Baráth Tibor
A „bizonytalanság új kora”
Horváth Márk: Az antropocén. Az ökológiai válság és a posztantropocentrikus természetkulturális viszonyok
Horváth Márk elsőként vállalkozott arra a magyarországi humán tudományos diskurzusban, hogy az antropocén szerteágazó jelenségét és jelentését feltárja. Nem először mutat be olyan témát, mely bár a nemzetközi viszonylatokban és a nyugati gondolkodásban paradigmaváltó jelentőséggel bírt, és megjelenését akár történetileg is az előző évezredre datálhatjuk, a hazai tudományos érdeklődésben és közbeszédben mégis csak elvétve bukkan fel. Szorosan kötődik Az antropocén című könyv többek között a spekulatív realizmus vagy a poszthumanizmus irányzataihoz, melyeket szintén Horváth Márk mutatott be szerzőtársaival (előbbihez Losoncz Márk és Lovász Ádám, utóbbihoz szintén Lovász Ádám és Nemes Z. Márió neve kapcsolható még). Az ökológiai válságot egy nem emberközpontú szemléletbe helyező könyv bőven merít az imént említett irányzatokból, általuk bír a kérdés humán tudományos megközelítése valódi téttel. Horváth Márk munkássága és a közelébe sorolható szerzők korszerű, aktuális és a hazai filozófia számára közel ismeretlen problémákat és témákat gyökereztetnek meg, felépítve egy gazdag és homogén szellemi rendszert.
A poszthumanizmus változatai című kötethez hasonlóan Az antropocén esetében is az volt a szerző fő célja, hogy a lehető legrészletesebben és átfogóbban mutassa be a fogalom történetét és tudományos diskurzusokban való szerepét, a kiterjesztését, alkalmazhatóságát és kritikáját. Már A poszthumanizmusra jellemző volt, hogy a szöveg a különböző nézetek ütközési terévé válik, és főként idézetekből épül fel, de ott még jelentős szereppel bírtak a szerzők elemzései és meglátásai. Az antropocén kevésbé teszi világossá Horváth Márk gondolkodását, inkább a fogalom, jelenségegyüttes kivételesen gazdag összegzését tárja elénk (maga a bibliográfia 18 oldalt tesz ki, a hivatkozott művek száma pedig több mint 320). Minden lényeges gondolat, minden számottevő szerző megtalálható a könyv lapjain, csupán a magyar gondolkodó marad hallgatag – vagy kevéssé artikulált. A monográfia és enciklopédia különös elegye jött létre: egyrészt az antropocén teljes feldolgozását kapjuk, másrészt – kissé megszakítva a szöveget – a bekezdéseket az antropocénhoz kapcsolható terminusok szervezik, amelyek megjelennek a főszöveggel körbefuttatott szövegdobozokban. Bár ez elősegíti a szövegben való keresést és átláthatóvá teszi a szerkezetet, de egyben aláhúzza a reprezentáció hangsúlyosságát, az olvasó könnyedén érezheti úgy, hogy a szöveg túlságosan töredezett. Az antropocén törésként értelmeződik több helyütt, a szöveg retorikája pedig felerősíti ezt az érzetet az olvasóban: ez dicsérendő, bár nagyfokú koncentrációt igényel a befogadótól. A szerkesztői oldalról viszont több probléma is felvethető, ilyen az aránylag sok elütés (az „aspketusát” nem egyszer fordul elő), az angolra jellemző szintaktikai szerkezetek javítatlansága és főként az önismétlés, ami felduzzasztja a szöveget. Bizonyos tézisek sokszor indokolatlanul kerülnek újabb kifejtésre, ami a sulykolás érzetét keltheti, egy feszesebb szövegben nem lenne szükség ennyi ismétlésre.
Az antropocén a holocént követő geológiai korszak, melynek kezdetét Paul J. Crutzen, a fogalom létrehozója az első ipari forradalmakhoz köti, azonnal hozzátéve, hogy a második világháborút követő „Nagy Felgyorsulás” időszakában radikalizálódott igazán az ökológiára gyakorolt negatív emberi hatás. Az antropocén ugyanis az embert geológiai erőként határozza meg, olyan ágensként, amely kiszámíthatatlanná és egyre instabilabbá teszi a Földrendszert. A természettudományos fogalom nemcsak egy földtani fordulópontot jelöl, hanem ráirányítja a figyelmet a jelen aggasztó eseményeire, a hatodik kihalásra, a klímakatasztrófára, az élővilág szemétbe fulladására… Kétségtelen, hogy az antropocén apokaliptikus retorikája igen erős, de a természettudományos bizonyítékok arra mutatnak, hogy az ember kataklizmaként alakítja át a bolygót. Horváth említést tesz arról, hogy az antropocén fogalmának két formája van, a szűk természettudományos megközelítés, illetve a tág interdiszciplináris szemlélet, amely jellemző e könyvre is: ismerteti a természettudományos alapokat, és annak tükrében teszi fel a kérdést később, hogy a humán tudományoknak milyen szerepe lehet a jelenség értelmezésében, miért vonható be e gondolkodás területére az emberi történelem, a művészet, a filozófia. Felfogása szerint az antropocén egy jelenségegyüttes, amelyben környezeti, politikai, történelmi, etikai, művészeti szálak futnak össze, mégis paradoxonként áll előttünk, hogy a valóságról alkotott képünket kevésbé formálja át. Pedig a tudományos diskurzusban előkelő pozíciót foglal el, divatos kutatási irányzatnak számít, tanulmányozására munkacsoport alakult, konferenciákat szerveznek, folyóiratok és szakkönyvek számolnak be állandó jelleggel az eredményekről. A Földrendszer-elméletet bemutató alfejezet világít rá arra, hogy az antropocén az emberre is veszélyt jelent, hisz ebben a korszakban „elbizonytalanodnak és válságba kerülnek azok a ciklusok, rendszerek és szolgáltatások, amelyek a holocén klímastabilitásban az emberi civilizáció kialakulását és fennmaradását lehetővé tették”. Az antropocén kellő alapossággal járja körül az ember helyét és szerepét a megváltozott természeti viszonyok tükrében, mégsem számolja fel a nem emberközpontú tekintetet, egyenrangúvá teszi az embert a többi létezővel, felveti azokat a perspektívákat, amelyekben az ember már nincs is jelen, és a fókusz mindvégig az antropocénra, a természetkultúra új formájára esik. Ebből következően pedig tárgyszerűen áll hozzá az ember szerepéhez, kellő (és kendőzetlen) őszinteséggel szól a környezetkárosító szerepünkről, mégsem ábrázolja démoni alakként fajunkat, sőt egy helyütt ki is fejti, hogy az antropocén nem hozható összefüggésbe az embergyűlölettel; csupán kíméletlenül látni enged.
