Prágai Adrienn

 

Fűző és forradalom

Reformkori szépség és kellem a gyulai Almásy-kastélyban^[1]

 

Fűző és forradalom, legyező és kard, kultúra és politika. A 19. század első felének és közepének heves eseményei ehhez hasonló, szenvedélyes végletekben is elmesélhetők, ugyanakkor e címszavak rendkívül összetett társadalmi folyamatokkal átszőtt évtizedeket takarnak. A reformkor politikai, ipari és gazdasági fordulatai az egész nemzetet érintették, és számos változást hoztak az egyének életében is. Megváltozott többek között a polgárság férfitagjainak közügyekhez való viszonyulása és a nők legkisebb (családi) és legnagyobb (nemzeti) szférában betöltött szerepe is. A magyar múzeumi közeg és a kulturális szféra az utóbbi években több alkalommal is megemlékezett erről az időszakról, fókuszba emelve Petőfi Sándor és Jókai Mór életművét[2], vagy éppen a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttének és a szűken értelmezett reformkor kezdetének kétszáz éves évfordulóját. A programok felhívták a közönség figyelmét a több emberöltővel meghaladott eseményekre és a mindennapjainkra jelenleg is hatással bíró, az ország történetének egésze szempontjából sorsfordítónak tekinthető fejleményekre. Erre tesz kísérletet a gyulai Almásy-kastély kiállítása is, sőt ennél nagyobb a vállalása: felvetni a női szerepek változása és a művelődés egyes aspektusait, és modern digitális megoldásokkal közelíteni a látogatókat olyan eredeti, csaknem kétszáz éves muzeális tárgyakhoz, amelyek megértése és értékelése már csak a reformkori korszellem időbeli távolsága miatt is nehézkes. A hagyományos tudásátadást – vagyis a korszakot meghatározó biedermeier képző- és iparművészeti tárgyak közelről való tanulmányozhatóságát – kortársi nézőpont szövi át: a mából való visszatekintés a kiállítástechnika korszerűsége mellett a 21. századi magyar szerzők reformkor-képével egészül ki.

A kiállítótérben digitális technika, Teleki Blanka (1806–1862) animált portréja fogadja a látogatókat, és később is az ő nézőpontjából válik megismerhetővé az egyes termek tematikája. Alakján keresztül elmesélhető a lánynevelés története: az, hogy az úrilányok művészeti, zenei és idegennyelvi ismereteket sajátítottak el; meghatározta az ifjúságukat Európa országainak felkeresése; a társasági életbe való belépés kötelezettségekkel járt és szigorú etikett mellett zajlott. Mindezek ellenére a korszakban új női szerepek bontakoztak ki.

Gróf Teleki Blanka gróf Teleki Imre és gróf Brunszvik Karolina – Brunszvik Teréz (1775– 1861) öt évvel fiatalabb húga – gyermekeként született. Erdélyben töltötte gyermekkorát, és tizenkilenc évesen került Budára az anyai nagymama Tárnok utcai otthonába, ahol a legkiválóbb tanárokat és mestereket fogadták mellé, és ekkor lett elsőszámú példája nagynénje, Brunszvik Teréz. Teleki Blanka annak lehetett tanúja fiatal korától kezdve, hogy Brunszvik Teréz 1828. június 1-jén megnyitotta Budán – angol mintára – a Habsburg Birodalom első kisdedóvóját, majd azt tervezte, hogy egy nőnevelést célzó – óvodát, nevelőnőképzőt, cselédiskolát és főrangú leányok nevelését végző – intézetegyüttest hoz majd létre. Törekvései unokahúgának, Blankának köszönhetően részben megvalósultak később.^[3] Brunszvik Teréz „szellemi anyja” volt Blankának, vele utazott külföldre, tőle hallott a magyar hölgyek hazaszeretettel táplált kötelességeiről is.

