Szil Ágnes
A tárgyak ritkán hazudnak
A tárgyak ritkán hazudnak, szemben a szavakkal, amelyekkel általában dolgozom. A bezárkózás hónapjai alatt olyan kulturális éhség vagy művelődési deficit hátráltatott, amelyet most, hetek elteltével is alig-alig tud csillapítani a könyvtár, a színház és a múzeum. Úgy látszik, a művelődés szintjét is fenn kell tartani. Nem elégségesek az itthoni, kézzel fogható források, textusok, sem pedig az internet útján fogyasztható, bőséges, a való életben azonban számomra távolságuk okán javarészt hozzáférhetetlen, anyagok. Oda kell mennem, ott kell lélegeznem.
Maga a múzeum szó különben nagyon érdekes, így fordítja Finály Henrik 1884-ben kiadott latin-magyar szótára: a museum „a Múzsák székhelye, tudományos foglalkozás és tudós férfiak gyülőhelye; ilyen volt névszerint Alexandriában”. Folyóiratunk olvasóinak aligha kell emlékeibe idéznem, hogy ez utóbbi intézménynek egy része könyvtár volt, ekként is aposztrofáljuk magyarul. Ma természetesen nem elsősorban a férfiak, mint inkább a tárgyak „gyülőhelyének” tekintjük a múzeumot, s nagyon szerencsésnek éreztem magam, annak okán, hogy Munkácsy Mihály Múzeum munkatársai szakszerű tárlatvezetést tartottak a Bárka szerkesztőségének.
Az Ívek, pályák, alkotások tárlatot már láttam korábban, így jó latintanárként az „annál izgalmasabb, minél régibb” elv vezethetett, zavartalanul fókuszálhattam a régi korok megmaradt tárgyaira. A természettudományos tárlaton általában átsietek, mostantól viszont arról számolhatok be, hogy trópusi tenger helyén élek, vékony földkéreg tetején, valamint a múzeum csak néhány méterre van egykori mamutok csapásától. Aki nem hiszi, járjon utána, ugyanis a dolognak kézzelfogható bizonyítéka van.
Kb. 4000 éves edények a bronzkorból
Innen egyenes út vezetett a régészeti korokat bemutató részhez, ahol minden idegszálammal a tárlókra tudtam tapadni, és – bár nem akarattal tettem – a jegyzeteim tanúsága szerint tipikus női tárgyakra figyeltem. Egyik kedvencem „a főnökök korának”, a bronzkornak egy magasra függesztett, kicsit lapított, átlyuggatott agyagedénye. Gyakran gondolok arra egy adott tárgy szemlélésekor, hogy magam is képes lennék-e létrehozni, azoknak az eszközöknek a segítségével, amelyek a vizsgált korban az ember rendelkezésére álltak. Ezzel az agyag findzsával talán megbirkóztam volna. Különös megjelenése annak köszönhető, hogy sajt (túró?) készítésére szolgált, azaz a fölösleges savó a lyukakon keresztül távozott. Ugyancsak lenyűgözött, hiszen asszonyból vagyok, az a feltűnően sok gyöngy, amelyek az ókor piacozói, a szarmaták sírjaiból kerültek elő, egy helyről néha több ezer is. Lehet, hogy az ő kezük által érkezett ide egy egyszerű kis római üvegpohár is (a rómaiak gyönyörűséges üvegpoharakat használtak, de náluk a szegények edénye volt, amit mi minden nap használunk). Jókora ugrás az időben, mire egy szemrevaló, hölgyekhez kapcsolódó tárgyhoz, egy török kori réz gyűszűhöz érünk, amelyre nem kellett ráírni cirádás arab betűkkel (mint egy nyilvánvalóan férfihoz tartozó kardra), hogy Isten szolgája viseli.
Az elmúlás néprajzát bemutató kiállítás legalább olyan érdekes volt, mint a régészeti, és nem csupán a váci múmiák „vendégszereplése” íratja ezt velem: sokkal borzongatóbbnak találom, hogy régente a halott haját belehímezték a textilek mintáiba. Ando György egy olyan elvvel ajándékozott meg, amit valószínűleg sosem fogok a jövőben figyelmen kívül hagyni: ha a csabaiak asztalán csak kolbász, sajt és pálinka volt, akkor a vendégek megkérdezték, halotti torra jöttek-e, ugyanis ez a kínálat, amit mi otthon csak „vadász” néven illetünk, a temetés utáni vendéglátás állandó kelléke volt. Eggyel-mással meg kell még toldani.
Végezetül azt tudom javasolni, amit a Múzeumok Éjszakáját hirdető munkácsys plakátról kölcsönöztem: látogassák meg a múzeumot, mert „az élmény is erősíti az immunrendszert”.
