Beke Ottó

 

Mágikus és abszurd minimalizmus

Hernyák Zsóka: Vadas

 

Hernyák Zsóka első, Morze című kötete 2017-ben jelent meg a zentai zEtna Kiadó gondozásában. A rövidprózákat összefogó mű méltán keltette fel az olvasóközönség és a kritikusok figyelmét. A szerzőnő még ugyanabban az évben elnyerte a Sinkó Ervin-díjat. A könyv nagyszámú rövidre és egyben remekbe szabott novellájának összetartozását több tényező biztosítja. Ezek közül érdemes kiemelni a Tanár Úrként megnevezett képzeletbeli szereplő hangsúlyos jelenlétét, az elbeszélő hozzá fűződő, érzelmileg felfokozott, pajzán viszonyát, „a direktség játékát”,[1] továbbá a következetesen alkalmazott nyelvi játékosságot, ironikus, nemritkán parodisztikus hangvételt.

A Morze szövegei olyan minimalista alkotások, amelyeknek kimagasló értékét a rövidforma megkötöttségeihez mesteri módon alkalmazkodó írásmód, kifinomult elbeszéléstechnika, költőiség,[2] a prózák közötti bonyolult utalásrendszer és nem utolsósorban a mozgósított képzelőerő szárnyalása teremti meg. A kötet novelláiban megjelenített Tanár Úrral gyakorlatilag minden és bármi megtörténhet, egymásnak ellentmondó, sőt egymást kizáró események is, kiaknázva a paradoxon iróniájában rejlő potenciált.[3] Ezáltal válik a Morze főszereplője és az ő hihetetlen kalandjairól számot adó narrátora irodalmi értelemben véve élő-eleven személlyé.

A szerző újabb kötete a Vadas címet viseli, és kitágítja írásművészetének hatósugarát. A nemrég megjelent munka másfél tucat novellája immár nagyszámú szereplőt mozgat, miközben az elbeszélői pozíciókat is dinamikusan kezeli. A narrátorok egymástól gyakran markánsan eltérő identitásokat testesítenek meg.

A vonatkozó különbözőségek esetében a nemi jellegűek a leginkább szembeötlők. Az elbeszélői identitásokat a prózák érzékletes módon, változatos élethelyzetek és személyközi kapcsolatok, valamint dinamikák figyelembevételével teremtik meg. Ugyanez mondható el a novellák szereplőiről is. Csányi Erzsébet már a Morze szövegvilágát értelmezve az elbeszélői identitásjáték és szituativitás jelentőségét emelte ki.[4] A narrátori identitások megképződési folyamata és változékonysága a Vadasban még hangsúlyosabb szerephez jut.

A kötet novellái rémálmokat idéző, szürrealizmusba hajló történeteket beszélnek el. A prózákat a mágikus realizmus és az abszurdum jellemvonásai hatják át. Ebben az irodalmi világban elmosódik, illetve a novellákon belüli narratív fordulatok függvényében dinamizálódik a földhözragadt, profán valóság és a szárnyaló, esetenként meghökkentő erejű képzelet között húzódó határvonal. Ennek megfelelően történhet meg például az a Bálnák című nyitó szövegben, hogy az önmagát egy kellemetlen orvosi beavatkozást követően néma tátogása és egyéb élettani folyamatai, valamint testi adottságai okán partra vetett bálnához hasonlító elbeszélő-szereplő csodás események szemtanúja lesz. Megelevenedik előtte egy italautomata üvegén látható kép, az ábrázolt tengervíz hullámozni kezd, kilép merev keretéből, és a berendezés kivezető csöve alá tartott pohárba folyik. Az elbeszélt történet szövegvilága nem iktatja ki a realitás és a látomásos képzelet közötti különbségtételt, hanem annak elmozdítása által hoz létre narratív fordulatot, megteremtve ezzel a novella érdekességét és eredetiségét.

Hasonló elbeszélői stratégia figyelhető meg a Farkaséhség és az Állomány című szövegben. Az előbbi novella Manci nevű szereplőjének, miután megszülte gyermekét, az a benyomása támad, hogy „egy terebélyesedő füstölt sonkának adott életet.” Abszurd elképzelését különböző érzékszervi, leginkább szaglási és részben ízlelési ingerek által véli igazoltnak. Miután képtelen csillapítani farkaséhségét, hozzálát ahhoz, hogy lánya húsából falatozzon, majd pedig a testéből kiharapott részeket megfelelő módon formálható és ételfestékkel színezhető agyaggal pótolja, sikeresen elsimítva és ezáltal észrevehetetlenné téve az általa okozott roncsolás nyomait.

Az Állomány szereplője, K. úgy véli, saját koponyájában, az agya helyén halványkék vattacukor formájában ellenállhatatlanul ínycsiklandó édesség található. Mancihoz hasonlóan őt is farkaséhség gyötri, és szintén képtelen megszabadulni képzelgésétől, azt teljes mértékben bizonyosságként éli meg. Megkéri barátnőjét, segédkezzen neki egy körfűrésszel felnyitni a koponyáját, hogy hozzáférjenek a hőn áhított finomsághoz. Miként fogalmaz: „Nekem se szürke-, se fehérállományom nincs, helyette halványkék vattacukor gomolyog a koponyában. Szereted a vattacukrot, nem? Nagyon kívánom az édeset, és szeretném megenni azt a vattacukrot.” Miután a barátnő, aki az épelméjűséget testesíti meg a történetben, kétségbeesetten és egyben felháborodva nemet mond a kérésre, végigméri barátját, akinek a szöveg hitelt érdemlő elbeszélői leírása szerint valóban vattacukor található az agya helyén.

