Kis Petronella
Halálra ítéltek raja
Bodor Ádám: Sehol
Bodor Ádám új novelláskötete tematikailag beleilleszkedik az író korábban már megismert világába. Bár a különálló történetek itt nem öltenek regényformát, mint például a Sinistra körzet vagy a Verhovina madarai esetében, mégis szerves egészet alkotnak, és kirajzolják egy elzárt, elhagyatott, sivár, dermesztően hideg, sziklás vidék – mely már önmagában a pusztulás ígéretét hordozza – „lakóinak” egymáshoz fűződő viszonyát, megteremtenek egy olyan közösséget – a Matterhorn mormotái és a Leordina kivételével –, amely a civilizáción kívül esik. Lakóinak, idézőjelben, mert az otthonosság érzete távol áll ettől a környéktől, ahol a szereplők közül többen utolsó napjaikat tengetik. A Sehol novelláinak helyszínei csak részben referencializálhatók, úgy, mint a Tisza, a Visó és a Duna mentén elhelyezkedő települések, vagy a Romániában valóban létező Leordina, Avasfelsőfalu, Ruszkova és Farkasrév község. A többinek – Pitvarszk, Ilszk, Dvug folyó – mindössze kelet-európaias hangzása lehet irányadó. A cím ellenére tehát számos helyszín felbukkan a történetekben, így a sehol nem ebben a kontextusban értelmezendő, hanem a kietlenség szinonimájaként, a semmi határán.
Ahogyan azt már számos kritikus jelezte, az első történet, a címet tekintve rögtön hűvös, hegyvidékies tájakra kalauzoló Matterhorn mormotái mintegy „prológusként” térben és stílusában is elkülönül a többi elbeszéléstől, véleményem szerint azonban fontos szerep jut neki a kötetkompozícióban, pusztán annyiban különbözik, hogy egy hétköznapinak tűnő helyszínen játszódik. Sejteti, a következő novellák szereplői miért kerülhettek felügyelet és katonai ellenőrzés alá, miért élnek kitaszítottként, megfélemlítve, és előrevetíti a szereplők állatokkal való azonosítását is, akik úgy viselkednek, akár a megfigyelt, ijedten iszkoló mormoták, amiért illetéktelenek akár székelési szokásaikat is megörökítik, fényképezőgépekkel betolakodnak természetes környezetükbe és feldúlják azt. A narrátor megtudja egy régi ismerősétől, hogy mindenkiről őriznek bizalmas feljegyzéseket, magánbeszélgetések aktáit, melyek az érintett számára is kikérhetők és megtekinthetők, a benne szereplő álnevek miatt azonban ő maga sem tudja dekódolni őket, így „bűne” is feltáratlan marad számára.
A következő történetek leginkább motivikus szinten kapcsolódnak egymáshoz, a szabadságtól való megfosztottság, a korlátok közé szorítottság tematizálódik bennük, mintha a szereplők egy természetes kialakítású börtönben élnének. Az ismétlődő motívumok akár a koncentrációs táborokat is felidézhetik az olvasóban, kezdve a mészégető kemencékkel, az öreg kutyák elaltatásával és az éheztetéssel, az emberek hajának lenyírásával, ami az elbeszélésekben a halálra ítéltséggel vagy már magával a halállal egyenlő: a Miluban az elítéltek közé érkező címszereplő belehal tincseinek elvesztésébe. A dús haj az életerő és az egészség szimbólumának tekinthető. Ha valamilyen oknál fogva kihullik – például betegség miatt –, és megkopaszodik az ember, az sokszor a természetellenesség érzetét kelti másokban, továbbá növeli a kiszolgáltatottság érzetét, ha a fejbőrt nem védi semmi. Hogyha pedig egy közösségben mindenkit kopaszra borotválnak, ott megszűnik az egyéniség fogalma, hiszen a hajviselet is fontos szerepet játszik az identitáskifejezésben és -közvetítésben.
