Smid Róbert
Vagy a nihil, vagy a kritika
Tompa Gábor: Van még könyvtár Amerikában?
Tompa Gábort főleg színházi emberként tartja számon a recepció, annak ellenére, hogy költőként nemcsak jól felismerhető saját hanggal rendelkezik (tulajdonképpen az 1997-es Aki nem éntől kezdve), hanem több izgalmas lírai kooperációt is maga mögött tudhat: a Visky Andrással jegyzett Romániai magyar négykezeseknek a versírói párbeszédben egymásba olvadó két hangjától a Kovács András Ferenccel közösen szerzett Depressio Transsylvaniae ironikus erdélyi mítoszrombolásán át az annak remixeként felfogható, ám jóval rezignáltabb Transsylván pótdepressziók szonettjeiig. Az említett kötetekben szembetűnő ritmikai és a rímelési virtuózitás, amely Tompát jellemzi, az új könyvben is megmarad, akárcsak az életmű jellemző versformája; a szonett uralja a Van még könyvtár Amerikában? szövegegyüttesét is, a maga „szabad kötöttségében” újfent lehetőséget biztosítva az intellektuális utalásrendszer mozaikos felmutatására és a költői játék által kommunikált (ön)irónia feszesítésével annak kiélezésére.
Tompa a Van még könyvtár Amerikában? versbeszédével nem egyszerű helyzetbe navigálja magát, ugyanis egyrészt a kötött forma előnyben részesítésével kockáztatja, hogy a ritmikai és rímkényszerek miatt gageket halmoz egymásra, másrészt pedig a kötetben burjánzó kultúrkritikai szólamok könnyen ahhoz is vezethetnének, hogy a szonettek politikai pamfletekbe billennek át. A szerző azonban jól navigál a formajáték (amely egyik klimaxát az antik utalásokkal telített, bimetrikus verselésbe forduló Fortuna desiderariban éri el) Szküllája és a közéleti cinizmus Kharübdisza között leginkább annak köszönhetően, hogy a versek rögvest reflektálttá teszik, ha mégis elköteleződni látszanának valamelyik irányba, tehát a szövegirodalom vagy a politikai költészet felé.
Az első, Bevándorlás címet viselő ciklus darabjai közül több is deklarálja, hogy a kötet nem kíván úgynevezett nyelvhúsos poézist művelni, pusztán a szöveg önmagába fordulását közvetítő darabokat alkotva. Ez már a nyitóversben, a Provokáció a Múzsáhozban szembetűnő, azonban ott a kvartina és a tercina között egy érdekes ellentét is megfigyelhető. Míg a szonett első egységében a megszólaló el akar távolodni az esztétikumtól, az ékesszólástól és a nagy metaforáktól, és ehhez kéri a múzsa segítségét, addig a második egység markáns szervezőeleme mégiscsak az intenzív összehangzás és az azonos alakúság kiaknázása, ami egy Ionesco-vendégszöveget tartalmazó, a „Nátha ellen legjobb a bálna – írja” sorban összpontosul. A szlogent nemcsak a belső rím szervezi, de a hozzá kapcsolódó „írja” kifejezés, mivel az azt megelőző két sorban gyógyszerekről van szó („Döglessze testünk modern medicína: / normix, viagra, szuper-aszpirin…”), az első tercinát záró főnévként is értelmezhető. Ez a kétértelműség pedig hatással van a retorika- és poézisellenes deklarációs részre is, ahol a „Bölcsész szemét az Isten rég lehunyta” sorban ezért a bölcsészlíra kétszeresen is pejoratív felhangot kap a „szemét” szó miatt. Ez a fajta egymásra hatása jelentésnek és retorikai alakzatoknak aztán a – Ferenczes István azonos című Trianon-versére rájátszó – Banyaországban is megfigyelhető, amikor az elvételek és hozzátoldások alakítják ki a vers dinamikáját. Az anyaországból így lesz banyaország, a magyarból agyar, ezzel felvezetve a két még egyértelműbben Trianon-verset, a Pillanatkép: 1920. VI. 4-et és az Utóirat egy pillanatképhezt, amelyek visszamenőlegesen hívják fel a figyelmet arra a traumára, amelyet a nyelv, ezáltal pedig a kultúra elszenvedett. Ez nem csak ott jelentkezik, hogy „[s]ebezhetők lettünk, mint az őz-test”, vagyis a (csoda)szarvas őzzé alakulásában, hanem hogy az Utóirat…-nak a Pillanatkép…-re vonatkozó első kvartinájában („A győztest sosem érheti gyalázat – / ez lett volna az előbbi szonett / végső sorának rendje, de mi lett / az irodalommal, mit megaláztak?”) az irodalom nem pusztán a konkrét versre utal, hanem az ország szétszakítottsága után bekövetkező állapotra is. Az erdélyi kultúrához való anyaországi hozzáállás két markáns módját állítják pellengérre a szövegek: egyfelől a kisajátítást, amikor a Pillanatkép… halottkémje magyar állampolgár javainak deklarálja a határon túli test megmaradt tartozékait, másfelől pedig az egyértelműen nyereségként elkönyvelt többkultúrájúság ünneplését, hiszen az effajta többlet gyakran torzulást okoz, mint láttuk ezt az anyaországhoz hozzáadott b betű esetében.
