Világok átjárói

Nem, ez most már nem lehet véletlen. Két évvel ezelőtt még csak sejtettem, alkalmi egybeesésnek éreztem, tavaly félig-meddig meg is fogalmaztam, de idén biztos vagyok benne: a Csabai Szalonnak van valamiféle belső misztikuma.

Nem tudok arról, hogy a kiállítás szervezői témákat, történeteket, motívumláncokat jelölnének ki az alkotók számára, mégis évről évre azt érzem, mintha a művek egy élő párbeszéd részei lennének. Könnyen lehet, hogy az elrendezés bravúrja is közrejátszik. De gyanítom azt is, hogy a művészeket egyidejűleg foglalkoztatják bizonyos kérdéskörök, és ha nem is beszélgetnek ezekről rendszeresen, alkotásaik által mégis mély kapcsolatba lépnek egymással. Teszik mindezt úgy, hogy közben finoman kitapogatják a kor pulzusát, észreveszik a mélyebb összefüggéseket, és nem hallgatják el a feszültségeket sem.

Az idei termésben a részletek erejét, egy-egy bizalmas pillanat jelentőségét, az emberit, a természet merész megmutatását, a csupaszságot, a nézőpontváltást érzem különösen hangsúlyosnak. És – amit valószínűleg többen is felfedeztek a falakon – az átjárhatóság motívumát, a világok köztiséget. Legyen szó akár égi és földi tartományokról, akár egy-egy belső utazás különböző stációiról.

Mindig örömet okoz, ha egy művész mer megújulni, friss témához, módszerhez, nézőponthoz nyúlni. Ezért is kezdem néhány olyan mű megemlítésével, amelyeknél ilyesmit tapasztaltam.

Tóth Péter László: Mastercard

Görgényi Éva Háztetők reggeli fényben című festménye felülnézetet kínál az otthonra: ebből a perspektívából elég hasonló mindenki élettere. És a természetbe simul, mint annak organikus része. Tóth Péter László Mastercardja is meglepő kérdéssel szembesít: a monokróm mezőből felsejlő, ismert szimbólumban vajon milyen asszociációkra ismerünk rá? Mi egy bankkártya tényleges jelentősége az életünkben? Szereday Ilona Alkonya egy olyan, talán velencei látképet mutat, amely a színek merészségével leginkább az érzelmekkel vegyes felidézésre, a szubjektív emlékezetre épít.

Bájos, ironikus és humoros egyszerre Várkonyi János Rollerlovagja. Jól mutatja, hogy az aktualizált, parodizált történelem ma így is festhet.

Várkonyi János: Rollerlovag

Egy másik divatos sporteszköz is megjelenik, a gördeszka, Szabó Gábor képein. Nála a mozgás lendülete, a kontrollált, de mégis felszabadult testhasználat megmutatása különösen bátor. Szenvedély, adrenalin és flow-élmény – mindez úgy, hogy egyik képen nem is látható a teljes test, a másikon is csak hátulnézetet kapunk.

Fazekas Attila kollázs-Bohóca jelenből és múltból építkezik, a struktúra egyes összetevői talán nem is mindenki számára érthetőek. Összességében viszont valami nagyon emberit hordoz: meglehet, mi magunk is így vagyunk összerakva.

Persze, azért igyekszünk védeni törékenységünket: valahogy úgy, ahogy Csuba Anita Lélekpáncél című művén látjuk. A vállfán függő, hálózatba rendeződő csomók, szálak szépen jelzik magunk által gubancolt határainkat.

Csuba Anita: Lélekpáncél

Az arc, az én, a vonások is mind a humánum felmutatásában nyernek jelentőséget.

Imre György Pásztázott jelenlét-ciklusa talán legmarkánsabban irányítja ebbe az irányba a figyelmet. Komoly kérdéseket vet fel a másokra tett benyomásról, a tünékenységről, arról, hogy mikor mi látszik belőlünk, és mi marad meg a másik fél számára. Ha lenne mód a fény irányába tartani ezeket az alkotásokat, rögtön feltűnne, hogy áttetszőek. Innen már csak arra kell figyelnünk, hogy felsejlik egy alak vagy átnézünk rajta.

