Jónás Ágnes
Válságmonológok
Egressy Zoltán: Júlialepke
Egressy Zoltán munkásságában a versek és drámák mellett a novella is jelen van, de több sikeres regény – Szaggatott vonal, Százezer eperfa, Lila csík, fehér csík, Szarvas a ködben – is kikerült már kezei közül. Az idei, 88. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Júlialepke című, harminckét vallomásból álló novelláskötete, mely az író, költő, műfordító negyedik könyve az Európa Könyvkiadónál, s amely régebbi és korábban kötetben még meg nem jelent novellákat vegyesen tartalmaz. Az elbeszélések különböző élethelyzetekben, más-más írói korszakokban születtek, így stílusukban is eléggé elkülönülnek egymástól. Az első ciklus a Most érsz mellé című kötet, a második a Majd kiszellőztetsz írásaiból áll össze, a harmadik, a Júlialepke pedig az újabb novellákat tartalmazza. Az első ciklus novellái érzelmektől fűtöttek, szélsőséges végkifejletekbe torkollnak, a második ciklus írásai epikusabbak, szenvedéllyel teliek, míg a legújabb művek – a harmadik ciklus darabjai – valamelyest távolságtartóbbak.
A különálló, mégis összefonódó, elsősorban szomorú szerelmi történeteket feltáró novellák szereplői különböző életkorú nők és férfiak, boldogok, szerencsétlenek, szenvedélyesek, felfokozott érzelműek vagy csendesek, azonban a rejtett utalásoknak köszönhetően felfedezhető közöttük valamiféle kapcsolat, élethelyzetük hasonlóvá teszi őket. A kötetben szereplő történetek szélsőséges érzelmi állapotokkal, gyermekkori traumákkal, a szerelem fantomjával, a szenvedély és az idilli állapot elromlásával szembesítik az olvasót; férfi és női elbeszélői töprengő, melankolikus, szerelmet akaró vagy gyászoló lelkek. A méregkeverő asszonyt éppúgy megtaláljuk közöttük, mint a szerelem nevében ölni képes nőt, a pusztába vágyó kisfiút, a Krokodilkönny klub íróját, az őrzőangyalt, valamint a szultán táncolóját. Mindegyik monológ egyfajta személyes vallomás, s noha a szereplők gondolatainak középpontjában legtöbbször a szerelem áll, a Júlialepke nem nevezhető kifejezetten szerelmeskönyvnek – inkább a válság az, amely valamilyen formában végigkíséri szinte az összes elbeszélést. A szerző, akárcsak a Szarvas a ködben című regényében, a női lélek aprólékos ismeretéről ezúttal is tanúbizonyságot tesz. Meg persze a férfiéba is bepillantást enged.
A könyvnek ismeretterjesztő funkciója is van: a kötet címét, illetve a kötetben szereplő egyik elbeszélés címét egy Dél- és Közép-Amerikában honos, a tarkalepkék családjába tartozó rovar ihlette. E lepkefaj egyfajta szimbiózisban él a krokodilokkal, s „folyamatosan basztatja a kajmánok meg a teknősök szemét, hogy könny termelődjön bennük. Aztán megissza… A júliák egyébként nem sebeznek, mint a vízilovas állat, csak táplálkoznak a hüllők könnyéből. Addig ügyködnek, míg kisajtolják valahogy a könnyeket.”
Egressy szövegeiben nincs nyoma görcsösségnek, a tirádák (a körmondat sajátos változata) sodró lendületűvé varázsolják a szövegeket, már-már úgy tűnik, verssé akar változni a próza, s minden lapon érződik, hogy a szerző élvezettel használja a nyelvet. Íme, egy példa: „Megfordul utánad, te nem nézel vissza, de tudod, hogy ő igen, erős vagy, erősebb, mint ő, aki most nem hall semmit, csönd van a fülében, teljes süketség, én hallom az autókat, meg hogy dobog a szíve, arra mindig figyelnem kell, ver, ahogy még sohasem, csak áll, már nem utánad néz, maga elé, visszafordul, eltűntél a kavarodásban, mindjárt a mozinál leszel, ahol voltatok egyszer, annyira jó volt, beleszagoltál a nyakába, ez nem most jut eszébe, ez mindennap, most lépnem kell, segíteni, nézd, mit csináltál, összegörnyed, ráhajol az oszlopra, szerencséje van, azt meg lehet fogni, bele lehet kapaszkodni.”
