Csehy Zoltán
Latin világban
Géczi János: Törek
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Géczi János Törek című kötete fordulat az életműben: az intimitás és az én pozicionálása teljes egészében megváltozott ahhoz a poszt-avantgárd gesztusrendszerhez képest, mely Géczi korábbi költői szövegeit vagy vizuális költeményeit alakította. Könnyű lenne azt mondani, hogy itt és most „hagyományos” vagy konzervatív verseket olvashatunk. Géczi se nem hagyományos, se nem konzervatív. A szerző nyelvpoétikai alapvetése infernálisan dantei („a sikátor alján Dante lépked”), és egyben posztmodern premisszákból kiinduló: „maga a szöveg a pokol / ha olvasója nem alkotja jelentővé”. Ám ez a jelentővé alkotás találkozik a „törekkel”, azzal a hiányra épülő versanyaggal, mely egyszerre sejtet potyadékot és torzót, és azzal a törekvéssel, hogy ezeket a törmelékeket összeszedjük, egymáshoz illesztgessük, akár a régész a cserépdarabokat, sőt nagy valószínűséggel ki is egészítsük. Vagyis a jelentővé alkotás nem pusztán az olvasás aktusába száműzött jelentéstulajdonítás vagy értelmezés, hanem rekonstrukciós kísérlet is.
Az ábécé infernális tereppé válik. A hang, a betű materializálódása a jelentés anyagává is lesz, például az olyan sorokban, mint: „a róna eltűnik az r és az ó közt”. De olykor egy-egy tárgy válik a maga formájában kiolvashatóvá, például: „az ablak félmárvány párkányának gondolatjelén”. A homonimák értelemkreáló gerjedelme egyazon matériát helyez a jelentés kettős szorításába: kizárólagosságát hangsúlyozza, bátran vonul át életműveken, és itt sem az intertextualitás látványgesztusaira kell gondolni, ráadásul az én az objektív idegenség pozíciójába tolódik át: „Tolnai-versből érkezik / a karsztról az aranysakál / s a Géczi-sorba távozik”. A kötet viszonylag sokszor teremt metapoétikus helyzetet, a versek jelentős részében az irodalom, az írás, a szöveg válik fő- vagy melléktémává, ugyanakkor a legtöbbször a szövegről való érdemi beszéd tagadási kísérleteivel kell szembesülnünk: „A szövegről mondani bármit nincs erőm, / mint Apollónról se a babérnak, / ha belekerültek ugyanabba a mondatba”. A természetes összhang önreflexív kiüresedése, vagy legalább megbomlása lenne ez? A költő klasszikus tehetetlenségének beismerése az anyag és a jelentés egybeformálásakor? Géczi költészetében a nyelv fiziológiai felfogása uralkodik: a nyelv alapvetően testi matéria, melyből önjáró, kiismerhetetlen élőlényeket formáz a költő, miközben a hagyománykonstrukciók biztonsága is relativizálódik.
A kötetben jellegzetes Géczi-motívumokkal is találkozunk: a rózsa misztikája és jelképisége („titkos értelme”) fokozottan van jelen, de a kötet lelki füveskönyvként való olvasása sem lenne teljesen elhibázott, hiszen ahogy a szerző jelzi, „latinul megérti a füvek nyelvét”. Ez a „botanikus” attitűd időnként szinte herbáriummá teszi az irodalmi hagyományt. Az idézet érdekessége mégsem elsősorban ez, hanem a botanikus latin viszonya Pilinszky szakrális, szent latinjához, a nyelvek fölötti nyelvhez. A 64. törek ugyanis a dóm harangjának hangját és Pilinszky Apokrif-szavalatának hangját kongatja egybe, s mindezt a kongó (üres) menny képével keretezi. Géczi valami olyasmit valósít meg a szöveg világában, mint Kurtág György Keringő című művében, melyet Pilinszky hangjára és két zongorára komponált: a rétegezés, a hangzásrétegek mesteri szintézise ez.
Ebben a „latin” világban botladozik Juhász Gyula is (Sorok Juhász Gyula Annájára), akinek „cipőtalpa alatt a sorvégi jambus / szőlőszem”. „Ha nem tartozol Rómához, elfelejtesz latinul” – kezdődik a …megvetéshez című költemény, mely a kavafiszi vasfegyelem logikája mentén fogalmazza újra a barbárság és a dekadens európaiság viszonyát, miközben a vers paradox módon a holt nyelv energiáiból táplálkozó élet ünneplésévé lesz. Az örök birodalom képzete lelki konstrukcióvá válik, s ez a lelki tér formálja és határozza meg aztán a legelemibb fiziológiai folyamatokat is.
A kötet alapjellemzője a dinamika, a lendület és a visszatérés: a gyűjtemény kis túlzással szólva egyetlen hatalmas rondóvá szerveződő roncsolt rondósorozat. A Törek című számozott egységek tagoló szerepe, folytonos visszatérése, illetve a 12 rondó, hibával és ajánlással című, rendkívül innovatív rondókoszorú ezt a makrostruktúra szintjén támasztja alá. Ezekre a pillérek épül az a tarka, sokféle elem, melyek közt a Kálnoky László nevével fémjelezhető, narratív anekdotavers (Aszfaltrajz), a gazdag rímelésű elégia, a ginsbergi szókimondás örökét éltető közéletiséget versbe foglaló vagy a frappáns epigrammaszerű költemény is helyet kap. Ez a speciális architektúra tehát nem csak textuális-motivikus, de zenei szabályoknak is engedelmeskedik. A formaművészet magas foka (például a rímtechnika, a rondó-forma virtuóz kezelése) folyamatosan ironikus odavetésekkel kompenzálódik, mintha egyfajta bizonytalansági effektust akarna működtetni, folyamatosan utalva az avantgárd örökség antiformalizmusára: „Nem mondhatnám, hogy leszámolom, / minden verssorban a szótagot. / S nem, hogy a kort túlélem, de / megnövök olykor, mint a hímtagok.”