Ha a második fejezet célja a humán tudományok legitimálása volt az antropocént érintő gondolkodásban, akkor a fejezet szerzője sikerrel járt. Horváth Márk főként a kortárs filozófia emberközpontúságot meghaladó irányzatait (a poszthumanizmust, az animal studies területét és a spekulatív realizmust) érintve pozicionálta újra az antropocén fogalmát. Tette mindezt úgy, hogy megtartotta az interdiszciplináris átjárhatóságot (természet- és humán tudományok között), és szembenézett a jelenség feltárhatatlanságával, mint említette, az antropocén olyan mélyreható és átfogó fenomén, ami az emberi elme számára egészében beláthatatlan. Jól rímel ez a megközelítés a spekulatív realizmus hipotézisére, mely szerint „olyan realizmusra van szükség, amely »nem állítja azt, hogy a valóság közvetlenül, teljesen megismerhető«”. Főként az animal studies irányzata tűnik hasznosíthatónak az antropocén diskurzusában, tekintve, hogy szükségtelennek (és torzító hatásúnak) tartja az olyan oppozíciókban való gondolkodást, mint az állat–ember. Ha az állatok önmagukban, az emberrel egyenrangúan kerülnek be a diskurzus terébe, felfigyelhetünk arra, hogy a róluk való beszéd formája, szemantikai rétege kidolgozatlan, holott új perspektívákat vonhatunk be a kutatás terébe: megkerülhetetlenné válik például a hatodik tömeges fajkihalás ténye, és láthatjuk az antropocén korszakának igazi vesztesét. A megszűnés peremén egyensúlyozó, egyre csüggedtebb állatokat és az ő világukat.
Ez a látásmód, mint az antropocén esztétikával foglalkozó harmadik fejezetből kitűnik, ma kevésbé idegen és távoli. Bár az esztétikai teória még nem született meg, az egyes művészeti ágak már behatóan foglalkoznak az új geológiai korszakkal, és bár eltérő módokon dolgozzák fel a jelenséget, a krízis, a fenyegetettség állapota, a kihalás árnyai szinte minden alkotásban megjelennek. Az antropocén művészet elsősorban a válság hatásainak átérezhetőségét nyújtja, a katasztrófának való kitettséget ábrázolja, és legtöbbször „az utolsó, összeomló pillanatba” tekinthetünk általa, így nem véletlen, hogy az ökogótika vagy a sötét ökológia irányzata lett a fejezet két vezérfonala. Előbbiben a természethez a félelem, az attól való rettegés kapcsolódik, és a táj „a krízis helyévé” válik, olyan térré, amely alapjaiban bizonytalanítja el az ember létét és világképét. Az ember által teremtett új környezet tükrében kell magunkat meghatároznunk vagy a tőlünk független és kiszámíthatatlan változások miatt kell az új helyünket – ha lehet – megtalálnunk. Akárhogy is: az új korszakban a korábbi emberfelfogás nehezen tartható az irányzat szerint. A sötét ökológia bizonyos mértékben az ökogótika rokon fogalma, ám etikai elköteleződés jellemzi, így kissé kiléptet minket az esztétika területéről. A sötét ökológia nem kevesebb, mint a tisztánlátás, ami lehetetlennek (és önbecsapásnak, széplelkűségnek) tartja a természet megmentését. Az irányzat fő képviselője, Morton szerint ideje elfogadnunk, hogy az antropocén világ pusztulófélben van, és a folyamat nem fordítható vissza, sőt az ember e keretek között kénytelen élni. A sötét ökológia a (roncsolt) természet szeretetét hirdeti, nem a megmentését: „egy haldokló világban kívánunk megmaradni: ez a sötét ökológia”. A krízis tapasztalata mélyen gyökerezik az antropocénban, a populáris média hiába igyekszik elvenni az ökoválság élét, a sötét ökológia, a művészet (az ökogótikától az olyan zsánerekig mint cli-fi), az embert decentráló filozófiák és a természettudományos kutatások mellett mindennapi életünkben is egyre jelentősebbnek érezzük az új korszakot. Bár Az antropocén kiutat nem kínálhat, fogódzókat nyújt a megváltozott valóságban és új korszakban való eligazodáshoz. A hazai filozófiai és humán tudományos diskurzus Horváth Márk révén ismét jelentős szemléleti keretekkel gazdagodott.
Prae Kiadó, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.