Teleki Blanka eleinte művészi pályára vágyott, és így a korszak legismertebb művészei, Barabás Miklós és Ferenczy István mellett tanult festészetet, illetve mintázást. Münchenben és Párizsban is képeztette magát, majd hazatért és a nőnevelés, valamint az anyanyelv ügyéért ténykedett. „Egy főrendű hazafi” álnév alatt publikált Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében című írásában hangsúlyozta, hogy a fiatal magyar nőket „idegent becsülni, a hazait forrón szeretni” kell tanítani, valamint kifejtette, hogy „Három, négy idegen nyelvben jártas Magyarország’ leánya, akármelly más nemzet’ történetét, mostani állapotát jól ismeri – de nemzeti nyelvét nem érti”.^[4] Teleki Blanka 1846-ban megnyíló lánynevelő intézete éppen azt tűzte zászlajára, hogy hazai tanárokkal, magyarul, magyar szellemben oktassák a fiatal lányokat.

Azon túl, hogy a nyugat-európai nevelési elvek magyar közegben való megjelenésével párhuzamosan a hazai oktatás is fejlődött és szélesedett,^[5] a korszakban általánosságban is megfigyelhető a gyermekkor és a gyermekek felé fordulás tendenciája. A „haza kis polgárai” számára művészi igényű gyermektárgyak, ruhák, játékok és könyvek készültek, és a képzőművészetben is egyre több gyermekábrázolás, arckép és életkép jelent meg. Ezek egyik legkiválóbb darabja Kozina Sándor (1808–1873) Pejacsevics-gyerekeket ábrázoló hármas portréja.^[6] A finom érzékenységgel jellemzett, egymáshoz közel hajoló testvéreket természeti háttérrel ábrázolta. A realisztikus hármas portré modern festészeti megoldásokkal illeszkedik a biedermeier arcképfestészet hagyományába, amelyben Kozina teljes életműve magas színvonalat képvisel.

A gyulai kiállítás első termében még kislányként látjuk Canzi Ágost (Martin Kanz, 1808–1866) 1851-es festményén numvári Werther Olgát (1844–1927),^[7] aki felnőttként jelentős műgyűjtő lett, és nem csak megőrizte az édesapja, Werther Frigyes által rendelt családi portrékat, hanem további műtárgyakkal gyarapította a kollekcióját.^[8] Szintén érdekes történet bontakozik ki Györgyi Giergl Alajos (1821–1863) hármas gyermekportréja kapcsán.^[9] A korszak egyik kiemelkedő biedermeier festője az anarcsi Czóbel-birtokon festette meg a gyerekeket:[10] a kis Emmát, a képen még csak két éves, de később vallástörténésszé lett Istvánt, és a felnőttként költőnővé váló Minkát. Czóbel Minka (1855–1947) költészetében – ahogyan ezt életművének egyik elemzője, Menyhért Anna is kiemelte – megjelenik a misztikum, a borzongáshoz és a rúthoz való vonzódás, témái között pedig nagy szerepe van a másság és a magány tapasztalatának is.^[11] A biedermeierre jellemző lágy ecsetkezeléssel, selymesen eldolgozott, derűs színekkel, finom fényekkel és ragyogó, anyagszerű részletekkel, tárgyilagosan megfestett gyermekportrék a reformkori évtizedek egy-egy női karrierútját villantják fel. A kivételes műveltségű, saját jogukon is ismert és elismert reformkori nők sorába illeszkedne még például a költőnő Dukai Takách Judit és Szendrey Júlia, vagy az írónő és lapszerkesztő Kánya Emília és Karacs Teréz is.

 

 

 

Fűző

 

A fűzőviselés az empire mell alatt húzott neglizséi után vált divatossá, amikor a derék vonala lejjebb került és fűzővel kölcsönöztek a női testnek homokóra vagy csúcsaival összefordított szív formára emlékeztető alakot. A kiállítás második, Fűző elnevezésű termében olyan divattörténeti érdekességek is megfigyelhetők, mint például a Kovács Mihály képén látható, szorosan fűzött, még szinte gyermekéveiben járó lány.[12] A kiállítás különféle nőtípusokat mutat be az ábrándos, biedermeier női szépségképektől kezdve az Európa legnagyobb színpadain játszó színésznő vagy éppen Habsburg József nádor harmadik feleségének személyes történetéig. A női szerepek változására az erősödő nemzettudat is hatással volt, így olyan elvárások fogalmazódtak meg a szépnemmel szemben, hogy a nők immáron a nemzeti érzület és a hazaszeretet továbbörökítésének letéteményesei is legyenek. Kossuth Lajos – egy 1841-ben, a Pesti Hírlapban megjelent vezércikkében – azt kérte a nagy arisztokrata családok hölgytagjaitól, hogy „legyenek dajkái nemzetiségnek, honszerelemnek e nemzetben”, illetve „hogy magyarság nyelvben, szokásokban divat legyen”.^[13] A család és az otthon eszményében kiteljesedő nők tehát egyben honleányok is voltak – ennek költői megfogalmazását Garay János Magyar hölgy című költeményének részletében is olvashatjuk:

