Koncz Tamás
Hümmögni a végén
Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg
Az önmagunkkal való szembesülés nem objektív tapasztalat: saját figyelme bűvöli el, viszi tévútra a megfigyelőt – az én visszképe a megfigyelés pillanatában is csal, harminc-negyven év távlatából pedig már úgy torzít, mint az elvarázsolt kastély tükrei. Bár egyértelmű válasz nincs, mégis ezek – ki voltam, ki vagyok, ugyanaz vagyok-e ebben a változó testben – Markó Béla új verseskötetének lángnyelvként mardosó fő kérdései.
Az öt ciklust felvonultató Bocsáss meg, Ginsberg úgy létösszegző mű, hogy közben nem von le magvas konklúziót, nem akar egyről a kettőre jutni. Ehelyett, mint csalódott bogárgyűjtő az elszáradt szárnyak, testek tömegét, elénk szórja a kétellyé töppedt egykori bizonyosságokat: a gyerekkor hitét, a kamaszkor dühét, a fiatal felnőtt-lét önhittségét – mindazt, ami egykor mozdíthatatlannak tűnt, és később könnyűnek találtatott.
A verseskötet címadó versével így Markó nem is annyira Allen Ginsbergtől, mint képlékeny önmagától kér bocsánatot. Ginsberg Üvöltésének kétségbeesett ereje az erdélyi költő-politikus korosztályát is megrázta (különösen a prágai tavasz és párizsi diáklázadás tudatában), ám a lázadás végül kényelemmé szelídült, az egykori trapéznadrágos lázadókból jóllakott, papucsos professzorok, miniszterek lettek – köztük a szerző is –, már ha képesek voltak a sokszor a túlélést jelentő kompromisszum elérésére. „Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is, / akik végül életben maradtak, / de elfelejtették, hogy mire vártak, / nem szaggatják fáról a cseresznyét, / nem cseresznyéznek egy fáról a madarakkal, / jól érzik magukat a bolyhos házikabátban, / és ha azt a szót hallják, hogy szabadság, / legelőször a nyári vakációra gondolnak, / hosszan nézegetik a bedekkereket.” – fogalmaz Markó. Azt is elismeri, hogy az 1989-ben elnyert szabadság sem volt tartható, az új álmokat pedig ők, a túlélők csak a hajdani álmok megtagadásával tudták valóra váltani.
A tapasztalatok illuzórikus voltára már az önironikus nyitóvers is rámutat, amely Erdély létét teszi idézőjelbe: az Erdélyi dal a B-kategóriás vámpírfilmek országát mutatja be, a fenyőfás, székelykapus díszletet, ahol a statiszta-parasztok nyakán harapás nyoma sötétlik – ahol a Segesvárra érkező amerikai turista, de a Hargitán feszítő mélymagyar is megkapja a neki szánt fikciós kínálatot. „Ház is van itt, és ember is van / bár lehet, képzelgés csupán, / attól vagyunk, hogy visszanéz ránk / valaki egy kanyar után. / Attól vagyunk, hogy látogatnak, / s nem test vagyunk, csupán tudat, / figyelnek engem, mégsem látnak, / csak nézik saját arcukat” – írja a költő, odaszúrva a nemzeti nagylét igazolását Erdélyből merítő „táposoknak”, de az igényt kiszolgáló erdélyieknek is.
Markó Béla tehát kiindulópontként kérdőjelezi meg az erdélyi identitást, amely annyiféle, ahányan látják – horrordíszlet, transzszilván idea, egy ország, haza lehetősége –, aztán fordított Arkhimédészként jár el, és Erdély bizonytalan, imbolygó pontjára épít fel mindent, ami csak fontos lehet.
A kettősség érzése finomabban vagy erősebben végig ott vibrál a versekben, a gyerekkori emlékeket feldolgozó Cukorspárga-ciklustól kezdve a kötetzáró Rúzsfoltok utolsó verséig. A Cukorspárga verseinél a szerző mesterségbeli tudását dicséri, hogy a kiskorára visszatekintő narrátor egyszerre ifjú és öreg tapasztalata átjárja, de nem hamisítja meg az emlékezést. Így maradhat romlatlan élmény, ahogy a szülők rémülten, lehalkított rádió mellett figyelik az 56-os forradalomról szóló rádiótudósítást, amit a román szolgálatok is zavarnak (Varázsszem). Paradox, ahogy a félelemtől tompított zajok mint kerti neszek épülnek be a gyerek félálmába: „így aztán távoli tücsökcirpeléssé / szelídült a vad puskaropogás, / mint egy nyugalmas nyári estén / odakint a fűben az apró, / ártalmatlan tücsök-géppisztolyok, / és a tankok dübörgése is olyan volt, / akár a sündisznók puffanása a bokrok között / vagy a galambok lusta tollászkodása / fölöttünk az ereszcsatornán, / a Molotov-koktélok csattanása pedig / inkább a nedves gyufasercenéshez hasonlított”.
