Pacsika Lia
A szelíd (?) forradalmár
Gondolatok Balázs Irén textilművész korai munkáiról, néhány plasztikus textiljéről
Jean Lurcat francia gobelinművész és művésztársai a hatvanas évek elején jócskán kizökkentették az európai textilművészetet az egykori kerékvágásból. A műfaj gyökeresen megújult, képviselői felfedezték, hogy a textil nem csak gobelin és szövött textil lehet, és hogy nem csak síkban működtethető. 1963-tól a Lausanne-ban rendezett biennálék megmutatták, hogy a textilművészet, mint önkifejezési forma bekéredzkedhet a képzőművészet nagy vizuális kertjébe. Az első hazai forradalmárok a hatvanas évek végén zárkóztak fel a nyugati áramlathoz, és a hetvenes években mutatták meg igazi arcukat. Közéjük tartozott Balázs Irén is, akinek életútja sem volt szokványos, hiszen bár textil szakon kezdte a főiskolát, elhagyta azt, mert csalódott a képzésben, amit túl egysíkúnak érzett. Végül díszítőfestőként diplomázott, de mégsem engedte el a textilt, úgy látszik, izgalmas kihívást jelenthetett számára az újítás lehetősége, mert újra visszatért régi szerelméhez. A művészt a szakma nagy kísérletezőként tartja számon, ám ő a kezdetekkor nem a műfaj experimentális útjait kereste, inkább a mondanivaló izgatta. Akkoriban a közlés szándéka munkált benne: mesélt, narrált, üzent, filozofált, moralizált.
Balázs Irén a hetvenes években nem tűnt „újavantgard” forradalmárnak, visszafogott személyiség volt, munkálkodásában szigorú és következetes. A textilművészet egy par excellence anyaghoz kötődő műfaj, az egyéni „craft” kialakítása igen sok foglalatosságot igényel, nehéz szangvinikus gesztusokkal mozogni e műfajban. Balázs Irén is bölcs innovációval nyúlt az anyaghoz, alázattal engedte át magát törvényeinek, hagyta magát általa inspirálódni. Az anyagok rafinált kontextusba helyezésével, az ismert technikák artisztikus alkalmazásával egyéni hangon szólaltatta meg emberarcú mondanivalóit. A műfajtól korábban idegen anyagokat vett be a repertoárba (madzag, kötél, gyöngy, gyárilag készített ruhaanyagok), technikája is eltért az addig megszokottól. A szövés helyett varrással, hímzéssel, szálkihúzással, szálbetoldással, applikációval dolgozott, alkotásainak sík felületeit töméssel tette plasztikussá. Textiljeit a képzőművész attitűdjével készítette, allegorikus, metaforikus tartalmakat ültetett az anyagba. Legfőképp az idő dimenziója, az elmúlás problematikája foglalkoztatta. A művésznek nem ez volt a legprogresszívebb korszaka, itt még szelíd forradalmárként működött, de elég rendhagyóan ahhoz, hogy már saját korában is az új magyar textilművészet úttörőjét tiszteljük benne. Bátran lépte át a műfaji határokat, alkotói világát téri dimenziókkal gazdagítva, egyetlen hazai kortárs művészére sem hasonlító, egyéni világot teremtve. A hetvenes években számos izgalmas relief, tértextil, environment, büszt, textilszobor készült műhelyében. Íme, néhány a gazdag termésből.
Szüret, 1971
hímzett relief, 100 × 200 cm
A Szüret Balázs Irén első igazán ismert reliefje. A kompozíción két figura tart a vállán egy hatalmas szőlőfürtöt, az alakok felsőteste frontálisan fordul a néző felé, a lábak viszont oldalnézetben rögzülnek, mint az egyiptomi falfestményeken. Az allegorikus alkotás ókori kultúrákat idéz, mínoszi, Nílus parti földszínekben pompázik, de a középkori miseruhák domborműveit is eszünkbe juttatja. A reliefet naiv archaizmus lengi át, barbár erő feszül benne, miközben huszadik századi technikáról, modern művészi szemléletmódról árulkodik. A művész a plasztikus figurákat nyers jutavászon alapra helyezte, a hátteret horizontális sávokkal tagolta. A statikus emberalakok időtlen, mozdulatlanságot mutatnak, a tekeredő, csavarodó nyers színű madzag-ornamentikák viszont burjánzó dinamikát generálnak.