A szövegek által megjelenített és narratív ívbe ágyazott fantazmagóriák, mágikus és abszurd elemek idővel a történetek egészét áthatják. Nem egymással összeegyeztethetetlen vonatkozások kaotikusságát, hanem a szövegszerűen megképződő valóság és a képzelet területeinek temporális egymásra csúszását eredményezik. Ezáltal válnak a Vadas szövegei felismerhetővé, egyedivé. Mágikussá, esetenként pedig egyenesen abszurddá. Ezek a prózák a meghökkentő minimalizmus alkotásai.

Az irodalmi fantázia intenzitásának és kiterjedtségének tekintetében hoz újat a Vadas az első kötethez képest. A Morze szövegeiben is tetten érhető volt a meseszerűség és az azzal összefüggő, minimalista köntösbe öltöztetett epikus túlzások alkalmazása – főleg a főszereplő Tanár Úr jellemzésekor, illetve kalandjainak elbeszélésekor –, az új kötet azonban kiterjeszti ezt az ábrázolási és elbeszélési módot.

A Vadasban a mágikus és az abszurd, meghökkentő realizmus nem csupán elvétve, illetve szórványosan fedezhető fel, miként az a Tanár Úrról szóló írásokban tapasztalható volt, hanem a teljes szövegvilág alapvető prózapoétikai elemévé válik, némileg háttérbe szorítva a Morze esetében frekventáltabban alkalmazott iróniát. A mágikus és abszurd elemekkel függ össze a Vadasban is meghatározó szerephez jutó gyermeki perspektíva és megszólalásmód, vagyis a szekunder infantilizmus funkciója.

A szürrealizmust meg- és egyben felidéző varázslat teszi lehetővé a kötet prózáiban a narratív fordulatokat, hovatovább az magához a helyzetteremtéshez is gyakran hozzájárul. Strukturális elemmé válik. Nagymértékben ez biztosítja a kötetbe rendezett novellák összetartozását az elbeszélői identitások fentebb tárgyalt dinamizmusa és változatossága kontextusában.

A kötetkoherencia kialakulásához az állatvilággal kapcsolatos szavak, kifejezések és költői képek hangsúlyos és szisztematikus jelenléte is nagyban hozzájárul. A tizennyolc novella közel harmadának címét állatnév alkotja, vagy legalábbis szerkezeti elemként megjelenik abban, a történetekben pedig a fauna különböző képviselői szinte kivétel nélkül konstitutív szerephez jutnak. E tekintetben a Borneó című próza érdemel kitüntetett figyelmet, abban ugyanis a szereplő-narrátor begipszelt testén „egy egész ökoszisztéma burjánzott.” A novellában különböző gyíkok és pompázatos madarak tűnnek fel, a legfontosabb szerephez pedig az orángutánok jutnak a szereplő testén elterülő, Borneó szigetét idéző esőerdőben.

Az állatokkal kapcsolatos motívumrendszer jelentőségének ékes példája figyelhető meg a Tobzoska című prózában, ahol is a szereplő éppen egy ilyen „pikkelyes páncélú állatnak” ad életet. A Medúzában pedig az elbeszélő barátja, Géza a testi jegyekben megmutatkozó hasonlóságoknak megfelelően ezzé a titokzatos tengeri állattá változik, és otthonra lel a végtelen kékség birodalmában. A vonatkozó, a kötetcím által szervezőelemmé tett motivikus példákat még hosszan lehetne sorolni.

A kötetben nemcsak a különböző állatok szerepeltetése telítődik jelentéssel és jelentőséggel, hanem a szem és a látás tematizálása is. A Vadas szövegeiben nem csupán beszél egy hang,[5] hanem egyúttal minden esetben és mindig, szakadatlanul lát egy szem. Ezek a szemek hol a valóságot pillantják meg a maga kérlelhetetlen mindennapiságában, azt pásztázzák és teszik láthatóvá, hol pedig a képzelet meghökkentő álombirodalmába engednek betekintést. Ezek a szemek időnként szelídek, egészen emberiek, és tárgyilagosságra törekednek, máskor pedig kimondottan vadállatiak, riadtak, és egyúttal riadalmat keltenek, meghökkentőek. Ennek megfelelően változik, alakul a panoráma. Mindkét látásmód a kötet sajátja. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Egymásba játszanak, kiegészítik egymást, elbeszélői-ábrázolási, sőt világteremtési feszültséget hozva létre. Ezt fejezi ki a Csontok Ura című novella záró mondata. Miután az elbeszélő-szereplő alászállt a címben megjelölt mitikus figura testébe, bejárva annak legkülönbözőbb üregeit, veszélyes kalandokba bocsátkozva, kijut a szabadba, és egészen közel lép az óriáshoz. Ekkor fogalmaz úgy, hogy „olyan közel hajoltam hozzá, hogy üveges szemében végül nem láttam mást, csak a szememet.”

Ez a kötet történeteket mesél el, de egyúttal láttat és láttatni enged. Mélyen a képzelet világában gyökerezik.

 

zEtna Kiadó, Zenta, 2021.