Imre György: Pásztázott jelenlét

Kónya Kincső Éntrópiája egy rendszer rendezetlenségi fokát kutatja az én határain belül. Ez a munka újabbnál újabb rétegeket tár fel a kapukon túl, színes és váratlan kitérőket eredményez.

De tekintetekre figyelünk Vágréti Róbert döbbenetes mélységű szobrain is, ahol a vonások olykor eltűnnek, máskor karikírozódnak, László Henriettnél, aki portréjában a lehető legéletszerűbb megközelítést választotta, és Csuta Györgynél, ahol a testtartás is beszédes, és egy-egy kissé humoros szerepkör is rendelődik az egyes figurákhoz. Szőke Sándor szobor-arcai két generációt villantanak fel: egy idősebb, fáradtan derűs női arc mellett egy Z generációs, fülhallgatós alakot látunk. Utóbbi testtartásában is elfordul az előbbitől. Reméljük, hogy csak most, ebben az elrendezésben.

Görgényi Tamás már inkább a testre fókuszál az Aquincumi táncosnők esetében, a mozdulatok, a hajlási ívek finomságát hangsúlyozza. Megyeri-Horváth Gábor aktjai pedig egyenesen ünneplik a testet, mai környezetben ábrázolva, nagy részletességgel időzve el a hangulati elemeken is.

A természeti képek vonulata sem egysíkú a kiállítás anyagában. Barabás Ferenc monumentális fotográfiai a Dolomitokról fekete-fehér voltukban is fenségesek, lélegzetelállítóak. E. Szabó Zoltán harsány vidámságot csempész a tájba, felerősítve az impressziókat. Pásztorné Rita képeit nézve nem tagadhatjuk az elfogultságunkat az ismerősen csabai platán-hatást illetően. Murányi Teréz Peremvidéke és az Őrizd a lángot című festménye valami buja, ősi tájszemléletet hordoz, nagyon erős atmoszférateremtő energiával.

Sallai Lajos puritán enteriőrképei pedig a természet felé néznek, az ajtót, ablakot mutatják, amelyek mögött felsejlik az idilli, színpompás vagy éppen urbánus külvilág. Benti fegyelmezettség és kinti derű.

Drienyovszky János szobrai

Ha a világok találkozása témába merülnénk el alaposabban, javaslom, kezdjük Kutyik Erika Háziasszony szárnyasoltárával. A szakrális és mindennapi ütköztetését ritkán tapasztalhatjuk ilyen kedves humorral tálalva. De aztán nincs megállás: Drienyovszky Jánosnak a Hú, de sok szög és A törvény szövedéke mindig fölfeslik… című szobrai is a földközeliből való kimozdulás szép megformálásai, Gnandt Jánosnál falakat látunk, amelyek néha bezárnak, elválasztanak, kategorizálnak vagy éppen összetartanak. D. Kovács Nikoletta alakjai a táncukba csillagot is befogadnak. Lonovics László Transzparenciáiban a fenti és lenti világot a fény köti össze, és esési szögétől függően mindig mást világít meg.

Lonovics László: Transzparencia I-II.

Szeverényi Mihály újszerű, geometrikusba hajló látásmódjával az égi és földi koordinátákat ütközteti, és a kapu-szimbólum teremti meg az átmenetet.

Fontos motívum, talán az egész tárlatot is magába sűríti. Holó Hóbel Lászlónál az angyal ez az összekötő elem, nagy szárnyait szétterjeszti az expresszív vízióban.

És ha mindennek egy nagy, összegző tablóját szeretnénk látni, Baji Miklós Zoltán festményén – meg a hozzá készült vázlaton – gazdagon megszemlélhetjük. Ez a spirituális kompozíció a legmélyebb félelmeinkkel, kérdéseinkkel szembesít: fehér és fekete világok jelentkeznek be a lelkünkért, miközben saját identitás-buborékunkban van lehetőség csak a színek, az igazi dinamizmus megélésére.

Baji Miklós Zoltán: Megnyílt világok.
A kapu, átjáró a világok között