Márton Evelin
Hizlaló pöttyös
Gunnár éppen téli bundájának növesztésével volt elfoglalva, no meg a hozzá illő zsírréteg kialakításával. Mert hogy is nézne ki egy ügyes rénszarvas téli dzsekiben, mely lötyög rajta? Sehogy!
A bunda alá mindenképpen kell egy kis rezgő kövérség, egyrészt jól fog a hideg ellen, másrészt a lányok is a jó húsban levő Gunnárokat szeretik, gondolta Gunnár, aki úgy sejtette, minden fiú rénszarvast elkerülhetetlenül Gunnárnak hívnak. Ilyen Gunnár, olyan Gunnár, KisGunnár, NagyGunnár, BarnaGunnár, SzőkeGunnár, Félszarvú Gunnár, és mind így. A lányokkal már más, őket mind másképp hívják, hogy miért, azt senki sem tudja. A zsírréteg felvitele némi nehézségbe ütközött, mert rengeteget kellett talpalni, pontosabban bokázni, azaz patázni össze-vissza, míg a szegény rénszarvas elegendő áfonyához meg finom és ízletes füvekhez jutott. Arról nem is beszélve, hogy ez az akció igencsak veszélyes volt, mert egyre több aszfaltborítású ösvény szeli keresztül-kasul Gunnár hazáját, és az aszfaltról köztudomású, hogy nem ehető, azazhogy ha ehető is, egyáltalán nem finom, és nem is hizlal. Meg beletörik a szegény rénszarvas foga. Imígyen kesergett a mi Gunnárunk egy hosszúnak és fagyosnak ígérkező tél elején, mely tél közeledtét az egyre rövidebb nappalok és a fogsort ádázul kocogtató éjszakák jelezték, mert egyedül volt, nagyon, nagyon, nagyon egyedül. Az történt, hogy Gunnár a nyár folyamán szerelmes lett egy Lille nevű lányba, aki egy reggel ott legelészett Gunnár területén, nem lehet tudni, hogy honnan és mikor érkezett pontosan. Eljövetelét semmi sem jelezte, Gunnár nem szimatolt idegen szagokat, amikor lehunyta az ő sűrű szempillájú szemeit előző éjszaka. Reggel meg ott bóklászott körülötte ez a csámcsogó lény, aki csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a neve Lille. No tessék, gondolta Gunnár, aki egyre jobban örvendezett a Lille nevű idegennek. De az egyszer csak úgy eltűnt, mint a kámfor, melynek illékonyságáról még a rénszarvasok is tudnak. Kicsit komolytalan volt ez a Lille, nagyokat ugrándozott, mit sem törődve azzal, hogy ezzel például felhívja magára az egyik környező bokorban lakó sarkiróka család figyelmét, akik nem vadásznak ugyan rénszarvasokra, de sohasem lehet tudni. Jobb, ha a magára valamit adó szarvas résen van – mondta Gunnár –, és nem ugrándozik bolondul, mint holmi kőszáli kecske, hanem finoman és óvatosan bokázik bársonyos patáin. Lille akkorát kacagott ezen, hogy a rókafiak ijedten felvisítottak a bokor alatt, és azt válaszolta Gunnárnak, az ő patái egyáltalán nem bársonyból vannak, hanem jó erős szaruból meg csontból, és különben is, az ő szervezete megkívánja a szökdécselést. Gunnár ezzel nem tudott egyetérteni, de nagyon tetszett neki Lille, úgyhogy ráhagyta, és a nyár melegében, mely könnyelműségre hajlamosítja a szarvast, közös életükről és bóklászásaikról álmodozott. Ám Lille egy szépséges délelőttön kijelentette, hogy azonnal meg kell keresse a nagymamáját meg az anyukáját meg a nővéreit, unokanővéreit, nagynénjeit, húgait és barátnőit, akik a női csordával másfelé kóricálnak, ahogy az illendő, mert immár neki is eszébe jutott az