Hármasikrek, 1972
hímzett relief, 86×120 cm
A Hármasikrek egy plasztikus bébi triptichon. Három pólyából három különböző karakterű kisgyermek tekint a nézőre. Kik is ők valójában? Amolyan panellakásért, szocpol támogatásért szériában „legyártott” babák, e kor majdani kulcsos gyerekei? Vagy a csecsemőarcok csupán ürügyet jelentenek a művész számára hogy eljátsszon egy formai lehetőséggel? Kereshetünk a műben humort, szarkazmust, társadalomkritikát, de örülhetünk csupán annak a dekoratív bájnak is, ami a stilizált figurákon megjelenik.
Esküvő, 1974
tértextil, 160×90×40 cm
Az Esküvő tulajdonképp egy térbe hajlított síktextil, de egyben afféle textil-dioráma is. A mű egyik fele a falhoz simul, a másik dimenzióban az előtérben kér helyet magának. A menyegzőjét ünneplő pár egy megterített asztal előtt trónol, a szereplők arcát, felsőtestét síkban látjuk, ám a figurák ingujjai hengeresen kidomborodnak, az asztalon textil-edények sorakoznak. A figurák arca „fonalgrafika”, ruházatuk „fonalpiktúra”, a művész öltésekkel „rajzolt” és finom színű fonalakkal „fakturált”. A mű amolyan narratív alkotás lenne, ha nem járná át a népművészet díszítőkedvű bája, ha nem jellemezné népdalszerű stilizáltság és ha ezek mellett nem hordozna némi iróniát és groteszk vonást is.
Meséken nőtt leány, 1975
hímzett relief 220×220 cm
A Meséken nőtt leány központi figurája mintha a pogány magyar regevilágból lépett volna elő. A figura köré ágyazott motívumok is archaikus titkokat rejtenek. A furcsa idol- és totemszerű alakok mintha távoli népek kultúrájából kéredzkedtek volna a kompozícióba. Persze lehet, hogy ezek nagyon is a sajátunk, csak valahol az Ural lábánál hagytuk őket: a kígyószerű fűrészfogas motívumok, az amorf hieroglifa-jelek meglehet, hogy a babba-mama korszak absztrakciói. Az alkotáson ősi natúrvilág ötvöződik egyfajta mézeskalács-dekorativitással. A kármin- és cinóber pirosban pompázó felületekből több helyen fehér gyapjú világlik elő, mint vásári tükrös szívek mintázata, de itt még e cukorhab motívum is mitikus erőt sugároz. A hatás nem csak a mű tekintélyes méretében, de a „vivőanyagok” titkos energiáiban is ott rejlik. Balázs Irén nagyon is tudta, mely anyagban milyen mágia lakozik, és hogy miből lesz a monumentalitás.
Leányfej III., 1975,
hímzett textil büszt, 40 cm
Bohócfej 1975
Hímzett textil büszt 34 cm
Férfifej, 1976
hímzett, varrott büszt, 42 cm
Balázs Irén büsztjei a textil műfajnak látszólag ellentmondó művek. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mire jó az, ha bronz, kő, fa helyett jutavászonból készül egy plasztika? Hihetjük, hogy ez is a forradalom része, a művészi szabadság szelíd nyelvöltése a konvenciókra. De teljesen mégsem az, mert e művek abszolút a textil törvényeit követik. A művész az anyag kihívásait kereste a harmadik dimenzióban is. A juta vászon rusztikumának bűvöletében dolgozott, mikor a ritkás szövet szálai közé színes fonalakat bújtatott, mikor a Bohócfejre harlekin ornamentikát hímzett, mikor a Leányfejre fonal-hajzuhatagot varázsolt, a büsztre mintás szövetből ruhát applikált s mikor azt még gyöngysorral is felékítette. „A művészet nem játék”, – vallotta a művész, ám ezekkel az örömteli művekkel elárulta magát. Az önmagához oly szigorú Balázs Irén bizony nagyot játszott, mikor időtlen kék szemeket varázsolt a „baltával faragott” arcokra vagy hetyke kalapot biggyesztett a Férfifejre. A portrék nem hasonlítanak senkire, vagy ha igen, hát legfeljebb egymásra. Ezek a büsztök az anyag törvényeit követő vérbeli textil plasztikák. Balázs Irén arcköltészetének jeles opuszai.
Fatörzsek, 1976
hímzett, varrott relief 120×150×10 cm
A Fatörzsek akár a négyszögletű kerek erdőben is sorakozhatnának. Az élő organikus oszlopok a kék eget tartják, „lábuk”a földbe gyökerezik, hét van belőlük, mint egy népmesében. Balázs Irén története egy lányról, egy fiúról és egy virágról szól. A lányalak egyik oldalán a fiú áll, a másikon egy hatalmas liliom. Kettejük között kellene választania az éden közepén? Rejtélyes metaforákban bújik meg itt a szerelem. Eltöprenghet a néző, s ha közben tekintetét a fatörzsekre irányítja, fölfedezheti, hogy Balázs Irén milyen rafinált egyensúlyt teremtett e kompozíción. A lányalak középen áll, az elrendezést mégsem érezzük szimmetrikusnak. A kompozíció inkább egyféle organikus ritmussal mesél. Egy epikus, minden motívumnak egyformán hangsúlyt adó fogalmazásnak lehetünk tanúi.
