Gyémánt László és Ardey Edina közös kiállítása – A MI TÖRTÉNETÜNK (Our Story)
2024.05.29. – 2024.06.29., július 1–20-ig bejelentkezéssel látogatható
Art Salon Társalgó Galéria
1024 Budapest, Keleti Károly utca 22.
Kurátorok: Borsos Mihály és PAF / Pintér András Ferenc festőművész
Megnyitotta: Bereczky Loránd művészettörténész
Közreműködött: Lukács Eszter & Gyárfás István duó
Ardey Edina: Melyiket válasszam
Abafáy-Deák Csillag
Választások és vonzások
A boldogság választást feltételez, s a választás valami kiérlelt és világos akaratot.
Albert Camus
A mi történetünk című kiállítás egy szerelem története. Ecsettel, festővásznon elmesélve. Nem csak két tehetséges ember egymásra találásának illusztrációja, hanem a festészet iránti szerelem története is. Villám nem csap kétszer ugyanoda, tartja a mondás, Ardey Edina és Gyémánt László esetében ez mégis megtörtént, mindketten, boldog házasságot követő özvegység után, fittyet hányva a sok évtizedes korkülönbségre, egymásra találtak. Választottak. Egymást.
Utolsó anziksz
Ardey Edina a kiállítás katalógusában így vall művészetéről, nem én választottam, hanem a pálya választott engem. Gyémánt Lászlót bölcs, rezignált, már-már sztoikus szavakkal …Természetesnek veszem, hogy az életben több a keserűség, mint az öröm, épp ezért, azt a jót, ami ér, tudni kell értékelni, tudni kell örülni az élet minden percének, mert az élet rövid… A mi történetünk című tárlat is visszaigazolja Gyémánt szavait. Aki szeret, annak számára megszűnik az idő. Két, egymást szerető alkotó műveit látjuk.
Önarckép, portrék, tájkép, köztér, a művek közötti párbeszéd olyan többlet, mely által sokkal összetettebben lehet műveiket, művészetüket szemlélni. Három terem, három világ, amely mégis a két alkotó önazonosságát hordozza. A közös térben új és újabb szempontokat találhatunk a képek megközelítésére. A nemzetközi és később hazai sikerekkel büszkélkedhető Gyémánt László szerint Borsos Misi galériavezető ennek a közös kiállításnak a tervével mentőövet dobott feléjük, amibe nem csak belekapaszkodhattak, hanem szárnyalásukat, közös művészeti repülőútjukat bemutathatták.
Szívembe költözött a nyár
Ardey Edina 1993-tól az Óbudai Festőiskola növendéke, ahol Gyémánt László volt a mestere. 1998-ben Németországba távozik, portréfestéssel, kerámiafestéssel foglalkozik. Borongós, füstös tónusokkal teli figurális festészet felé fordul, amelynek hangulata melankóliát és meditatív gondolkodást sugároz. A művészeti élet és a magánélet konfliktusokkal, feszültségekkel, töprengéssel teli világa jelenik meg a képeken. Valamiféle oblomovi magatartást ér tetten a mai világban. Ardey Edina a spiritualitás szemszögéből festi meg figurái gesztusait, arcprofilját.
Szünet
Képeik között a harmónia, és nem a nézeteltérésekből táplálkozó feszültség vibrálását érezhetjük, miközben, mindketten megőrizték szuverenitásukat. A harmónia vibrálása nem tünteti el a két alkotó művészeti habitusában, szemléletében rejlő eltéréseket. Gyémánt ecsetkezelése visszafogott, pontos és racionális mozdulatokkal helyezi fel a színeket, teremti meg expresszív képi világát, Ardey Edina ábrázolásmódja szaggatottabb, meleg színeivel a figurák érzékeny, törékeny alkatát, belső, éntudatos világát teremti meg, hívja életre.