 

„Magyar hölgynek születtél,
Tedd hívatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.”

 

Hogyan teljesíthették be küldetésüket, és milyen példák álltak előttük? Műveltségük és az olvasási kedvük serkentésére az 1820-as évek végétől megjelentek a nemzeti témákat feldolgozó divatlapok, a kifejezetten nőknek szerkesztett zsebkönyvek.^[14] A kiállítás egyik installációja a divatlapok elterjedésére és tematikai sokszínűségére reflektál, így a látogatók a Hölgyfutár, a Honderü és az Életképek hasábjain publikált, báli mulatságokról, farsangi ünnepekről, maszkokról és estélyi viseletekről szóló leírásokat olvashattak. A szórakoztató tartalmakon és az öltözködési trendekről szóló írásokon túl ezekben a sajtótermékekben a nemzeti múlt hősnői mint követendő példák jelentek meg, az egyre jobb kvalitást képviselő illusztrációikon is szerepeltek.^[15] A színházakban megszaporodtak a női drámai szereplőket bemutató darabok, sőt a képzőművészetben is jellemzővé váltak a női történeti főhősökkel, például Dobó Katica és Kanizsai Dorottya alakjaival komponált festmények.

Ebben a kiállítótérben a biedermeier festészet legjelentősebb hazai képviselői láthatók: a tapintható anyagszerűsége, virtuóz ecsetkezelése miatt elismert Borsos József (1821–1883) festménye mellett Barabás Miklós (1810–1898) portréi kaptak itt helyet. Barabás ecsetjén bontakozott ki a 19. századi magyar portréfestészet nagy hagyománya, és az ő képei kanonizálták a legnagyobb íróink és zeneszerzőink arcképét, festett államférfiakat és általa ismerjük az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szereplőit is. A polgári portré műfajának termékeny festőjeként a reformkori magyar színjátszás rajongott és ünnepelt színészeiről és színésznőiről is készített portrékat Barabás. Modellt állt neki többek között a kolozsvári születésű, francia származású De Caux Mimi (1826–1906).^[16] A színésznő Kecskeméten játszva ismerkedett meg Petőfi Sándorral, aki szívesen kereste a társaságát, de Mimi Erkel Ferenccel is kapcsolatban állt. A kivételes szépségű színésznő Londonban, Bécsben, Párizsban és Berlinben is játszott, és pályája csúcsán járt, amikor kiállt a magyar szabadságharc mellett és a fogságban szenvedő rabokat támogatta. Hozzá hasonlóan rokonszenvezett a forradalommal a württembergi hercegnő, Mária Dorottya (1797–1855) is, aki 1819-ben kötötte össze az életét I. Ferenc osztrák császár és magyar király öccsével, József nádorral. A nádorné megtanult magyarul, segítette a jótékonysági munkát, és a Habsburg udvar szigorú katolicizmusával szemben evangélikus vallású volt, így támogatta a protestánsok ügyét, az evangélikus közösséget is. Barabás Miklós Gyulán kiállított portréjának^[17] érdekessége, hogy a festő másolta a portrét, mégpedig egy ma valószínűleg lappangó Anton Einsle (1801–1871) kép alapján. Ezt bizonyítja, hogy az ábrázolás egy korábbi, 1830-as évek körül megjelent litográfiát követ, amelyet felirata szerint Einsle eredeti festménye után Friedrich Lieder (Lieder Frigyes) készített.