Utazás, 1978
hímzett tértextil 150×250×110 cm
Az Utazás filozofikus alkotás az elmúlásról. A jutavászonra hímzett négyrészes environment speciális installáció segítségével hajlik át síkból a térbe. A titokzatos kompozíció első traktusa egy családot mutat be, apa, anya, ölében kisgyermekkel utazik valamiféle fapados vonaton. A családtagok oly derűs békével üldögélnek, hogy kedvünk lenne melléjük telepedni. A következő bokszban azonban már nem ilyen idilli a hangulat, ott különös, arctalan emberárnyak ülnek, az utolsó ülésekre pedig már csak valamiféle szellemek kontúrját hímezte föl a művész. Balázs Irén virtuális szerelvénye úgy tűnik, az idő szellemvonata, mely az emberélet vasútján zakatol. Mindnyájan ezen a vonaton utazunk, üzeni a mű. S hogy helyünket könnyen megtaláljuk, az alkotó a támlákra még az ülésszámokat is felhímezte. Ezzel a pop artos geggel talán oldani kívánta a közlés keménységét: nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, mindnyájan eltűnünk egyszer. Legfeljebb homályos lenyomatként maradunk meg az utódok archívumában.
Bő termés, 1979
varrott, hímzett plasztika 100×30 +35×20 cm
A Bő termés című kompozíció originál gabonazsákja talán Balázs Irén szülőfalujából, Szabadkígyósról származik. Az élményt a művész mindenképp az alföldi világból hozta. A mű az arte povera (szegény művészet) szemlélet jegyében fogant. A monokróm zsákvászon a kenderszín kötél és az ebből font kosár – mint organikus tárgyegyüttes – profán emlékmű és pop artos objekt egyszerre. Fő mondandóját az a két simogató kéz adja, mely szeretettel tapad a gabonával tömött zsákra. E mű mintha a korabeli sarlós-kalapácsos toposznak is hadat üzent volna. Érdekes, hogy e téma megjelenítése milyen hitelesen hat, ha igaz tartalom rejlik benne.
Dráma, 1979
objekt, 24×18×150 cm
A Dráma a görög tragédiák fájdalom- sűrítménye, stilizált tömörséggel idézi meg az évszázadok borzalmait. Az életműben máshol is sokszor felbukkanó stilizált bábuk itt egymást vonszolják madzagra fűzve. Mint láncra vert rabok menetelnek valahova. A két tégla is ijesztő metafora, az erőltetett menet füstszínű alakjai sötét titkokat sejtetnek. A nem túl méretes, monokróm objektben a félelem monumentalitása feszül. E mű egyetemes emlékműve az emberellenes eszmék kiszolgáltatottjainak, elsiratója minden értelmetlen áldozatnak.
Indulat I–III. 1980
hímzett relief, 35×40 cm
Az Indulat triptichonján az időbeliség is tetten érhető. Balázs Irén egy filmszerű történetet varrt „futurista” textilbe. Három fázisban látjuk a folyamatot, amint egy kéz ökölbe szorul. Az először síkban megjelenített tenyér a második képen relieffé domborodik, a harmadikban ökölbe szorított kézfejként három dimenzióra vált. E szellemes formai bravúrban drámai üzenet lakik. Az ökölbe szoruló kéz az utolsó fázisban az ismert militáris terepruha kesztyűjét ölti fel. Az indulat okát csak sejthetjük: amikor e mű készült, csak pár hónapja kezdődött el az offenzíva Afganisztán ellen.
Figura síkban és térben, 1980–1981
hímzett textil, 188×286 cm
Az egyik lausanne-i biennálét is megjárt mű, a Figura síkban és térben jócskán kilépett a művész addigi világából. A textil és a figura itt valamiféle analízis, racionális vizsgálat tárgyává lett: az alkotó a jelhagyás lehetőségét kereste vele síkban és térben. A művész és műve leleplezte önmagát a vizuális ténymegállapítással: a szabásminta a textilbábu terve, a textilbábu pedig a terv plasztikai megvalósulása. Itt már nem a figura volt a főszereplő, hanem a folyamat, a gondolat, a koncepció. Ezzel a művel egy másik, egy új alkotói korszakába lépett Balázs Irén.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.