Rétegződések
Ardey egyik önarcképén több ecsetet is tart a kezében, a címe költői kérdés: Melyiket válasszam? (2015). A Festek, tehát vagyok (2015) képen úgy tartja az ecsetet a kezében, mint egy karmester, életét is ő szeretné vezényelni, lételeme a festés. Szembenéző (2016) című képén ugyanaz a kéztartás, ecsettel. A csend hangja (2016) megszólaltatja a zenét, a vonós- és fűvóshangszer mellett az ecset nem másodhegedűs. Három grácia, három színben, feketében, pirosban, sötétlilában.
Gyémánt is ecsetet tart kezében. Egyet. Létének alapja a festés, miként Ardey életének is. Ritka pillanat tűnik fel az egyik riportban, egy műteremben, egymás mellett fest a két alkotó. Nincs lepel, nyílt játék van és elfogadás, türelem.
Jelenkori önarckép
Kötetlen, vidám érzéssel, a létezés örömével teli Ardey a Szívembe költözött a nyár (2015) című alkotása, a világra őszintén rácsodálkozó ember portréja. Nem idealizálja a nőt, de látás- és személetmódjában visszatérő elem a női identitás és szerep mibenlétének keresése, vagyis a női identitás egyik alapvető vonásának, a változás iránti fogékonyságnak, sőt igényének a kifejezése, (Lady Halloween), valamint a változás iránti közöny meglétének bemutatása (Júliusi nyár I., Future, Pihenők). A régi korokhoz való vonzódás átüt a jelen valóságának megjelenítésében is. (Unatkozó lányok New Yorkban,2015; Idill az ötödik sugárúton, 2017). A fiatalok nem találják helyüket, egyfajta közöny és unalom lesz rajtuk úrrá, gesztusaik tétovák, bizonytalanok. Miközben egymás mellett ülnek, a társas magányban szenvednek.
Idill az ötödik sugárúton
Gyémánt László technikai tudása, képalkotó ereje szinte minden kortársáét felülmúlta. Az Önarckép alkonyatkor (2017) című képen a művész jobb kezében ecsetet tart, lazán és könnyedén. Meztelen, sovány felső testén látni a műtét utáni vágás helyét, a varratot. Fanyar, rezignált nyugalommal néz a világba, a néző szemébe Szenvedélye a festés, az alkotás. Festékes ujja árulkodó, munka közben van, vagyis úton. A Jelenkori önarcképen (2017) tollat tart a kezében, rajzol, kissé keserűen. Mindkét alkotás kendőzetlenül tárja elénk az öregedő testet. De ég benne a szenvedély, akár Szophoklészben.
Önarckép alkonyatkor
Gyémánt saját fotó alapú festészeti technikát is kidolgozott, mely a gyémántográfia nevet kapta. Családtörténetébe is beavat. Az utolsó anziksz 2010. április 9, Maimi Beach cím majdnem sírfelirat, szó szerint az utolsó levelezőlap, amelyen két ember (Gyémánt Krisztina és Gyémánt László) egymás mellett áll és bátran néznek a kamerába. A semleges háttér időtlensége és a konkrét dátum közötti feszültség feloldhatatlan. Nincs tenger, nincs homokos föveny. A közös kép számít. Itt még együtt, könnyedén. Még nem tudják, hogy utolsó külföldi útjuk ez, Krisztinának egy másik, soha véget nem érő, útitárs nélküli utazás következik, betegségéből nem gyógyul fel. Az Anziksz is közös kép, háttérben a sziklába vésett arcok. A Rushmore-hegy az amerikai Dél-Dakota államban az őslakosok szent helye volt. Később Theodore Roosevelt, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln, George Washington arcát sziklába vésve az USA nemzeti emlékhelyet és szoborcsoportot épített a hegyből (1927–1941). A Mount Rushmore az ember és természet egymásra hatását vizsgálja.
