Szepesi Dóra
Abszurd csodálkozás – fülbemászó egypercesek
Szvoren Edina újabb köteteit különös figyelem övezi, így volt ez a Margó Fesztivál vasárnap esti teltházas programján is. A Mondatok a csodálkozásról című prózakötet bemutatóján Kiss Tibor Noé beszélgetett a szerzővel, szövegeiből Pelsőczy Réka olvasott fel.
„Meglepő és lélegzetelállító olvasmány, mint egy sötét tűzijáték.” – olvassuk a fülszövegben a kötetről, amely egy aforizmaszerű írásból, az egyperceseket idéző Ohrwurm-jegyzetekből és hét hosszabb novellából áll. Miből indulnak ki ezek a szövegek? Hogyan és miként születtek az Ohrwurm-jegyzetek, ami a legnagyobb újdonság ahhoz képest, amiket eddig csinált. – hangzott az első kérdés, de előtte Kiss Tibor Noé még felolvasott egy hamis Szvoren-novellát, jobban mondva egy 2004-es hírt arról, hogy melyek a legszebb német szavak. (https://ng.24.hu/kultura/2004/10/26/melyek_a_legszebb_nemet_szavak/) Innen jön a kötetben műfajt jelölő „Ohrwurm” szó, magyarul fülbemászó. Amikor egy dallam az ember fülébe fészkeli magát, és nem akaródzik kimennie onnan, az az Ohrwurm, vagyis szabad fordításban a fülkukac. Megtudtuk, hogy a legtöbb Ohrwurm-jegyzet valóban egy mag köré szerveződik, egy-egy szó nagy lökést jelentett a munka kezdetén. Bárki, aki szövegekkel dolgozik – ha nem író, akkor is –, félálomban gyakran álmodik szavakat, mondatok körvonalazódása nélkül, vagy valamilyen szóösszetétel jelenik meg. Korábbi kötetei közül Az ország legjobb hóhéra is félálombeli segítségből indult, aztán más anyagba rendeződő szöveg lett. Az álom tehát csak valamilyen segítség. Később elkezdett gondolni azon, hogyan kéne működniük ezeknek a nagyon rövid írásoknak; eleinte terápiás céllal is írt, hogy egy hosszabb nem-írás periódus után minden nap írjon valamit. Az elején könnyedén ment, a többin meg már sokat kellett dolgozni. Egy literás közlésben elkezdte magyarázgatni, milyen szövegek lesznek ezek, az Ohrwurm szó akkor jutott eszébe. Talán az sem véletlen, miért német szó lett a „műfajmegjelölés”: van, ahol felvállaltan kötődik német rövidprózákhoz, és abban a pillanatban, hogy meglett ez a szó, lökést adott a többi formálódásának is.
Kiss Tibor Noé az összetett és a nem összetett, kitalált vagy létező szavak fontosságával folytatta a témát. Beidézte a könyv szerkesztője, Turi Tímea egyik Facebook-posztját, (https://www.facebook.com/magveto/posts/4693196444040360/) amelyben felsorol egy csokrot a könyvben szereplő tájnyelvi vagy idegen szavakból. Ezek közül a szerző maga sem ismerte mindegyiket, sőt, mi több, a bazolit saját kitaláció, egy kőzetfajta – és az Utunk a mólóhoz a viadukton át című novellában bukkan fel. Szokott néha szántszándékkal kitalálni szakszónak tűnő szavakat, főleg, amikor szakmákat, valamilyen zárt világot jellemez. Egy előző kötetben is feltalált már valami kőzetet, és nem azért, mert lusta utánanézni, hanem valamiféle feltartott ujjnak gondolja; ha az olvasó utánanéz, vagy eleve tudja, hogy ilyen nincs – hogy ezek az egzakt, szakmainak látszó vonatkozások, ha nem igazak –, akkor lehet, hogy talán másról is gondolhatja, hogy nem a mindennapi valóságunk része. Játékos kis rések ezek, amiken ez a tudat beszüremkedhet.
Pelsőczy Réka a barlangász című szöveget olvasta fel, megjegyezve, hogy élete egyik legnehezebb szövege. A felolvasásban feltűnt egy kitaláltnak tűnő szó: kuszoda, ám ez létező. A kötetben új és új csodálkoznivalókat fedezünk fel, mint például a mindenből kettő van című novella, ami kétszer szerepel a könyvben. Egyébként a moderátor szerint egyfajta iker-szimbólum vonul végig a köteten, és valami egészen különös részletgazdagság iránti figyelem. Ezzel kapcsolatban kérdezte meg, hogy volt-e olyan pillanat a szerző életében, amikor valamit nagyon máshogy látott, mint a többi ember. Ehhez beszélgetni kellene velük – hangzott a válasz, intenzívebb kontaktusban derül ki. Az írókban van valamilyen kívül-levés érzés, ami egyébként alapvetően ismerős mindenkinek. Kiss Tibor Noé a neveknél zavarkeltő szándékot érez, például a felolvasott novellában a Sikeres, az egy ember neve. A szerző elmondta, nem azért tulajdonítunk jelentőséget valaminek, mert létezik vagy nem létezik. Az például, hogy az egyik Ohrwurmban „név” lett a név, annak olyasmi volt a kiindulópontja, hogy a szövegeknek már az ötletfájljában is észrevette, nem is ötletei vannak, hanem nevek. Amikor megvolt egy jó pár Ohrwurm, egyfajta önmérsékletet akart gyakorolni, s azzal próbálkozott, milyen, ha egy ilyen nagyon rövid prózában névmag sincs.