illendőség, mert már milyen rég nem jutott eszébe, de ma, amikor felébredt, rögtön eszébe jutott, úgyhogy viszlát, Gunnár, puszi, majd találkozunk télen, mert télen mind együtt kell kóricáljunk mi, szarvasok, hogy meg ne fagyjunk, tudod hogy megy ez, hiszen már öreg vagy, mondta, és elvágtatott, egyáltalán nem úgy, mint egy rénszarvas, hanem mint egy megvadult póniló, amilyent Gunnár egyszer egy farmon látott, és mi tagadás, az is tetszett neki. Gunnár borzasztóan elszomorodott, és napokig húzta az ő bársonyos orrát a füvön Lille után szaglászva, mindhiába, mert az a bolond lány ugrándozva távozott, Gunnár orra azonban mit sem tudott az ugrándozásról. Gunnár orra csak szomorúan prüszkölni tud, de halkan, olyan halkan, mint egy radírgumi, melyről köztudomású, hogy állatnak állat ugyan, de igen halk. Szóval, Gunnár szerint a tél már javában tartott, és ő erre egyáltalán nem volt felkészülve sem bundailag, sem a bunda alatti zsírréteg tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy véleménye szerint Lille már igen rég eltávozott, és a legszebb ideje lenne, hogyha visszajönne, azt sem bánja, hogyha nagynénjei, anyukája, nagymamája, húgai, barátnői, unokanővérei nélkül, vagy akár velük is, bánja is ő, csak jöjjön, mert ha más porcikája nem is, a szíve igencsak felmelegedne a jelenlététől, és köztudomású, hogy akinek a szíve meleg, az nem fázhat. Imígyen elmélkedett a mi Gunnárunk egy igen széles aszfaltösvény szélén, az ösvénytől egy magas kerítés választotta el, de Gunnár tudta, hogy a közelben van egy átjáró, melyet a kétlábú bundátlanok éppen a szarvasoknak meg ilyesféléknek, mondjuk a bárdolatlan nyulaknak építettek, hogy biztonságban át tudjanak jutni ennek a büdös és ehetetlen ösvénynek a túloldalára. Mert egyébként semmi esélyük erre, hiába vannak résen, kilapítják őket a száguldozó vasszörnyek, és akkor vége, hiába jó bunda, finom pataborítás, kellemes zsírréteg, a rénszarvas többé nem szuszog, nem mozog, meg sem nyikkan szegény, az meg nem lehet túl kellemes. De hiába leselkedett a mi Gunnárunk, mert sem Lille, sem más szarvasok nem jöttek. Talán még nincs is tél, vagy csak én vagyok túl sovány, döntötte el szomorúan, és kis híján sírva fakadt, vagyishogy sírt is, de sajnos ezt nem látta senki, csak az ég madarai, róluk viszont köztudomású, hogy nagyot pottyantanak a szegény rénszarvasok bánatára. És míg imígyen kesergett a mi Gunnárunk, lássatok csodát, elsuhant a kerítésen túl egy óriási vasszörny, és miközben suhant, valami kirepült belőle, és éppen a mi szarvasunk elé esett. Hatalmas valami, akkora, mint egy kisebb Gunnár, csak az alakja, színe, szaga volt teljesen más. Gunnár azt gyorsan megállapíthatta, hogy olyan őszi bagoly színe van, mert a bagoly ősszel olyan barnásféle, mint a kiszáradt fű és az elszáradt falevél. Ha nem lenne az a két rémisztő szeme neki, észre sem venném – dörmögte Gunnár, és egyszersmind azt is megállapította, hogy az elé esett valami semmiképpen sem bagoly. Tolla nincsen, szeme még annyira sem. Nem mozog, nem szuszog, szerintem bele lehet bátran harapni, döntötte el Gunnár. Ízre nem volt valami finom a dolog, bár mindenképpen jobb volt, mint az