Mount Rushmore Nemzeti emlékhely
Beavatkozunk, emlékművet hozunk létre. Az időt foglaljuk keretbe, a valaha voltat. Az ember nagyobb, mint a természet? Ellenpont a Land (2008) és a Mondsee (2014) csupaszsága, halmainak íve, a törések és repedések a tájat szemlélő belső világát mutatják. A hiányt. A festmény realizmusa megtéveszt, nem az a fontos, amit látunk, hanem ahogy és amilyennek látja, láttatja tárgyát, a tájat, a természetet az alkotó. Az égbolt kékje elandalít vagy kifakul, mindkettő az elérhetetlen messzeségre utal. Egyedül vagy, de most nem azért van ott a hegy, hogy meghódítsd, inkább buktató, határvonal, amely átléphetetlen.
A zenészekről készült portrék, Bubi és Pecek a jazz világába vezeti a nézőt. Szinte halljuk a dobszólókat. Beamter Jenő (Bubi) a magyar szvingzene egyik legendás figurája volt. Alakját Örkény István örökítette meg Bubi néven Lágerek népe című visszaemlékezésében. Pecek (Pecek Lakatos András) dobja bezuhan a kép terébe, akár egy üstökös. kéken világít, felemelt fejjel adja át magát a ritmusnak, az improvizációnak. Gyémánt dzsesszesteket szervezett, olyan előadókkal, mint Vukán György, Bontovics Kati, Berkes Balázs, Kőszegi Imre.
Pecek
Gyémánt Anyám (2008) című portréja derűs és metsző tekintet, kifelé, a világ felé néz, az élni akarást sugározza, miközben a fejet megtámasztó kéz, a töprengő tekintet az öregség és a halál állandó vizsgálatát tükrözi. Merész ábrázolása nem a magára maradó asszonyt helyezi középpontba, hanem az önmagát, sorsát őszintén vállaló, független nőt, aki bátorít bennünket, hogy érezzünk olyan érzéseket, amelyeket valójában nem is akarunk érezni. Emlékeztet arra, hogy képesek vagyunk erőszakot, fájdalmat vagy szenvedést létrehozni, majd mennyi örömet, szeretetet és együttérzést is. Árnyékol, világosít. Figuráját nem frontálisan helyezi el, hanem kissé elfordítja a testet. Az arc, az ősz haj dísztelenül bukkan elő az éles, fekete-fehér háttérből. Az anya arca realistán megfestett, a ráncok erdején át is érezni lehet az élettől elkopott ideget és a csontot. A mélyen ülő szem világít, tiszta.
Anyám
Ha van közös vonás a két alkotó között, az a gyengédség, a közelség és az intimitás. A virtuóz rajztudás, szabad, konvencióktól mentes kompozíciós érzék és érzéki, szenvedélyes festői kidolgozás.
Rétegződések (2017–2019) című alkotásuk a középső terem közepén áll, a nagy, központi portré, színei energiával teli, mozgalmasságuk szétfeszítik a kép keretét. Egy emléktáblát látunk, középpontban Ardey Edina, kezében ecsettel, minden tőle függ, a harmónia és az emlékezet részlete. A hal, mint szimbólum. A két alkotó humorát, játékosságát a kép hátulja adja, nézzétek meg, ha meglátogatjátok a kiállítást. Rétegek között. Lázadás a megszokás ellen.
Gyémánt László órásműves nagyapja azt tervezte, hogy ügyes kezű unokájára hagyja munkaasztalát, aki tovább viszi mesterséget. Gyémánt László nem lett órás. Egy sokkal nagyobb munkaasztalon munkálkodik, jól sáfárkodik az idővel, közeledve a 90-hez is.
Kölüs Lajos
Ajtót nyitnak a világra
Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd.
(Pilinszky János: Intelem)
Hadilábon állok a magyar nyelvvel. Gyémánt László és felesége, vagy Ardey Edina és férje kiállítása a helyes? Az első változatra találtam példát, az utóbbira nem. Maradjunk a nyelvnél, két művész, egy pár. Számukra a festészet aktív, cselekvő, mégis sokszor meditatív állapot megélését jelenti. Belső univerzumukban az életet saját, egyedi, lenyűgöző jelenségeit őrzik és képesek mindezt vizuális nyelven a látogatóknak kifejezni. Játszanak a fénnyel, a fény hiányával, árnyékokkal, kontrasztjukkal, egyben egyikőjüktől sem áll távol a spirituális értékek sugallása. Mintha maguk is egyetértenének Simon Mártonnal (Poloraidok és bölcsődalok): Semmi olyat nem keresek,/ ami létezik).