A 12 rondó lényegében a szonettkoszorú mintájára megalkotott rondókoszorú: fraktálszerűen ismétli meg önmagát, és fokozódó zeneiségében erősíti föl legfőbb motívumait. A rímtechnika lényegében szinte egybeesik Charles d’Orleans híres Köröcskézőjének (Le temps a laissé son manteau) rímképletével: különbség, hogy Charles d’Orleans a második sort is teljes egészében megismétli:
kóborol a líra a lant hever A
Duna-partra feküdt ki a bálna b
Budáig nyúlik át a fél lába b
sorokat rágcsál költeményt vedel a
sok mennybolton felhőt összeterel a
nincs kedve ki nem toszott s zabált ma b
kóborol a líra a lant hever A
valaki mindent szét- és elkever a
rögeszméjét mára megtalálta b
nyárelői szél fényesre sikálta b
feketére érik két szem szeder a
kóborol a líra a lant hever A
Charles d’Orleans versét a Gáldi László-verstan rondónak, a Szepes-Szerdahelyi verstan rondelnek tartja: a modern magyar irodalomban viszont Illyés népszerű fordítása vált a magyar rondó alapmodelljévé. Géczi János sem marad azonban adós a második sor megismétlésével: a második rondó ugyanis ezzel kezdődik, a harmadik a harmadik sorral, a negyedik a negyedikkel (stb.), és így válik az első rondó valóban teljes körré (a 12. vers visszatér az első sorhoz), úgyszólván rondófüzérré. A visszatérések muzikalitása a jelentéstöbblet és jelentésszűkülés metamorfózisait generálja: a szó, a sor, a rím új és új helyzetekbe kerül, s ez a tudatos és szinte ellenőrizhetetlenné vált tobzódás olyan csatlakozási felületeket teremt, melyek minduntalan megkérdőjelezik, felülírják vagy pontosítják a korábbi állításokat. A „köröcskézés” részint zenei öröm, részint utalás a szöveg önszerveződésének már jelzett dantei poklára: a pokol, a purgatórium és a paradicsom jelentésköreire. A jelentéstulajdonítás máris a szöveg kisajátításának egyik formája: Géczi nem egyszer döbben rá a szövegformálás és szöveghasználat agresszív természetére. Erre épp az avantgárd örökség szabadabb, uralatlanabb szövegalakítási tapasztalatai predesztinálják őt. Ráadásul egy-egy strófa „virágzatába” mintha a „sokjelentésű rózsa” sziromszerkezete is bekerülne.
E versciklussal poétikai ellenpontot képez az Aszfaltrajz, mely lényegében tökéletesen antipoétikus, prózai nyelven szólal meg: egy találkozás ürügyén (Turi Tímeával és Vári Györggyel) bontakozik ki egy irodalmi közérzetjelentés, melynek poétikai apropója a sorstalanság mint létállapot analízise. Pályi Márk személye is megidéződik, aki szerint Géczi János Juli-portréja rokon Kertész sorstalanság-koncepciójával. Ez a felfokozott referencialitás radikális önelemzésbe, szinte önmarcangolásba torkoll. Az értelmiségi létezés ellehetetlenedése automatikusan hozza magával az identitás problematizálását – ez a kötet kiemelt témája a metapoétikus önreflexió mellett. Ez a skála elég széles a kötetben, a kulisszák is sokfélék („hol a szám, hol noteszlap vagyok”), a kisebbségi kontextusok pedig egymásba folyatva, esszenciálisan adják ki az önképként megformált felvállalt komplex identitást („az identitásomat, egyszerre felsorolom, hogy kérem / én zsidócigánybuzisorstalan ésszőröstalpúoláhmigráns egyszerre vagyok”), és nem performatív, alkalmi jelleggel, mintegy kontextualizálva. A szövegidentitás legalább ennyire képlékeny: a Vannak idők című versben például a paradicsom olyan helyként szövegeződik meg, ahol „a legjobb versek is regényként lesznek mondva el”, s a költő egy-egy regényklasszikushoz hozzárendeli a „Tesco-takarékos” lírai formát. A Varázshegyhez a rondó, Az öreg halász és a tengerhez a hexameternyi „özönvíz” társul: a látszatra redukált létezés mégsem megsemmisülés, hanem az esszencia megdicsőülése.
A kötetben fel-feltűnik a szerelem, mindaz, amit csak „tud a férfi, / ki annyira behorpadt sok régi érzelemtől, / amint a bádogszent a búzaföld szélén”. Géczi János kedvvel analizálja az érzelmek ellentmondásosságát, fénytöréseit az emlék, a nosztalgia a racionalizmus prizmáin át. A Törek átgondoltan megkomponált szerkezete helyenként többé, máskor kevéssé nyitódó konstrukció, mely a leginkább természeti képződményhez hasonlatos. A kötet a rondó körkörösségének metaforáját kiaknázva kezeli kiemelt témáit, mert Géczi János tudja, hogy „a végéhez közel a kezdet”, ahogy ez a „latin” világban lenni szokott. Legyen szó akár botanikáról, akár antikvitásról, akár vallásról.
Géczi János: Törek, Budapest, Kalligram, 2016.
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.