Könnyedén játszik a szavakkal, ösztönös erővel teremt újakat (bezsongolódni, kapadozni, felhőgubancok, emberálmot láttam, zagyvalék), s festőket meghazudtoló módon keveri a színárnyalatokat is – világoszöld, mélyzöld térségek, sötétzöld sávok, bordó-kék almaborozó tűnik fel, „a fények a parton kékek és sárgák, pirosak meg zöldek, folyik össze a sok szín a szemem előtt.”
Kiemelt szerepet kap a tájleírás, a pszichés állapotok kivetítése, a környezet antropomorfizálása. Az író egy hipnotizőr profizmusával vezeti a befogadót a szereplők által bejárt tájakra, ismert, budapesti helyszínekre – hol a Liszt Ferenc tér, hol az Oktogon tárul az olvasó elé, hol pedig az Erzsébet híd vagy a Tabán tűnik fel. A szereplők a barangolások során válaszokat keresnek az őket aktuálisan foglalkoztató, szívüket-lelküket kínzó kérdésekre. A természet komponensei éppoly intenzíven vesznek részt az egyes cselekményekben, mint maguk a szereplők, éppúgy változnak, ahogyan a szereplők lelkivilága.
Mindegyik novella egy újabb kalandozás, melyhez Egressy-szemüveget, színes, választékos szókincset kap a befogadó, s a részletes, aprólékos leírásoknak köszönhetően egészen közel férkőzhetünk a természethez, a flóra- és faunaszegmensekhez is. „Féltem, nem valami állat-e, kis rák vagy keménypáncélú bogár, de nem, lehajoltam, és felemeltem a sérült kagylót. Kékes volt, kékeslila, jókora helyen hiányzott róla a festék.”
Visszatérő, jelentésüket váltó, gazdagodó metaforákra, szimbólumokra épül a szöveg. Az erdő, a tenger, a fa, az eső, a hold, a fekete zongora meglehetősen gyakran feltünedeznek: „Hold van rajta, téli hold, szép sötétkék az ég mögötte, tavaly karácsony előtt láttam meg egy kirakatban, gyorsan megvettem, mert nagyon tetszett (…)”
Éjjelente, mikor mindent sötétség borít, hűvös van, és csillagok uralják az eget, rendeződnek a novellák elbeszélőinek gondolatai, agyuk zakatolása némileg csillapodik. A Nem, nem köszönöm című novellában például a női elbeszélő már október közepétől idegesen nézegeti a konyhai falinaptárát, december elsejétől tekinti télnek a telet, ekkor nyugszik meg, de a jeges fuvallatnak már november körül komoly boldogsággal tud örülni. Aztán napfelkeltekor, hőségben ismét a gyötrődésé a főszerep: „Mióta az eszemet tudom, mindig este voltam jól, a sötétedés olyan nekem, mint négy-öt kávé, dopping a szívemnek. Hiába mondják nekem, milyen szép a napfelkelte, mennyire gyönyörűek a hajnalok, nyomták nekem most is, mielőtt elindultam, meglátom, majd csodás lesz a Fekete-tengernél.” „Kánikula dühöngött, a legborzasztóbb, hiába utószezon ez, hiába akarnak már nagyon elválni a fáktól a levelek, ez itt még nyár, és én egy ideje tudom, hogy a napfénytől leszek igazán depressziós, kifejezetten a déli naptól, a fénytől őrülök meg.”
Egressy Zoltán műve lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy néhány lépéssel közelebb kerüljön önmagához. Történetei egyszerre finom humorúak, megrendítőek, néhol melankolikusak és borzongatók, s olyan problémákkal, érzésekkel (félelemmel, magánnyal, csalódással, tépelődéssel, reménnyel, boldogsággal, vágyakozással) szembesítenek, melyekkel valamennyien kénytelenek voltunk már farkasszemet nézni életünk során. Összességében a Júlialepke minden tragédiájával, szorongásával együtt mégiscsak egy bizakodó, elringató kötet, mely nyár- és télimádóknak, hold- és naprajongóknak egyaránt ajánlott.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.