A kötetben két fontos szó a rejtély és az abszurd – a csemete című novellában például nem derült ki a benne szereplő lényről, hogy micsoda. A Gregor szobája című írással kapcsolatban Kafka Az átváltozás című műve juthat eszünkbe, és rákérdezve a Kafka-hatásra a szerzőtől megtudtuk, úgy gondolja, hogy a hatások rejtekutakon járnak. Van, hogy valamilyen lenyomat erősen megmarad, nem is okvetlenül kellett, hogy tetsszen, de van, hogy bármennyire is tetszik, lehet, hogy nem fog lecsöpögni az írói szintre. Kafkára utólag úgy gondol, mint aki kellett, hogy hasson, a puszta tetszésen túl, például a Szemlélődés.
A realitáshoz való viszony is figyelemre méltó, konkrétan az Első videólejátszónk Alsónémediben című novellában. Kiss Tibor Noé szerint az egyik legjobb novella, amit a ’80-as évekről olvasott, miközben nem szándéka elmondani, milyen volt a ’80-as évek vidéki élete, társadalma, de ebben az abszurd keretben tud működni egy már-már realista szöveg. A többi novellában is található sok finom realitás-kapcsolat, ami a korábbi írásaira nem volt jellemző. Tudatos-e ez? Akar-e majd még ezeknél realistább szövegeket írni? A szerzőt meglepte, hogy ezek a korábbinál realistább mondatoknak tűnnek, de az biztos, hogy volt problémája – most is van, csak folyamatosan változóban, azzal, hogy az olvasóban hogyan hívódik elő valami valóságos, miközben valami valóságon kívüliről beszélünk. Számára van ennek egy zavarba ejtő tévútja, bizonyos mondattípusok kiábrándítóan hatottak rá mint íróra, és emiatt nem tudta elképzelni, hogy az olvasóra is ne hatnának kiábrándítóan. Van valami hosszabb kerülőút írás közben, ami a valósághoz vezet, ez néha lehet, hogy zavaró; mintha nem ma történne vagy nem a mi hétköznapi valóságunknak a díszletei közt játszódnának, mintha nem a mi mindennapi problémáinkról lenne szó. Nyilván nem lehet fölszámolni és elmenni teljesen az újságírói nyelv irányába, de jó érzés, hogy nincsenek közben tabuk. Azért lesz valóságos érzetünk, mert abszurd. Van ebben egy furcsa dupla kanyar! – fejtegette Szvoren Edina, akit a moderátor arról is faggatott, mit gondol arról, hogy kötete a fülszöveg szerint „sötét tűzijáték”, közben ő úgy látja, felszabadult és a maga abszurditásában hihetetlenül felszabadító kötet. „Mit gondolsz, amikor azt mondják, hogy az írásaid sötétek és nyomasztóak?” – tette fel a kérdést. A szerző valamilyen makacssággal nem volt hajlandó nyomasztó és komor írásoknak tekinteni a korábbiakat, és emiatt nem annyira látja a különbséget most sem. Persze, bizonyos arányok elmozdultak, meg máshogy hat egy sorok között bujkáló humor egy ötezer karakteres írásban, és máshogy, ha hosszabb az elbeszélés. Egyébként, hogy egy olvasó hogyan illeszti be az ő világába, az már az ő dolga. Vicces vagy szomorú? Jobban örül, ha ambivalens a válasz, mert az inkább biztosítja ezt a bizonytalanságot.
A lópánik című Ohrwurm felolvasása után felmerült, hogy ilyen Szvoren-novellával még nem találkoztunk. A szerző egyszer olvasott egy listát a lovakat megijesztő dolgokról, ami erősen hatott rá, sok mindent föl is használt – nem a legvadabbak születtek a tollából… másfelől, macskája lett, és ebből a listából ráismert a macskára. Mélyen hatott rá, hogy egy állat életében a félelem mennyire látványosan, szinte az egyedüli viselkedés-szabályozó. Nyilván az emberi életnek is fontos motívuma a félelem, csak jobban el van rejtve. „Nagyon megejtő volt nekem, hogy a lovak és a házimacska milyen látványosan félnek minden hülye dologtól.” – mondta befejezésül Szvoren Edina.
A képek forrása: Margó Fesztivál