Jeleztem a rájátszást Ferenczesre, Tompa kötetében viszont ezen kívül is bőven találunk allúziókat, leginkább klasszikusokra; akárcsak az eddigi műveinél, itt is megidéződik József Attila (például a Banyaország „televény” szavával), Pilinszky (a Nagypéntek vallásos beszédmódjában) és Szabó Lőrinc (a Szépvízi szimfóniát záró „tücsökreviem”-mel). Ezek mellett találunk két Ady-travesztiát is, A száznegyvenkét éves Ady szonettjét és az Adyról Adyra című darabot, amelyek jól jelzik azt, hogy Tompa mennyire másként gondolja folytathatónak az Ady-líra hagyományát, mint Térey a ’90-es években. Ezek a szövegek egyszerre egy síron túlról jövő hang rögzítéseiként és a XX. századelő poetikai beszédmódjának helyreállításaként szólalnak meg úgy, hogy a jelen viszonyaival nagyon is tisztában vannak. Ez utóbbi tényező miatt tud hatásos lenni az ostorozó hangvételük, és az Adys fogásokra (például a nagy kezdőbetűk), a sor- és szótagszámra koncentráló stílusimitáció ellenére sem hatnak olcsó mímelésnek a versek. A Visszapillantó tükör az „Ady-versek” pandant-jaként a változó líradivatokra szolgál reflexióval, méghozzá azt fejtegetve, hogy az új személyesség ma már mennyire más feltételek mellett valósul meg, gondolva itt akár az alkotás megváltozott materialitására és médiumaira is, vagyis a számítógép személytelenségére, ami visszatér a kötetcímmé emelt kérdést tartalmazó Polcleválásban. Tompa ott annak kérdését járja körül, hogy nevezhető-e még könyvtárnak az olyan tér, amelyben polcok helyett szerverek vannak, miután már mindent digitalizáltunk – és ehhez kapcsolódva, megvan-e még annak a lírának a személyessége, amelyik kezdettől fogva sztenderdizált formában születik, ha kézírásunk helyett már mindannyian ugyanazon programokkal pötyögjük be a műveket. Sőt, nem lehet-e, hogy a modern költészet kimunkált személytelensége egyedibb volt, mint az ugyanúgy és ugyanazon divatok mentén született tárgyilagos versek ma?
Ez a kultúrkritikai szólam uralja a kötet egész második ciklusát, a Bálványszótárt, amelynek darabjai merészségükkel kiemelkednek a kortárs líra fősodrából: a #metoo-mozgalom és a kritikai elméletek burjánzása közepette Tompa versei mindazonáltal képesek megmaradni a szépirodalom mezején úgy, hogy a túlkapások felé jogos kritikát fogalmaznak meg. Az olyan sorok, mint hogy „kuruzslásból doktorálni beneveznek” (A bikali boszorkányok) egyértelmű odaszúrások a tudományt aktivizmusra cserélő közösségeknek, a legkíméletlenebb ütést azonban mégiscsak azzal viszi be a kötet, hogy leleplezi: az ellenkultúra felszámolódását éppen a minden elleni háborgás, az állandó sértődgetés okozza (Moderato cantabile, Jelenések – 2017/5). A már hivatkozott Polcleválásban olvasható „szellemtelen öröklét” ennek fényében nem az a túlvilági lét, amelyről az LX. felé című Shakespeare-szonettátiratban olvashatunk, ahol az ép test majd megedzi a lelket, hanem kulturálatlanságba fulladás egy új kulturalitás nevében, amikor a sérelmi pozíció mindenhatóságából fakadó számonkérés vált korunk elsődleges kommunikációs formájává. Tompa jól azonosítja, hogy ez nem a nietzschei bálványok alkonya miatt van, hanem egy annál sokkal silányabb logikát követő és kevésbé művelt kvótamozgalom felelős érte; az, amelyik a nyelvet is logisztikai célokra használja fel: „Ha már a nőnemért is összeszidnak, / bejegyzi magát ős-neutroidnak, / […] Nem számít nála már se bőr-, se bélszín, / ha nem fehér, pályázhat rá a mainstream” (Fuck the pronouns!).
A Van még könyvtár Amerikában? egy kiegyensúlyozott kötet, amit nem csak úgy lehet érteni, hogy mind poetikailag, mind politikailag távol tartja magát a szélsőségektől, hanem úgy is, hogy a szépirodalmi szövegek önreflexióját és a társadalmi jelenségekre vonatkozó reflexiókat képes harmóniába hozni. Nem bölcseleti, hanem gondolkodó líra Tompáé, amely felméri a körülötte zajló folyamatokat, és ezért bár ugyanazokról az eseményekről és trendekről beszél, mint mindenki más manapság, mégsem ugyanúgy teszi ezt. A vers nála nem akar több lenni irodalomnál, a benne megszólaló hangban pedig van annyi képesség a ráhagyásra – ennyiben ez a versbeszéd rokonítható Lövétei Lázár Lászlóéval –, hogy ne lépjen fel nézőpontját tekintve totalitásigénnyel. A versek megerősíthetnek minket egy régi szólás igazságában, igaz némileg módosítva azt, hogy az értelmiség előtt két út áll: vagy a nihil, vagy a kritika – mely utóbbi ezúttal éppen a kritikai elméletek túlkapásaira irányul.
Kalligram Kiadó, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