aszfalt. Gunnár okos szarvas, nem piskótafejű mormota, aki nem tudja megkülönböztetni olyan jól a földi dolgokat egymástól. Egy-két harapás után felfedezte, hogy a valamiben a nagy valamihez hasonló kisebb valamik vannak. És a kisebb valamikben is voltak más valamik. Nos, azokban volt az igazi meglepetés. Gunnár eleinte idegenkedve nézte azokat a hosszúkás izéket, melyek kiborultak a nagyobb valamiben levő kisebb valamikből, mert a színük erősen emlékeztette őt egy olyan gombára, melyről a nagypapája azt tanította, hogy azokat nem túl jó megenni, mert szegény rénszarvas igen beteg lesz tőlük, sőt, lehet, hogy utoljára harap, ha olyasmibe harap. Ám ezeknek a hosszúkás izéknek, melyeken ugyan fehér alapon piros pöttyök voltak, valamiből, ami többnyire emészthetetlennek bizonyult, piszkosul jó illatuk volt. Ilyen illata volt a Gunnár mamájának, gondolta Gunnár saját magáról, mert magányában a szegény rénszarvas már így gondolkodik, főleg akkor, ha nagyon éhes, fázik és magányos. Én nem mondom el nektek, hogy mi repült ki ennek a Gunnárnak a suhanó vasszörnyetegből, mely az ehetetlen aszfalton száguldott, és azt sem mondom el, hogy két kisebb valaminyi fehér alapon piros pöttyökkel tarkított hosszúkás izét a fehér alapon piros pöttyökkel tarkított valamivel együtt fogyasztotta el, míg rá nem jött arra, figyelmes és tanulékony rénszarvas lévén, hogy az csak a borítás, mely nélkül annak a bele, tartalma, vagy nevezzük, aminek akarjuk, sokkal, de sokkal finomabb. Mire Lille végre felbukkant egy egész csordányi szarvastehénnel, Gunnár kövéren ringatózott, szépséges téli bundát eresztett, és igen maszatos volt a szája és a szakálla is. Körülötte halmokban állt a fehér alapon piros pöttyöket tartalmazó izé, melynek belseje üres lévén a téli szél kedvelt játékává lett, és Gunnár úgy belefeledkezett emez izék repkedésének bámulásába, hogy csak akkor vette észre Lillét, amikor az már a fülébe kiabált: – Te vagy az, Gunnár? Olyan kövér lettél, hogy alig ismerlek meg! – Kövér? Én? – nézett szét csodálkozva a mi Gunnárunk, de aztán büszkén kihúzta magát. – Igazad van! Én vagyok a legszebb és legkövérebb Gunnár a környéken. – Annyira kövér vagy, Gunnár, hogy elhúzhatnál hidegebb vidékekre is – mormogta Lille, akinek sokkal jobban tetszett Gunnár nyári állapotában. Ám néhány nap múlva hozzászokott ehhez az újhoz is, és bemutatta neki, hogy a hóban még nagyobbakat tud ugrani, mint a nyári füvekben, mert közben a hó is hullani és örvényleni kezdett, és Lille néha jó erősen Gunnár oldalába kellett fúrja a fejét, hogy fel ne kapja a téli szél. Gunnár finom téli dzsekije alatt a zsírocska kellemesen melegítette Lillét, egészen a szívéig ment neki a meleg, és azt ugye, már tudjátok ti is, hogy akinek a szíve meleg, az nem fázhat. Hogy mitől lett olyan szép kerek az ő Gunnárja, azt ugyan nem tudta meg, de egy idő után aggodalmaskodva figyelte az aszfaltot bámuló Gunnárt, aki epekedve nézett az elsuhanó vasszörnyetegek után. – Megbolondultál, Gunnár, vagy miért nézed ezeket az izéket? – kérdezte morcosan. – Egyszer elmegyek, és megnézem, hogy hová mennek ezek az „izék” – mondta büszkén Gunnár, és komótosan elkocogott.
