Vass Edit
Képekben a lényeget
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában
„A fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.” Miközben Péntek Orsolya Hóesés Rómában című könyvét olvastam, gyakran eszembe jutott Bartis Attila regénye, A vége. Talán azért mert mindkettő tekinthető művészregénynek, fejlődésregénynek, apa-regénynek, mindkettő hátterét a XX. század második felének magyar történelme szolgáltatja, és nem utolsósorban nyilván azért, mert az egyik főszereplő, Júlia ugyanúgy sikeres és elismert fotóssá válik, mint Bartis művének főszereplője, Szabad András. A fenti idézet viszont különösen passzol Péntek Orsolya regényéhez, hiszen a Hóesés Rómában konkrét dátumokkal ellátott fejezetei úgy működnek, mint a fotók, az egész regény pedig mint egy nagy családi fotóalbum. A szerző 1951-től 2000-ig évente kiválaszt egy-egy napot ötven fejezetcímként – az utolsó kettő dátuma 2016. december 16. és 2020. január 23. –, mint amikor a fotókat látjuk el dátumokkal. Ám ezekben a fejezetekben, azaz ezeken a napokon „a jövő összeér a múlttal”, számtalan előre- és visszautalás formájában egy egész év vagy akár még korábbi események szemtanúi leszünk.
Tehát Péntek Orsolya könyve tulajdonképpen családregény, és mivel a szerző két korábban megjelent alkotása, Az Andalúz lányai és a Dorka könyve ugyanennek a családnak a történetét meséli el más nézőpontokból, a három kötet regénytrilógiát alkot. A Hóesés Rómában egyik főszereplője Borka, annak az Eszternek és Dorkának az édesanyja, akik már a korábbi kötetekben is szerepeltek, a másik főszereplő pedig, aki az előző két regényben csak mellékszereplőként tűnt fel, Borka unokatestvére, Júlia. Ám csak a könyv végén derül ki, hogy a Hóesés Rómában elbeszélője Eszter, és itt egy kicsit meg is botlik a narráció, hiszen az író olyan információkat is közöl, amelyek ismerete Eszter pozíciójából megkérdőjelezhető (például Borka soha meg nem írt leveleiről Júliának, vagy Júlia csöndjéről, amit a világ bármely pontján ki tudott feszíteni, csak Pesten nem). Másrészről amikor néhány fejezetben Eszter megjelenik, ergo magáról beszél, akkor azt ugyanúgy egyes szám harmadik személyben teszi, mint minden más szereplővel kapcsolatban, egyedül az utolsó két fejezetben szólal meg első személyben.
Péntek Orsolya eredeti ötlete – nevezetesen hogy az ikrek, Eszter és Dorka ugyanazt a történetet vagy az apjukhoz fűződő viszonyukat hogyan mesélik el a különbözőségükből fakadóan másképp –, nagyon izgalmas vállalkozásnak bizonyult a korábbi kötetekben. Ám ez most kiegészült Borka nézőpontjával is. A Dorka könyvében: „Anya vagy fél éve késő este, olykor éjszaka járt haza, és ha főzött, csapkodta a lábosokat és a késeket. Nem egyszer volt nyers a krumpli a főzelékben, sótlan a hús és kemény a rizs. Egy idő óta inkább én főztem, amit tudtam, iskola után. Azt hazudtam, hogy szeretném megtanulni, hogy segítsek anyának, hogy segítsek mindannyiunknak, és ne legyen belefőzve abba a félig főtt krumpliba, hogy ők már nem szeretik egymást, és nem tudnak velünk mit kezdeni.” Ugyanez a momentum a Hóesés Rómában kötetben, Borka szemszögéből: „Elfelejtette, hogy le fog járni a réteslap és elfelejtette az alsó fiókban a gombát. Dorka nem felejtette el.” „Dorka továbbra is szinte láthatatlan volt. Néha kitakarítva találta a konyhát, máskor egy szalvéta alatt hókiflihalom emelkedett, mire hazajött...” Lazább kapcsolatot teremt a könyvek között a hó-hóesés vagy a fekete-fehér színkombináció. A történetmesélés mindenesetre annyira mozaikos, hogy a regények külön-külön is olvashatóak, sorrendiséget nem érdemes felállítani, hiszen ebbe a családtörténetbe bármelyik könyv segítségével belekezdhetünk.
A Hóesés Rómában alapvetően nő-regény, két párhuzamos történetet mesél el. Júlia és Borka unokatestvérek, de mintha ikrek lennének, olyannyira hasonlítanak, illetve annyira szorosan kötődnek egymáshoz. A közös családi gyökerek, a monarchiás múlt (Júlia magát önironikusan monarchiás korcsként definiálja külföldön) miközben ezer szállal kapcsolja össze, meg is különbözteti őket másoktól, például a két lány iskoláskorában azon viccelődik, hogy nekik anya- és apanyelvük is van. A soknyelvű, intellektuális, művészi hajlammal megáldott család élesen eltér az 1950-es, 1960-as évek magyar valóságától, ami erre gyanakvással vagy agresszióval reagál. A lányok sorsa merőben másképp alakul: Júlia apja 1956 végén emigrál, tehát ő apa nélkül és egy traumatizált anya mellett nő fel, majd végül maga is disszidál Olaszországba, ahol fotósként szép karriert fut be, de mivel fél kötődni a férfiakhoz, családot nem tud alapítani. Borkának megadatott a teljes család, a nagyszülők közvetlen jelenlétével együtt az ötvenes évek lakásproblémái miatt, Magyarországon marad, antikváriumban, majd titkárnőként dolgozik, férjhez megy, gyerekeket szül, mindennek hátterét pedig a Kádár-rendszer szolgáltatja a maga korlátaival. Két különböző sors, és egyikük sem boldog. Nem mintha bármelyik szereplő maradéktalanul boldog lenne ebben a regényben. A fejlődés, az eszmélés, a tisztánlátás képessége Júlia esetében vitathatatlan, de ez legfeljebb a dolgok elfogadásához elég. Éppen emiatt nem beszélhetünk arról, hogy a két főszereplő egymással ellentétes utat járna be, csupán másképp döntöttek: az egyik fotós szeretett volna lenni, a másik anya – egyik választás sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. Az ő alakjuk mindenesetre kitűnő lehetőség volt Péntek Orsolya számára, hogy bemutasson és összevessen egy disszidens és egy Kádár-kori női életutat.
