorított, sőt tovább nyomorított betegek képe („csak kint szorong egy kis balázs” – metafizika). A kötet legtalálóbb és egyszersmind legszebb hasonlata egy végtelen kézenfekvő hasonlítás: „szép vagy, mint az anyám” (plein-art). A kevésbé szép, de ritmikusságukkal zeneivé formált, mondókaszerű sorok is a végtelenített testi kínzás képsoraival válnak kirívóvá: „elektrosokkra tesznek, onnan is kivesznek, / alagútba tesznek, megint kivesznek” (graffiti). S végezetül a teljes kiszolgáltatottság, az emberi méltóságért kiáltó test manifesztuma íródik rá egy pogácsás papírtányérra: „egy papírtányérra írnánk, hogy nem tehetik ezt velünk, / és kicsúsztatnánk az ajtó alatt […]; csak leszedálva feküdnénk egymás mellett, / a föld alatt, az ég felett, fehér, átlátszó dobozban (izolált).
Nagy Zsuka Pigment című kötetének nincsenek üde zöldfoltjai. A perifériára szorult „testek” látványa néhol sokkoló jelenetekbe torkollik. Az emberi esendőség-tehetetlenség, kudarc és fájdalom, idő és tudatállapot, élet és halál témavariánsai egymást erősítik. A hús-vér testek fonendoszkopikus megközelítése alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy én-kameráján keresztül felszínre hozza a szív lüktető, a tüdő olykor sípoló hangját. Versbeszéde csont és bőr, amelyben mégis költőien lakozik az ember.
Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