 

Forradalom

 

A feleséggé váló nők családon belüli szerepének változását a polgárosodás folyamatai segítették, ugyanakkor társadalmi normák és évszázados hagyományokba illeszkedő szabályok akadályozták. A francia és angol hatásokra megindult emancipáció kérdéseit – középpontjában a nők tanulási és művelődési jogainak kiterjesztésével – a reformkori sajtó is tárgyalta. A forradalmi felvetések mellett és ellene érvelők között ugyanúgy voltak férfiak, mint nők, sőt már az 1843–1844. évi országgyűlésen felmerült – bár jogilag visszhangtalan maradt – a polgári özvegyasszonyok szavazati jogának kérdése.^[18] Teleki Blanka az egyre változó korszellem mellett állt ki, azt szorgalmazta, hogy a lányokat ne elsősorban feleségnek, hanem gondolkodó hazafinak neveljék, hímzések és varrottasok helyett tanuljanak történelmet, földrajzot. Ő maga sem akart megfelelni a nőkkel szembeni, hagyományelvű elvárásoknak, sőt a házasság gondolatától is elzárkózott. A korszak azonban általánosságban még nem haladta meg ezeket a társadalmi kötöttségeket, a nők munkája még mindig inkább a hitvesi és anyai hivatás volt, emellett ők feleltek a pénzügyi takarékosságért, a háztartás vezetéséért, az otthon nyugalmáért. Műveltségük csupán arra terjedt ki, hogy azzal a nemzet legifjabb hazaszerető polgárainak nevelését szolgálják. A Forradalom nevű, harmadik terem a házasság intézményéhez kapcsolódó életmódbeli változásokra és a társasági etikett reformkori sajátosságaira mutat rá: legyező és táncrend utal az ismerkedési szokásokra, és házassági portrék idézik meg a házasélet mindennapjait. Ehhez a témához szintén egy digitális installáció kapcsolódik a kiállítótérben, amellyel a korszakban népszerű rejtett üzenetek világába, a legyezőnyelvbe nyerhetnek betekintést a látogatók.

A reformkorban már voltak szerelemmel kötött frigyek: ilyen lehetett Szendrey Júlia és Petőfi Sándor, Weber Paulina és Mosonyi Mihály, valamint a bécsi kisasszonyból lett politikusfeleség, Jurkovics Leopoldina (1824–1865) és a Batthyány-kormány belügyminisztere, későbbi miniszterelnök, író és jogtudós Szemere Bertalan (1812–1869) házassága is. Ezt példázzák Szemere Jurkovics Leopoldinához írt 1846-os sorai:

 

„Édeském! […] Annak kifejezésére, mi örökké, mi szakadatlanul rólad gondolkodám én, képet sem találok. Pedig én azt szeretném neked megmagyarázni. Elég azt mondanom, hogy oly örökké gondolatomban és szívemben vagy, mint én neked? Ugye ez nagy bizodalom szerelmedben? Ami a fény a szemnek, az lelkem[nek] s foglalkozásainak szerelmem, bár mit csinálok, bár mit dolgozom, abban élek, lélekzem, az az én elemem. Istentől azt kérem legforróbban, áhítatosan imádkozván, hogy ám múlják el minden, az ég fejünk felől, a föld lábaink alól, csak szerelmünket egymás iránt őrizze meg, vagy azzal együtt mi is enyésszünk el. […] Hív jegyesed, Berti.”^[19]

Pozsonyi megismerkedésük után Szemere érzelmes, lángoló szerelemről árulkodó romantikus leveleket írt Dinának. A gyulai kiállítás most két olyan, a házaspárról eltérő időben, más-más alkotó által festett portrét mutat meg egymás mellett, amelyek különböző közgyűjteményekből származnak. Jurkovits Leopoldina húsz esztendős volt, amikor az arcképét megfestette a barátja, Kozina Sándor festőművész.^[20] Szemere és a felesége sok időt töltöttek külön a viharos években,^[21] és Szemere 1850. júliusi naplóbejegyzése szerint nagy jelentősége volt a Dinát ábrázoló festménynek, mert a jól eltalált portré idézte szemei elé a távol lévő kedvesét:

„Megkaptam Mimiké arczképét, daguerrotypban, és Dinám olajba festett képét. Itt függ most mellettem. És ez (Kozina festé, 1844.) igen-igen szerencsésen van találva. Csaknem megszólal. Ha szemközt ülök vele szinte mosolyog reám. És a művész épen a jellemző szempillantást kapta el. Minden arcznak van szép és rut oldala, tekintete, s ebben mint abban van inkább s kevésbé sajátságos, — ezt kell a művésznek megragadnia, ugy hogy a művész csak azt festheti igen jól, igen hiven, kit ismer eléggé.

