Szil Ágnes
„Oda kellene eljutni,
ahol történik bennünk a lélek”
Barnás Ferenc könyvbemutatója Békéscsabán
A hatodik kötetét jegyző szerző október 13-án – mindössze két nappal a budapesti bemutató után – Elek Tiborral, a Bárka főszerkesztőjével beszélgetett a Békéscsabai Jókai Színház Művész Kávéházában. A házigazda, még Krasznahorkai László friss Nobel-díja felett érzett örömében hasonlította a vendégségbe érkezett írót híres Békés vármegyei kollégájához. Zsadányi Editet, Krasznahorkai első monográfusát idézte, aki szerint Bodor Ádám, Tar Sándor és Barnás Ferenc művészete rokonítható új Nobel-díjasunkéval. Elek Tibor szerint Barnás Ferencé talán abból a szempontból (is), hogy ő is emberi kiszolgáltatottságot, reménytelen létállapotokat ábrázol, egzisztencialista alapkérdéseket feszeget, önálló nyelvi világokat teremt, s emellett az irodalomhoz való viszonyulásuk is hasonlatos.
Barnás Ferenc elmondta, hogy nem készült írónak, ennyi megjelent regény után is idegen tőle a „művek termelése”, és úgy érzi, még mindig nem írta meg azt a regényt, amit szeretne. Az egzisztenciát, a lelkünktől, a tudatunktól áramló létállapotot kísérli meg ábrázolni, amely talán a gyászban érhető tetten.
Elek Tibor a hallgatóság örömére hosszan kifejtette, hogy Barnás Ferenc korábbi regényeihez milyen pontokon kapcsolódik, valamint hol tart ellent a Most és halálunk óráján. Az irodalomtörténész szerint nemcsak a történet, de az előadásmód is rejtélyes, kétszeri – méghozzá sok izgalmat tartogató – olvasásra volt szükség, hogy a regényt teljes egészében be tudja fogadni.
Barnás Ferenc kifejtette, hogy az identitás kétféleképpen érdekli. Az ember mint karakter áll az életében – de mitől lesz karaktere, hogyan válik azzá, ami? Bár kaotikus folyamatnak tűnik, véleménye szerint mégis szerves fejlődés ez, Weöres nagy versei is erről szólnak. Mintha lenne benne valami eleve elrendeltetett: az ember a maga biologikumával, génállományával ok-okozati viszonyok mentén fejlődik egyéniséggé – ez a folyamat kutatások tárgya, s őt is ez teszi kíváncsivá.
A beszélgető felek mondataiból körvonalazódott a regény cselekménye, amelyet a frissen megjelent könyv közönsége még nem ismerhetett: a lelki beteg pszichológus főhős, Torjai Endre mindig próbálja összeszedni magát azáltal, hogy az őt körülvevő világot szemléli. Öt évvel a nyugdíj után pszichiátere hatására egy óceániai szigetre költözik, itt akar megszabadulni a szorongásaitól, gondolatait jegyzetfüzetében rögzíti. A kádári szocializmusban élte az életét, szabadságra, belső nyugalomra vágyott – egy ideig békére lel a szigeten, de a szomszédban megjelenik egy értelmi fogyatékos gyereket nevelő család. A találkozás hatására Torjai hamarosan elutazik egy kommunista országba. A totális diktatúrát látva felerősödnek régi magyarországi élményei, inni kezd, krízisei hatására lázálmok gyötrik. Megtöbbszöröződik az énje, más tudatállapotokba helyeződik, a lét és a nemlét határára kerül. Az idős ember évekkel azelőtt átélte a boszniai vérengzést, ami aztán elfelejtődött. Az emberi történelem vérengzések és diktatúrák sorozata, hetven-nyolcvan évig szerencsések voltunk, hogy békében élhettünk. A hős a társadalom terméke, a mű pedig figyel, hogy mi történik a világban.
Barnás Ferenc kereste „a nézőszögeket”: az ember arisztotelészi értelemben állat, olyan kihívásoknak van kitéve, amelyek közepette kutatja a saját helyét, az ismeretlenben tartózkodik. Ehhez kellett a regényben nyelvileg közel férkőzni. A térkezelés részben absztrakt, részben valóságos: adatolt ugyan, de fikcionális. A Most és halála óráján arról is szól, hogy milyen tömeggyilkosságokat követtek el a kommunizmusban és annak ellenében is – előbbit ismerjük, utóbbiról nem szoktak beszélni. A kelet-európai ember – hivatkozott a regényre Barnás összefoglaló szavaiban – azért nem fél a haláltól, mert már azelőtt elvették tőle az életet, mielőtt meghalt volna.
A fotókat Krajcsó László készítette.
