Vass Edit
Otthonosan a szövegben
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Grecsó Krisztián annyira professzionális íróvá vált, hogy otthonosan mozog a szövegben, és igen, ez is egy hozzáértés/skill, ami mögött beláthatatlan munka van: napi penzum, idő, lemondás. Ráadásul annyira otthonosan mozog már, hogy az otthonosság érzését is könnyedén meg tudja teremteni prózájában, ami érzelmi és intellektuális háttérmunkát egyaránt feltételez. A Harminc év napsütés novelláiba olvasóként olyan szépen bele lehet fészkelődni, mint az édesanyánk mosta jó illatú ágyneműbe, ez a kötet egyik tagadhatatlan erénye.
A Csendes kalendáriumban találunk utalást a kötet címére: „Amikor meghalt a nagyapám, anyám után én is végigolvastam az összes füzetet. Harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Minden nap időjárása gondosan lejegyezve, rajzolt, dőlt betűkkel írva, milyen színű volt az ég. Olyan volt, mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről, amelyben – nem kell az a hízott egó – mi nem vagyunk benne.” Ebben az idézetben több olyan szegmens is felvillan, amely a kötet novelláinak többségére globálisan jellemző. Elsősorban lehet erre a könyvre úgy tekinteni, mint a novellában megfogalmazott kalendárium inverzére. Az unokától megtagadott családtörténet éles ellentétben áll azzal a családregénnyel, amely ha végül töredékesen is, de mégiscsak kiolvasható a kötetből. Mintha ezt a családi mítoszteremtést pont a tagadás vagy az elhallgatás aktusa hívná életre, amely a nagyapa és az apa alakjában körvonalazódik.
A Harminc év napsütésben kiemelten fontos szerepet kap a család: a Juszti mamával töltött nyarak a Balatonon, az anya első süteménye, a szilvalekvárfőzés legendája, amihez az író sajátosan meleg színhőmérsékletet rendel, ráadásul annyira közvetlenül bevon ebbe a családtörténetbe, hogy az olvasó szinte családtagnak érezheti magát. A visszapillantó nézőpont elnéző és szeretetteljes, a nosztalgiázás során pedig még az olyan komoly és súlyos témák is megszelídülnek, mint a Parkinson-kór vagy az apa és fiú közötti generációs konfliktusok. Grecsó Krisztián stílusának talán pont abban rejlik az egyik érdeme, hogy a realitást éppen annyira szépíti meg, amennyire annak elviseléséhez szükség van.
Bár a családról általában az otthonra mint helyszínre is asszociálunk, ennek fogalma előrefelé haladva a kötetben egyre inkább képlékennyé válik. Grecsó Krisztián itt az X és az Y generáció egyik általános problémáját érinti: lehetőségek híján a szülőfalut/várost hátra kell hagyni az érvényesülés érdekében. Az otthon megteremtése pedig nem is olyan egyszerű feladat egy idegen városban, ahova sem gyerekkori emlékek nem fűznek, sem családtagok nincsenek a közelben. A kötetben az életút, a felnőtté válás stációi mind külön városhoz kötődnek: Csongrád, Gyula, Békéscsaba, Szeged, Budapest. Minden város egy életszakasz helyszíne, ezekre a településekre bármikor vissza lehet ugyan térni, de csak úgy, mint egy látogató vagy egy idegen (Húsz év múlva). Az idő visszafordíthatatlanságának könyörtelenségét a nosztalgiázásból fakadó öröm oldja fel, amit a szerző gyakran iróniával és öniróniával itat át („Az első verseskötetem, a Vízjelek a honvágyról, átütő siker volt, legalább nyolc példány elkelt belőle.”).
A visszapillantó nézőpont erősen szubjektív, illetve át- és átszövi a fikció. „Elindulok hát oda is, bele a kitalált múltba, igen, hiszen már kitalált emlékek ezek, általam tákolt valóság, mese mind, ezeket a pillanatokat és a hozzájuk tartozó fabulákat már magamnak sem hiszem el, hiszen nem emlékszem rájuk, csak arra emlékszem, ahogy elmesélem valakinek. Pedig ezekből a mesékből lennék összegyúrva én.” (Félúton) A kötetben szereplő novellák nem is a valóságtartamuk, hanem a hangulatkeltésük miatt érdekesek. Grecsó Krisztián prózája abban a hangulat-prózában gyökerezik, amelynek Krúdy Gyula volt mestere, és a kortárs irodalomban jelenleg nem is akad párja. A Harminc év napsütésben a családi témájú írások is inkább egy impressziót szeretnének megragadni történetmesélés helyett: nyaralások, karácsonyok, utazások hangulatát. Életképek, percnyi etűdök a sárgadinnye és a kenyér illatáról, az ihatatlan kávéról, vagy egy rosszul sikerült süteményről, amely az újra és újra felemlegetett családi mítoszok sorát gazdagíthatja, és arra hivatott, hogy erősítse a családtagok közötti köteléket. Néhány novellában a szerző szándékosan gyermeki nézőpontot használ, illetve a felnőtt férfi belehelyezkedik saját gyerekkori énjébe, amivel a gyermeki képzelet szabad szárnyalásának és varázserejének enged teret (A tejút és a festett ló). Villanásnyi, tünékeny pillanatokat, benyomásokat rögzít, amelyek bevallva vagy bevallatlanul hatással vannak az én-re, ahogy a Himnusz egy női bokáról című szövegben például ez koncentráltan jelentkezik.
A Harminc év napsütés szervesen kapcsolódik korábbi Grecsó-könyvekhez, hiszen a Megyek utánad című kötetből visszatér Daru alakja, a Mellettem elférsz című regényéből pedig maga a családtörténet. A férfi-nő kapcsolatok boncolgatása, hűség és hűtlenség kérdésköre ugyancsak megjelenik itt. A novellák közül viszont szemet szúróan kilóg A Hoczopán-mappa két darabja, amely csak helyszínében kötődik az ifjúkor Viharsarkához, máskülönben viszont olyan plasztikusak a szereplők, mint korábbi novellásköteteiben. A Harminc év napsütés egészen más atmoszférájú, mint a Jelmezbál vagy az Isten hozott, és nincs is meg benne az a súly vagy nyomaték, mint a korábbiakban. Ám ennél a hangulat-prózánál ezt nem is lenne indokolt számon kérni.
A súrlófény melegségével idézi fel az otthon hangulatát a szövegben otthonosan járó szerző. Napsütés ez a kötet, de csak mint az őszi, erejét vesztett napfény, amely inkább csak simogat, viszont nem izzaszt meg.
Magvető, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