A csend hangja
A két művész a történelem más-más rétegét ismeri. Kortárs közelben az idő közege összesűrűsödik, ami régen történt, jelenné válik, ami ma történt, a múlt csendjét kavarja fel. Független művészként jelennek meg a kiállításokon, stílusbeli közelségük ellenére. Ez a tárlat személyes és szakmai életüket tárja elénk, a boldogság és a közös szenvedély időszakát, a visszafogottságukat, nyitottságukat, egymás és a világ iránti örömüket.
Az emberi arcra, testre, mozdulatokra fókuszálnak, mintha tükörbe néznénk, és önmagunkat látnánk, ahogy ülünk a padon, ahogy állunk egy térben (New Yorkban, a sziklába vájt elnöki arcok alatt, a dél-dakotai Rushmore-hegynél, Maimi Beachben), ahogy zenét játszunk vagy zenét (jazzt) hallgatunk, ahogy viselkedünk saját keretünkön belül és a saját keretünkön kívül. Nézünk a világba, közönyös arccal, nem figyelünk egymásra, csak együtt vagyunk, létünk adott és a véletlen pillanata fog minket össze. És látva a négy elnök bevésett arcát, ki gondol már arra, mit gondolt Theodore Roosevelt elnök: …csak a halott indián a jó indián...
Pihenők
Az Ardey Edina által megfestett események, portrék, önarcképek, női sorsok erőteljes expresszivitásuk révén egyetemesebb dimenziót nyernek. A lélek sajátos vonásait keresi, benne az emberi sors szorongását és közönyét, hatásos és eredeti színekkel és textúrákkal, felborítja a nőiesség hagyományos normáit. Az idealizálás minden jelét elvetve ábrázolja női alakjait. Nem tagadja a régi korok hagyományához való vonzódását, a hagyományok parafrazálását, egyrészt a letisztult világuk, másrészt a kifejező eszközök – sötét-világos ellentétének dinamikája, klasszikus rendszere miatt. Egyúttal frivol és provokatív is tud lenni, egyben érzékeny és lírai, ironikus és megértő is. Portréiban a figura belső szépségét, az élet teljességét, tragikumát, a kreatív és örömteli létezést, az idő és ember változásának pillanatait keresi. Képeiből sugárzik a büszkeség, a festő büszkesége, hogy szabad, bátran festhet.
Látszólag egy-egy kimerevített pillanatképet, állapotot ragad meg képein, de ez csak a látszat, a belső világra fókuszál, belülről építi fel az arcot, a tekintetet. A múltból, a nem látható tettekből és mutatja meg, tárja fel figurája gondolatait, érzelmeit. A múltban élt női figurái képein is az eleven-élő embert ragadja meg, nem az akkor voltat, hanem mintha most találkoznánk vele az utcán, ismeretlenül vagy ismerősen. A jelenlét, a tekintet jelenlétének varázsát, bűvöletét teremti meg figuráiban.
Finom érzékenységgel ábrázolja Camille Claudel portréját. Az öntudatos, tragikus sorsú nőt. A lelkét ragadja meg, aki képes önmagáért harcolni, aki törékeny volta ellenére egy férfi uralta világban új szerepre, a női alkotó szerepére vágyik. Ez a vágy titkolt is, a festékfoltok, az üres terek, Claudel sötétlő, kissé zilált hajkoronája erről a titokról árulkodnak, és arról, hogy jövője a sors kegyetlen játékát hordozza. Mentális problémáit nem tudja legyőzni, a paranoia és skizofrénia úrrá lesz rajta és egy idegösszeomlás során saját szobrait semmisíti meg.