A családtörténet természetesen nem nélkülözi a titkokat és az elhallgatásokat. Hogy Júlia anyja zsidóként egy szekrényben bujkálva hogyan élte túl a második világháborút, hogy Júlia apja miért is emigrált valójában, hogy Borka apját miért vitte be az ÁVO, és hogy került haza – ezekre a kérdésekre nem kapunk konkrét válaszokat. Júlia anyja, Lola még a saját testvérét is titkolja a lánya előtt, mintha azzal, hogy nem beszél róla, meg nem történtté tudná tenni a múltat. Ebben a családtörténetben nagyon sok minden nincs ki/megbeszélve, ez pedig egy olyan generációs probléma, amelyre Péntek Orsolya nagyon érzékenyen rátapintott. A második világháborút túlélők nem beszéltek az átélt borzalmakról, mert tovább kellett élni, és ezt a hallgatást átörökítették gyermekeikre is. A háború okozta traumák így feldolgozatlanok maradtak, amit tovább súlyosbított a kommunista diktatúra miatti kényszerű elnémulás. Borka egyáltalán nem tud beszélni sem a férjével, ami miatt a házasságuk kudarcba fullad, sem a lányaival – ők négyen mintha négy egymástól elszigetelt és különböző világot képviselnének. Júliának is nehezére esik beszélni, beszélgetni, inkább színekben, hangokban, ízekben, illatokban tudja megragadni az érzéseit: „Talán csak a lekvár ízére emlékezett igazán jól, és a besűrűsödött, becukrosodott kemény rétegre az üveg nyakán, és ahogy rákente a kanállal a kemény, félig kihűlt kukoricakására. Aztán megértette, amikor másodszor is belekortyolt a magával vitt üdítőbe: a savanykás, édes, vizes íz ugyanaz volt, mint azé a régi lekváré. Akkor belekapaszkodott az ízbe, amelyben összefutott az egykori és a mostani Júlia, Buda és Róma, az egész, ami volt, és ami van, aztán szétbomlott megint.” Csak jóval később, a szabadabb környezet és az abban nevelkedett emberek hatására próbálja szavakba önteni az érzéseit, ahogy a kedvesének, Matteónak, de az is esetleges és suta marad.
Júliának tehát a verbalitás helyett maradnak a fotók, a látvány, Péntek Orsolya pedig rendkívül szuggesztív erővel képes verbalitásba önteni mindezt. A színek, fények, illatok megjelenítésével szenzibilissé, már-már líraivá teszi a szöveget. A terek, utcák vagy csak egy szoba leírásában, amelyet elönt a délelőtti napfény, egy jó fotós szemével képes megragadni a lényeget, és az adott pillanat érzését felerősíteni: „...félni kezdett Lisszabontól, a várostól, amely olyan idegen és ismerős, és ahol egy évtized után először sírt, egy idegen nő előtt. Vacsora után kilépett a szobája franciaerkélyére. Langyos volt a levegő. Bámulta fentről a fehér utcaköveket, amelyek még nedvesen fénylettek, mintha belülről könnyeznének azok is.” Ugyanakkor túllép azon, hogy a hangulatot egyszerűen kivetítse a tájra, rendszerint valamilyen látványhoz kapcsol egy sejtelmet, egy zsigeri megérzést, amelyen a buddhista filozófia szűrődik át: „az apja szülőháza előtt közönyösen állt meg, csak amikor bepillantott a furcsa, zárt kertbe, akkor fogta el az előzőhöz hasonló érzés, mintha egyszerre lenne ott Júliaként, és valaki más alakjában is, egy másik időben. Mintha valaki más emlékeire emlékezne.” A nézőpontok sokaságával való játék, az objektivitás hiánya szintén buddhista szemléletmódra enged következtetni, ám ezzel Péntek Orsolya egyelőre nagyon óvatosan bánik.
A Hóesés Rómában az éghajlati adottságok miatt egy kivételes pillanat, a szerző pedig egy család életéből villant fel ritka, de annál jelentősebb pillanatokat, élethelyzeteket, amelyek a családtagok kapcsolatainak alakulására kihatással vannak. A két főszereplő felmenőin keresztül mintha vissza akarná vezetni a döntéseket, okokat és következményeket, amelyek hősnői életét alakították. Mert Péntek Orsolya nem zárja le a történetet, mintha azt sugallná, hogy minden folytonos alakulásban és változásban van. Talán ezért tud annyira távolságtartó maradni, hogy az ítélkezésnek nyoma sincs a regényében, még akkor is ügyesen kikerüli ezt, amikor olyan eseményhez kapcsolódik egy-egy fejezet, amely a mai napig neuralgikus pontnak számít a XX. századi magyar történelemben (zsidóüldözés, 1956, Kádár-korszak vagy a rendszerváltás). Péntek Orsolya ugyanis hétköznapi emberekről ír, akik ugyan nem alakították a történelmet, de a történelem alakulása az ő életükön is komoly nyomot hagyott.
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában. Kalligram, 2020.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