Tehát mintha már megjött volna Dinám. Testét látom és szemeit, csak föl kell elevenednie. Velem van, őrködik felettem, vigyáz reám, s viseletemben szinte óvakodom, mintha látná a mit cselekszem. Mintha már velem volna, nem szól, hanem jelenlétét érezem.”^[22]

Szemere Bertalanról csak néhány portré készült életében,^[23] ezek egyike Laccataris Demeter (1798–1864) jelenleg Gyulán megtekinthető képe.^[24]

 

 

Laccataris ugyan Bécsben született, de görög felmenői voltak: több megrendelést a helyi görögök számára teljesített. A festő az 1830-as évek közepétől már Pesten működött, életművéből – a portrékon túl – életképek, zsánerek és történelmi jelenetek, sőt cégérek is fennmaradtak. Laccataris Szemere-portréja a korszak első és legjelentősebb művészeti nyilvánossága előtt, a Pesti Műegylet tárlatán mutatkozott be 1843-ban, amikor Szemere már Borsod megyei országgyűlési követ volt.

Szemeréék mellett egy másik házaspár is látható a kiállítótérben: a Hoffmann Jánost és feleségét, Rosenberg Jozefát ábrázoló kép alkotója a már említett Canzi Ágost.^[25] A portré egy megújulóban lévő képtípust reprezentál. A biedermeier festészetében már gyakran egy kompozícióban látjuk a házasokat: érintések, gesztusok, pillantások mutatják a korszak házastársi és családi melegségre épülő intimitását. Erre reflektál a mesterséges intelligencia segítségével megmozgatott párbeszéd is, amely a férj és a feleség között zajlik, egy kijelzőn. A látogatók ebből a beszélgetésből megismerhetik a korabeli képalkotás módszereit: szó esik a fotográfiáról, amely az 1840-es évek második felében terjedt el, illetve annak hátrányairól, miszerint percekig mozdulatlanul kell maradni egy dagerrotípia elkészítéséhez. Beszélnek a szereplők arról is, hogy a biedermeierben már az érintésekkel megfestett, oldott családi jelenetet ábrázoló páros portré a divatos.

 

Otthon

 

A kiállítás narratívája az utolsó terem reformkori lakáskultúrát megidéző enteriőrrészletében csúcsosodik ki, éppúgy, ahogyan központi szerepet játszott az otthon a reformkori nő és család életében. Érdekes, hogy gróf Széchenyi István is felismerte a jó lakhatási körülmények fontosságát, és a hazaszeretettel, valamint az emberi és polgári erényekkel kapcsolatban írt róla:

 

„Én tökéletesen meg vagyok győződve és ily magasságra emelem az emberi fészek becsét, hogy a jó lakház képzi a hazaszeretetnek legvalódibb, legtartósb és legmélyebb [talpkövét, valamint] sarkalatát, midőn a hazaszeretet minden bizonnyal megint legbővebb, leggazdagabb forrása [minden, a legtöbb] úgyszólván minden emberi és polgári erényeknek.”^[26]

 

Az otthon melegségéért és csinosításáért a feleség felelt, gondosan elkészített kézimunkákkal és tárgyakkal dekorálta. A családi reprezentáció a vendégvárás helyszínét is jelentő szalonban tükröződött, ahol a biedermeier bútorok lágyan hajló ívei, egyszerűsége és kényelme szolgálta a társas szórakozást. A szalongarnitúra adott helyet az otthonába visszavonult polgárság szórakozási formáinak – ezeknek lehetnek részesei a látogatók egy VR szemüveg segítségével. A virtuális valóság technológiájára épülő immerzív installáció a reformkori szalonéletre jellemző felolvasások hangulatát idézi meg. Egykor leveleket és irodalmi alkotásokat olvastak együtt a családtagok és a barátok, most a kiállításlátogató közönség mai szerzők korszakra reflektáló írásműveit hallhatja és láthatja az alkotók saját előadásában. A Budai Lotti, Fábián Janka és Farkas Wellmann Éva műveiből vett részletek ízelítőt adnak abból, hogy a 21. században milyen reformkor-kép él tovább. Prózáik, illetve verseik olvasók ezreinek érdeklődését irányították a reformkor felé, illetve a jelenkor közönségét megismertették a kétszáz éves régmúlt hétköznapjaival.