A feszültség a tudatosság küszöbe alatt jelenik meg a gyereklétben, sőt válik elfogadhatóvá: hogy egy feljelentés miatt felakaszthatja magát a szomszéd fiú, és emiatt aztán anyja is véget vet életének, épp olyan természetes egy tízéves számára, mint az, amikor barátjával cserebogárszárnyat gyűjt iskola után. A ciklus legszebb, címadó versében mégsincs rejtett sötétség: a Cukorspárga egy karácsonyfaállítás történetén keresztül tanít az élet egyensúlyára, arra, hogy a nem látható szépségnek is lehet megtartó ereje.
A kezdeti szabadversek után aztán Markó műfajt vált: váltakozva alkalmazza a kedvelt szonettformát és a szabad sorokat. Szonettformában folytatódik a második, Előjelek-ciklus, amely a kötet „istenes verseit” tartalmazza: a narrátor dallamos vitába kezd az Úrral, félrímes, ölelkező rímes szonettjeiben hívja, és mágikus gesztussal próbálja szóra bírni az egyre távolibbnak érzett Teremtőt. Az idézés egy-egy vers vagy sor erejéig talán sikerül – főleg akkor, amikor Markó nem enged a kísértésnek, és a jól hangzó rímpárok helyett a teljes képre koncentrál. A világmatéria régi-új anyagából kukázó és alkotó hajléktalan Isten története (Téli zsoltár) például kiforrott, komplex allegória, de erős vers a Vesszőkosár is, amely a Megváltót ábrázolja a saját (gyümölcs)húsát feláldozó meggyfa képében. A ciklus legjobbjai egyszerre szólnak az istenkeresésről és a múlandóság csendes szemléléséről, ami megint csak sajátos feszültséget teremt. Markó azonban nem tudja megőrizni az utolsó hangig ezt a minőséget; komoly hiba, hogy egy jó rím kedvéért a legnagyobb szavakat is képes bevetni, és úgy lövi el az Istenem / nincs nekem-típusú rímpárokat, ahogy egy alternatív rockbanda tenné, ráadásul hasonlóan túlzó alanyisággal. Legalább tucatszor szerepel a kötet verseiben az ördög, ennél is többször az angyal szó, melyeknek olykor van jelentősége, de inkább tűnnek sanzonos rímtölteléknek.
A Bocsáss meg, Ginsberg legsúlytalanabb ciklusának a több alkalmi szonettet – művészköszöntőt, kiállításra írt szöveget, búcsúverset – tartalmazó Angyalhajat érzem, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt is akadnak kiemelkedő darabok. Például a Csak kék, amely a szín ismételt szerepeltetésével hitelesen adja vissza az Őszikék-sorozat tűnődő melankóliáját: „Igen, most már reggeltől estig / egyetlen szín lesz: őszi kék, / a szilva húsa betakarja / saját csonttá fagyott szívét” – írja a költő, és a dallamosan szikár, gyönyörű versszak megtartja a ráépülő teljes szonettet.
A két utolsó ciklus (Fogyóleltár, Rúzsfoltok) végül újabb, erős hangulatváltást hoz a szonettformával akarva-akaratlanul is könnyedebbé váló kötetben: a szabadverses narráció ridegebbé, szürkébbé válik, hetvenes évei felé közelítő költő-államférfi önmarcangoló módon vet számot sebeivel és csalódásaival. Ugyan nem csodálkozik rá, verseiből mégis kiderül, mennyire váratlan dolog belesodródni egy forradalomba, vérontásba; és hogy ez a forradalom aztán csak formai változásokat hoz, de a szabadság ígéretét nem teljesíti be – a szabadság ugyanis, amelyre Ginsberg és a forradalmárok vágynak, nem elérhető.
Ahogy sok más dolog sem: a versek emlékeztetnek rá, hogy a legnagyobb vágy és szeretet ellenére is lehetetlen eggyé válni a másik emberrel (Közös szobor), bár életében, hibáiban osztozunk vele (Hibaszázalék). A költő távolságtartóan mutatja az öregedő test kiszolgáltatottságát és saját, nagylelkűségnek álcázott önzését is.
Szenvtelensége az önvizsgálat eszköze: a feltárt énrétegek, emlékek között kutat saját maga után – ám az így feltárt élet csak visszatekintve tűnik valódinak. „Ott kellett volna maradni / bűnben, mocsokban, lázadásban, / hallgatni, ahogy énekelnek az állatok, / a szelíd vadak, az Animals, / elkárhozni egy földöntúli részegségben” – összegez Markó Béla (Rúzsfoltok). Hiszen az Üvöltésből végül csak kétkedő hümmögés marad. A számon kért Isten pedig rejtőzik, hallgat – és csak remélhetjük, hogy ott van a függöny mögött.
Pesti Kalligram, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