A Paraszkívában az elbeszélő nem azon rökönyödik meg, hogy mostohaanyját holtan találják apjával, hanem azon, hogy meztelenül, haj és szeméremszőrzet nélkül látja. A látvány a helyőrség katonáiból és a halottkémből is hasonló reakciót vált ki, előbbiek meg is bízzák a fiút, hogy készítsen néhány fotót a csupasz nemi szervről – hasonlóan, mint a mormotáknál, a „modell” legkiszolgáltatottabb és védekezésre képtelen helyzetében. Mindez pedig nem is kelt visszatetszést a mostohafiúban: „Mivel a kis Pentax gépem fönn volt a többi holmimmal a mészégető rokonoknál, megmondtam nekik, hogy a gép nincs nálam, és sötétedés után már nem is tudok kimenni érte a tetőre.” A halál természetes, magától értetődő eseményként ábrázolódik ezen a vidéken, aminek nincs hírértéke, és még a hozzátartozókból sem vált ki érzelmi többletet. A Paraszkíva elbeszélőjéhez hasonlóan reagál felesége halálára a Pitvarszk narrátora is, aki levélben értesül felesége haláláról, és azt is ekkor tudja meg, hogy az asszony egy katonatiszt miatt hagyta el korábban: „A fenébe is. Egy katonatiszt! Nem is olvastam tovább, a levelet kétrét hajtottam, visszadugtam a borítékba és a dzsekim külső zsebébe gyűrtem. Egy katonatiszt!” A Miluban mellékes információként közlik a címszereplő halálát: „Akkor máris indulj. Azzal kezdjed, hogy úgy néz ki, reggelig kiolvad a nyelv, már tudjuk is, hogy fogjunk neki, csak kérni szeretnénk a tiszti konyháról még valami fűszereket is. És, hogy mit szól hozzá, újításként főznénk a levesbe egy kis tormagyökeret is. Így. De hogy van egy kis gond. Hogy ez a Milu...”. A mindennapjaikat együtt tengető szereplők, köztük sok családtag közti intimitás hiányáról ezek a részletek árulkodnak leginkább.
A Paraszkíva kiemelkedő elbeszélése a kötetnek abból a szempontból is, hogy itt említődik meg a beszédes Sculpin nevű méreg, mely a történet szerint kiveti a bőrből a haj- és szőrszálakat. Valójában az elnevezés egy csupasz halfaj nevével azonos, melyet úgy főznek meg, hogy taraját és uszonyát lemetszik. A Leordinában Dina is hasonlóképpen fosztja meg egyetlen értéküktől a társadalom peremén élő, sokgyermekes családokat: hosszú hajukat levágja és üzleti célokra felhasználva eladja. A halak elsősorban a Pitvarszk és a Milu című novellában jutnak jelentős szerephez: míg előbbiben a Severecki-tóba fagyott halakat vágják ki „koporsójukból” láncfűrésszel, addig utóbbiban a viharmadarak vesznek éhen, mert nem férnek hozzá a jég alatt alvó halakhoz. A Hekkben a fagyott mókust megsütni akaró címszereplő az árnyékszéken – mely szintén visszatérő motívum – fagy meg, ám mégsem a köré telepedő varjak eledele lesz, hanem a kemence martaléka.
Valóságos tápláléklánc bontakozik ki az elbeszélések élővilágában: a szórakoztató társulat táncoló majmokból és medvékből él, a céllövöldében élő libát lehet nyerni, a szakaszvezető Hernyó oszt élelmet a fogvatartottaknak, akiknek barkochbában az ölyv szót kell kitalálni, az utolsó elbeszélés eltűnt szereplőjének, Rebinek pedig kilenc kecskéje terelése közben veszik nyoma. Így válik egymás lassú elsorvasztása, – az akár motivikusan értelmezett – gyilkolás az önfenntartás feltételévé és egyetlen lehetséges útjává Bodor abszurd világában, ahol mindenki annyira rá van utalva a másikra, hogy az is mindegy, halat vagy tarajos gőtét lát-e a jég alatt – egyre megy. Az elbeszélések laza kapcsolódása a szerkezetet tekintve is alkothat egy erre reflektáló láncolatot, mivel többször a közvetlenül egymás mellett álló szövegek tartoznak igazán össze, mintha nyomokban ugyanannak a történetnek a folytatását olvasnánk.
Az utolsó szöveg, bár az apokalipszis sejtetésével a koncepciót tekintve méltó lezárása a kötetnek, kidolgozottságában alulmarad a többivel szemben. Bodor Ádám újabb kötete a korábbi írói világhoz képest nem nyújt merőben új élményt, inkább a sejtelmes atmoszférájában már ismerős, nyomasztó dimenzióba vezet a tőle megszokott színvonalon.
Magvető, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.
