Codău Annamária
Az elidegenedés manifesztációi
Csepregi János: Morgensternt tiszta papírra – 1942.
Különösen érdekelnek azok a kötetek, amelyek nem egybegyűjtött írások hordozójaként, hanem kompozícióként működnek. Csepregi János új verseskötete is ilyen, sőt a könyvnek mint tárgynak minden aspektusát mozgósítja a jelentésképzésben: a szövegtől kezdve a tipográfián, grafikákon át a borítóig minden az elidegenedés valamilyen formájának a kifejezője vagy szemléltetője. Bár nem találom „extrémnek”, amilyennek a különböző beharangozásai és az eléggé harsányra sikeredett, bár önmagunkkal szembesítő tükörként jól működő borító sugallják, a Morgensternt tiszta papírra kimond olyan problémákat, rámutat olyan sebekre, amelyeket közösségeinkben általában hallgatás és tagadás övez.
Magány, idegenség, betegség, emigráció, családi és egyéni traumák, önazonosság és újrakezdhetőség – ezeket az egymással nagyon gyakran összefüggő tapasztalatokat szedik szét Csepregi János lírája és Nagy Kincső grafikái, szó szerint is. Üresedés, szétesés, foszlás, köd, hiány az ismétlődő tematikus elemek, amelyek a tipográfia esetében a szó- és sorközökkel, betűtípusokkal és -méretekkel, a szöveg függőleges vagy vízszintes irányultságával való, avantgárd megoldásokra emlékeztető játékra fordítódnak le; az illusztrációkban pedig szétdarabolt fotók arcokról, állatokról, gyümölcsökről, pop art-beütésű részletek köszönnek vissza fekete-fehérben – a foszlás és bomlás, szétesés képi megjelenítői. Szöveg és látványvilág igen jó együttműködésének lehetünk tanúi, hisz a Morgensternt tiszta papírra egyes elemei rájátszanak egymásra, és bár a fülszövegben Huszti Gergely úgy fogalmaz, hogy „szűk térben működik igazán, ahol veszélyes közelség alakul ki szöveg és olvasó között” – és a sűrű belső utaláshálózatnak köszönhetően ez tényleg így is van –, legalább ugyanilyen mértékben mutat a kötet kifelé is. Ugyanis már a címe sok kérdést vet fel, s akinek nincs türelme eljutni az utolsó ciklusig, az ott elejtett nyomok révén kutatni („Morgensternt negyvenkettőben tiszta papírra/ azt mondtad így is lehet háborúzni”, 164), annak a szerző több interjúban is magyarázatot nyújt: a cím annak az ellenállási gesztusnak a megidézése, amikor 1942-ben, a háború kellős közepén, Hetényi-Heidelberg Ernő minőségi papírra nyomtatva adja ki Christian Morgenstern groteszk-humoros megoldásaikkal mély gondolatiságot hordozó Bitófa-énekeit magyarul. Csepregi Morgensternnek Das Knie (A térd) című versét utolsó ciklusa elé emeli be német nyelven, olyan momentumot teremtve ezzel a kötetben, amikor a kíméletlen nehézségek elbeszélésében a hangulat kissé fellazulhat.
De nem ez az egyetlen vendégszöveg, hisz mind a hét ciklust megelőzi egy-két az összegzésen túlmutató szerepű „mottó”: ezeknek az idézeteknek a továbbgondolásaiként is olvashatók a versek, a versek és az idézetek egymást kommentálják/egymásra erősítenek rá, tematikusan szorosan összekapcsolódnak, s kölcsönhatásuk a grafikák mellett a kötet másik igen izgalmas ötletét képezi. A legkülönfélébb műfajú és érdekeltségű szövegekből válogatott a szerző: van itt részlet a Tai Chi Teacher zenekar (frontembere a kötet szerkesztője, Huszti Gergely, aki Csepregi Jánossal is kollaborált) egyik dalából, műtéttani alapismeretekről szóló szakkönyvből, de van mondat Semjén Zsolttól a családról (újabb humoros momentum), részlet Pál apostol szeretethimnuszából, egy Demenciák neuropszichológiai diagnosztikája című PowerPoint-bemutatóból, az utazom.com Varsóról szóló leírásából, Katarzyna Sowula kortárs lengyel író elbeszéléséből, Mészöly Megbocsátás című kisregényéből, Polcz Alaine Honnan jövünk és hová megyünk? című tanulmányából, a babaszoba.hu elszigeteltségről szóló cikkéből, egy tangóoktató tájékoztatójából, illetve Susan Sontag A szenvedés képei című munkájából. Ennek a kimerítő felsorolásnak a szándéka a tematikus paletta szemléltetésén túl annak megmutatása, hogy sok irányba húznak ezek a beemelt szövegek, és könnyen elterelhetik a figyelmet magukról a versekről. Mégis ez az asszociációs játék kedvezően hat a kötetre, amennyiben nemcsak egy interpretációs horizontot határol körül, hanem párbeszédbe léptet különböző nézőpontokat: például orvosit és szépíróit, teológiait és szociológiait.