 

 

A szalonban kapott helyet az emléktárgyakkal, porcelánokkal és üvegekkel gazdagon berendezett vitrin is, valamint a tipikusan a biedermeier lakáskultúra körébe tartozó tárgy, a beszélgetést elindító, általában életképi vagy történelmi jelenettel megfestett képóra. A biedermeier bútorművészetet számos jelentős darab reprezentálja Gyulán, például az acsádi Szegedy-kastélyból származó, intarziás díszítéssel és jellegzetes biedermeier vonalvezetéssel kivitelezett rekamié[27] vagy az irodalmi relikviaként is fontos, egykor Babits Mihály és Török Sophie tulajdonában lévő vitrin[28] és a Zádor Anna művészettörténész által használt állótükör.[29] A kiállított tárgyak közül több is rejtett vagy a nagyközönség számára nem ismert magángyűjteményből érkezett Gyulára, így a kiállítás kivételes lehetőséget nyújt egy-egy különleges darab szemlélésére. A kényelmességet, egyszerűséget és sokoldalú használhatóságot szem előtt tartó lakáskultúra mellett képzőművészeti érdeklődés is jellemezte a korszakot. A műkedvelőként fellépő polgári réteg erősödésével és a műkereskedelem 1840-es években megfigyelhető beindulásával a festmények és szobrok birtoklása már nem csak az arisztokrácia kiváltsága volt.^[30] A kiállítótérben, ahogyan egykor a reformkori otthonok falain is, családtagokat ábrázoló miniatűrök, csendéletek, tájképek és életképek láthatók – ezek voltak a legjellemzőbb dekorációs célokat szolgáló festészeti műfajok a korszakban.

Valószínűleg Teleki Blanka is hasonló körülmények között élt, igazi arisztokrataként, nagy vagyonnal. Sorsát a szabadságharc pecsételte meg. Lefoglaltak tőle egy Petőfi Sándor képet, és a vádak szerint forradalmi szellemben nevelt lányokat, menekülteket bújtatott, valamint kapcsolatban volt a magyar emigrációval, tiltott nyomtatványokat adott közre és tagokat toborzott a forradalomhoz. Felségárulás miatt ítélték el, és hat évig abban a kufsteini várban raboskodott Leövey Klárával együtt, ahol előtte idősebb báró Wesselényi Miklós, Kazinczy Ferenc, és később a hírhedt betyár, Rózsa Sándor. Blanka a börtönévek alatt megbetegedett, és már nem is tért haza Magyarországra, Párizsban érte a halál. A női művelődésért folytatott küzdelme nem volt hiábavaló, de még évtizedeknek kellett eltelnie, mire forradalmi víziójából valóság lett. Miután a haladó gondolkodású Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter közbenjárásával, egy 1895. évi rendelet[31] lehetővé tette ezt a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi képzések területén, az első nő 1896-ban belépett egy magyar egyetem kapuján.

 

A látogatók a gyulai Almásy-kastély termein végigsétálva – az originális és értékes képző- és iparművészeti tárgyakon keresztül – nem csak egy történeti korszak esztétikai világát és hangulatát ismerhetik meg, hanem feltárulnak előttük a női művelődés, a nemzeti identitás és a polgárosodás egymásra ható dimenziói is. Az eredeti tárgyakkal párbeszédbe lépő kortárs irodalom, valamint a korszerű kiállítástechnika lehetőséget kínál a reformkorhoz való közelítésre. A Fűző és forradalom emléket állít a szabadság és a műveltség eszméinek, a társadalmi modernizációnak, és ezek középpontjában, azoknak a kivételes nőknek is, akik – a fűző szorításából kiszabadulva – először formálták tudatosan saját sorsukat és helyüket a nemzet történetében.

 

Megjelent a Bárka 2025/6-os számában. 

---

Főoldal