Unatkozó lányok New Yorkban
Napjainkban a megjelenés az egyik fontos dolog. A Timeless Beauty című portré azt a pillanatot ragadja meg, amikor még bőröd olyan szép és egészséges, mint amilyennek a természet megteremtette, de az élet megformálta tekintet, a hajkorona jelzi, hogy a nyitottság, a bizakodás, a hit saját magunkban, a vonzerő, az időtlen elegancia választás, kihívás, küzdelem, sőt elkötelezettség is. Ardey Edina figyelme koncentrált és tárgyias (Unatkozó lányok New Yorkban). A testtartásokat ragadja meg, a pillantások szórtságát, az idő nem számít, semmire sem sürgeti őket. Idő van. Fiatalok. Nagyvárosi lények, holnap minden megváltozhat, holnap minden marad a régiben.
Gyémánt konvencióktól mentes kompozíciós érzékét, szenvedélyes festői kidolgozásait a tárlaton is megcsodálhatjuk. Az idős kor és a múló idő nyomasztó voltával, a halállal szembesül, számos alkotásában dolgozza fel ezt az érzést, gondolatot. Bevésett arcai – legyenek holtak vagy élők arcai – elevenek, az élet iránti vágyat hordozzák.
Krisztina utolsó portréja
Gyémánt László a transzcendentálissal való kapcsolódást kelti életre vásznain, miközben a természetben jár, a természetet szemléli, a természet rezdüléseit, szépségeit keresi, egyben az emberi lélek mozgását, állapotát éri tetten, a kudarc, a küzdelem, a kínlódás világát sem tagadva. Számára a festészet egy ihletett, spirituális, tiszta és teremtő folyamat.
Műtétje utáni festménye (Önarckép alkonyatkor) önmagával való szembesítés, összegzés, számvetés, és annak kétkedő, rezignált belátása – az időtlen kiengesztelődés előtti pillanatban – hogy …még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43), mivel még dolga van, kezében tartott ecsetje figyelmeztetés is, vagyok és lenni akarok. Gyémántnál a táj válik emlékhellyé, egy másik ember, társ jelenlétévé (Maimi Beach, Krisztina utolsó portréja).
Anyám című képe nem árulja el, hogy anya és fia közötti kapcsolat nem volt felhőtlen, gyakran csak telefonon beszéltek egymással. Gyémánt: …Amikor élete végén kórházba került, felhívtak, hogy látni szeretne. A találkozás annyira megrázott, hogy akkor festettem ezt a képet. Képes úgy nézni, emlékezni anyjára, hozzá zarándokolni, mint aki semleges tud maradni a portré látványától, távolságtartó, amit lát, nem titkolja el, amit láttat, az anyja belső világát, a láthatatlant, az anyja ki nem mondott utolsó üzenetét elénk varázsolja.
Land
A két alkotó közös vonása, hogy képeik expresszívek, populárisak, élettelik és tiszta, telt színekkel komponáltak. Emberábrázolásuk szokatlan, különleges és merész, a művészet többi ágát, a divatot és tárgykultúrát is magukba olvasztók. A tájba helyezett figura magára vonja a néző figyelmét, a szabadság és az életigenlés, a harmónia és az érzelem hatja át testtartásukat, nézésüket, egymáshoz való viszonyukat. Szepes Mária szerint a csodák mindig halkan zörgetnek az ajtón, szél zúg odakint, kavics koccan az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön. Festőink nem maradnak ülve. Ajtót nyitnak a csodára.
A mostani tárlat keretet ad a két művész harmonikus kapcsolatának. Keretet, amelynek vannak is és nincsenek is határai. Mondhatnám azt is, hogy ők a keretek, félelem nélkül, szabadon, nap, mint nap hozzák létre.
Mondsee
Minden dolognak keretei vannak. A gondolatnak is. A keretektől nem kell egyfolytában félni, és a lerombolásuktól sem szabad. Ez a legfontosabb ahhoz, hogy az ember szabad lehessen. A keretek tisztelete és gyűlölete. Ami az életben fontos, mind kettős természetű. (Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei, Budapest, Geopen, 2017. Ford.: Nagy Anita.)