És úgy tűnik, hogy a párbeszéd és egyáltalán a beszéd igénye a legerősebb mozgatórugója a Csepregi-versek lírai énjének, hisz az elidegenedés és a problémák feldolgozatlanságának egyik oka a nem-beszéd és a nem-emlékezés. Makroközösségek szintjén ez a történelmi tapasztalatok töredékeinek felidézésében látszik, leginkább a Varsó című ciklus foglalkozik ezzel, az „elpusztíthatatlan” városnak az újjáépülését az emlékezés és hallgatás problémájával azonosítva: „mögötted beton alá temetett emlékezet/ százezrek hallgatása” (91), „a fájdalom eltemetésére tett precíz/ mérnöki kísérlet” (92). A XX. századi közös történetek azonban a kisebb közösségeket, a családot, valamint az egyéni lehetőségeket is meghatározzák. Mégis hozzáférhetetlenek egymás számára ezek a tapasztalatok („interakciók helyett zárványtudat”, 42), egyrészt mert nincs intimitás, egymással való koordinálódás a viszonyokban, csak harag, elvárások keltette fásultság és félelem (Júliusban különösen), másrészt a konvenciók miatt, mert „állandóan csak kérdezek/ folyton csak ez az istenverte faggatózás arról/ arról amiről már emlékeid sincsenek/ vagy még magaddal sem osztottad meg/ soha// mert nem szabad/ mert nem illik/ mert mások/ mert ideje lapozni” (168). A holokausztról tanúskodó jelek csak említődni képesek, elővillan egy-egy számsor az ingujj alól, de válaszokat nem kap a kérdező. Leginkább az utolsó ciklus, az Ahogyan az már a régi könyveiddel történni szokott foglalkozik a családon belül meg nem osztott tapasztalatokkal, de az alapvető problémák többször újrafogalmazódnak a kötetben. Például: „mert a háborúnak/ a lágernek/ a végtelenben találkozó síneknek/ súlya van/ amivel másokat traktálni kár” (158), s párja előbb: „és mindig minden rendben volt/ csak szegény kisfiadat ne terheld semmivel/ csak neki legyen jó/ kár lenne tudnia/ kár lenne a vállára vennie/ más terhét/ mert a teher az nem lehet közös” (107). Az emigrált léttapasztalata is tematizálódik, már a legelső ciklusban, ahol irónia és lemondás között, annak ellenére, hogy „St. Mary Meadben a szél/ röhög az emberen/ röhög rajtad és azon/ hogy honnan jöttél” (18), beszüremlik egy-egy reményszerű mozzanat. St. Mary Mead fiktív település, Agatha Christie Miss Marple-jének otthona – a hazán kívülre kerülés mellett mintegy a valóság megtagadásaként is értelmeződhet az oda kivándorlás. A kollektív és az egyéni emlékektől, a hazától/otthontól való elidegenedéssel analógiásnak tűnik a betegségek okozta eltávolodás önmagunktól és a körülöttünk lévőktől. A test és tudat szenvedéseinek a közel hozása Csepregi kötetének legerősebb sajátossága: nagyon érzékletes és precíz az, ahogyan a megfázás („arcüregedben már nőni kezd a nyomás/ nehéz sűrű massza képződik tested/ összes járatában”, 14), a rák és a demencia kegyetlen velejáróit, önazonosságra is vonatkozó következményeit tárja elénk. Különösen érzékeny és lírai a Szublimál című ciklus: „a felszívódó emlékek nem hagynak űrt/ ha nincs veszteség/ félni sincs mitől/ nem benned csak körülötted folyik minden/ valaki mással történő dolgok” (64), „az előbb még tudtad/ de az előbb sötét” (68). Az utolsó percekről, a halálról való beszéd szükségességének alátámasztásaként olvasható hozzá a kötetben megjelölt Polcz-tanulmány a halál felfogásának történetéről, arról, hogy régen a halál problémája közösségi volt, ma azonban az egyéné, és egyszersmind tabu. A halál kirekesztődik a társadalomból, izolálódik, ahogyan az egyén is egyre idegenebbé válik a hozzá legközelebb állók számára. Az Izoláció című ciklus kivétel a többihez képest: külön címük van az egyes daraboknak, nem csak számozással különülnek el egymástól. Itt a kötelékek, illetve a kötődés elemi vágya tör ki a lírai énekből, ez a kötődés azonban az agresszív birtokbavétel jeleit hordozza (az anyába harapás a Kötelékben, a májakban való elmerülés a Néha úgy megtöltenékben addig, „amíg úgy nem érezhetem/ hogy adni és befogadni/ ennél jobban és többet már nem lehet”). Az anyagra és húsra, a lélekre és tudatra, tehát a világ egész szövetére egyaránt kiható folyamatok tematizálódnak.
Csepregi sorai tömények és jók, viszont helyenként ki lehetett volna hagyni egy-egy szokványosabbá vált vagy az adott szövegkörnyezetben tölteléknek tűnő részt (például „nem tudod már/ hogy valami vagy valami hiánya vagy”, 14, „körülölel és magába zár a tér”, 42) vagy fölényesen önironikus kommentárt („mennyi pátoszos romantika”, 49), zavaros képet („csak a dunnaként ránk terülő/ meztelenség marad”, 53).
E versek nem diagnosztizálnak, és nem is nyújtanak megoldásokat az adott helyzetekre, hanem feldolgozásukhoz, helyreállításukhoz (a kötet legvégén a zsidók „tikkun há-’olám”, a meggyógyítás, helyreállítás, mára tágabban értelmezve a társadalmi igazság iránti elkötelezettség fogalma hangzik el) nyelvet, kommunikációs csatornát keresnek, miközben a közlés nehézségeit is szemléltetik a hiányos, felfüggesztett mondataikkal, széttöredezett soraikkal és képeikkel, és így bizonyos értelemben terápiás írások. Az űr, az idegenség és a hiány felszámolásának, a teher megosztásának egyik módja a beszéd lehetne. A „versek kívülről befelé”, miként a kötet alcíme határozza meg őket (a felszíntől a mélyre, a látványtól a nem láthatóig – s a vers „kívülről” tudásával is lehet itt játszadozni), jóval rétegzettebbek, mint ahogyan első látásra tűnnek. Megdolgoztatnak; saját hallgatásainkkal szembesítenek.
NOW Books & Music, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
