Fenyő D. György, Mészáros Márton,
Visy Beatrix, Krusovszky Dénes
Benedek Leila
Az Y-generáció nem szeretné
Agota Kristof Trilógiáját
Agota Kristof Trilógia című, három különálló regényből álló könyve volt az Y-generáció címre keresztelt beszélgetéssorozat témája a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2015. május 4-én. A műről Fenyő D. György, Krusovszky Dénes, Mészáros Márton és Visy Beatrix beszélgetett.
A Trilógia, mint a címéből is látszik, három regényből áll. Az első címe A nagy füzet, a másodiké A bizonyíték, a harmadiké A harmadik hazugság. A három regény külön jelent meg, az első 1986-ban, a második 1988-ban, az utolsó pedig 1991-ben, franciául, hiszen az írónő 1956-ban férjével és néhány hónapos kislányával Svájcba emigrált, és Neuchâtelben telepedett le. És bár a szerző magyar származású, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy francia irodalmi műről van szó. A nagy füzet egy ikerpár történetét meséli el, akiket anyjuk, míg apjuk a fronton van, levisz vidékre, hogy túléljék a háborút. A fiúk a háború alatt a címadó nagy füzetbe naplószerűen írják fel, mik történnek a faluban. „Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk. […] Azok a szavakat, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha elkerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.” A megpróbáltatások, a magány, a szeretettelenség, kilátástalanság hatására a fiúk rideggé, érzelemmentessé válnak, egyetlen céljuk a fájdalom túlélése marad.
A Trilógia nemzetközi sikerkönyv, a francia irodalmi kritika Agota Kristofot Becketthez és Ionescóhoz hasonlítja, és a 20. század végének egyik legfontosabb alkotójának tekinti.
A regény itthon igencsak megosztotta a beszélgetőket, a csapat tagjai tulajdonképpen két részre szakadtak. Fenyő D. György és Mészáros Márton szinte csak rosszat mondott a műről, míg Krusovszky Dénes és Visy Beatrix igyekeztek a könyv erényeit is hangsúlyozni. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy az első regény, A nagy füzet színvonalában, szerkesztettségében, az elbeszélésmód különlegességében messze felülmúlja a második és a harmadik kötetet. Mészáros Márton szerint nagy valószínűsséggel kiadói nyomás állhat a folytatások hátterében, szerinte a folytatások megírása elsősorban üzleti szempontból lehetett fontos az írónőnek. Visy Beatrix szerint az első rész egy egységes elbeszélői pozícióból beszél egy zárt, sok esetben megfejthetetlen, titokzatos világról, a második és a harmadik rész azonban már posztmodern narrációs technikákat alkalmaz (Krusovszky szerint „irodalmiaskodik”), és főleg az első regény rejtélyeit bontja ki, miközben el is bizonytalanítja az olvasót.
Mészáros Mártont zavarta leginkább az első részben fellelhető titkok kibeszélése, megmagyarázása, túlmagyarázása. Úgy érezte, A bizonyíték és A harmadik hazugság olvasása során már minden mankóját elveszítette: „Nem tudtam már semmit biztosan, olyannyira elbizonytalanít minden eddigi biztosnak vélt tudást a második és a harmadik rész, egyszerűen elveszítettem a jóindulatomat” – mondta. Hasonló csalódás volt a könyv Fenyő D. György számára is, aki szintén belefáradt abba, hogy újra és újra fel kell építenie magában egy történetet, ami aztán újra és újra megkérdőjelezi önmagát.
Visy Beatrix felvetette a kérdést, vajon lehetséges-e, hogy a könyvek közti éles különbségekért a fordítás okolható; elképzelhető-e, hogy nyoma van annak, hogy az első regényt Bognár Róbert fordította, a másik kettőt pedig Takács M. József. A résztvevők bár kivétel nélkül erősebbnek érezték Bognár Róbert fordítását, figyelmeztettek Agota Kristof és a francia nyelv furcsa, ambivalens kapcsolatára. Idézet Az analfabéta című műből: „Több, mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” Mészáros Márton szerint nem a fordításon múlt az, hogy az első könyvben például minden zavaróan anonim, és hogy – szerinte – az összes párbeszéd suta, logikátlan és életszerűtlen, úgy az első részben, ahogyan a másodikban, és a harmadikban még inkább. Mészáros Márton azt mondta, nem értette meg az ikerfiúk cselekedeteit, motivációt, érzelmileg sem tudott érintetté válni még akkor sem, amikor az első részben felrobbant az anya. Krusovszky és Visy Beatrix szerint azonban ők tudták úgy olvasni A nagy füzetet, hogy különböző pszichológiai motivációkat, a dialógusok életszerűségét és az érzelemmentességet nem kérték számon a szövegen. Szerintük a Trilógia pontosan a logikátlanság, a tétnélküliség világát ábrázolja.
Mészáros Márton, Visy Beatrix, Krusovszky Dénes
Krusovszky Dénes emlékeztetett arra a pár hónapja napvilágot látott kiadói levélre, amelyben a Magvető visszautasítja Kertész Imre Sorstalanság című regényének kéziratát, többek között arra hivatkozva, hogy a főszereplő fiúnak enyhén szólva „furcsa reakciói vannak”, hogy a szöveg „elhihetetlen”, hogy „rosszízű” mondatokkal van tele, és nem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé. Krusovszky Dénes szerint A nagy füzet a saját szabályrendszere szerint jól van megírva, és annyiban hasonlít Kertész regényéhez, hogy ebben a világban is valamiféle antihumanista értékrend bontakozik ki. Krusovszky szerint egyébként is nagyon nehéz erről a korszakról történelmi regényt írni; Adorno szavait idézte, miszerint: Auschwitz után nem lehet verset írni. Szerinte az is tudatos döntés lehet, hogy a szerző nem használt konkrét helységneveket, személyneveket (A nagy füzetben), hiszen nem magyarította el túlságosan a regényt, mégis szinte biztosan tudható, hol játszódik a történet.
Mészáros Márton és Fenyő D. György azonban hajthatatlanok voltak, őket nem győzte meg sem Krusovszky Dénes, sem Visy Beatrix érvelése. Fenyő D. György az est végén megemlítette A nagy füzet Szász János által rendezett filmváltozatát is, amely szintén elbizonytalanította a kritikusokat. „Hihetetlen volt számomra, hogy ezt a filmet az a Szász János rendezte, aki a Witman fiúkat is (Csáth Géza novellája alapján). Olyan volt az a film, mintha nem Szász rendezte volna; nyilván azért, mert az alapanyag nem volt elég jó hozzá” – mondta.
A résztvevők végül egyetértettek abban, nem szívesen adnák ki kötelező olvasmányként az Y-generációnak a Trilógiát; Mészáros Márton inkább a Sorstalanságot vinné helyette, Krusovszky Dénes és Visy Beatrix egyetemi szemináriumon tudná elképzelni elsősorban A nagy füzetet: „narratológiatanításra kiváló lenne” – mondta Visy Beatrix az est zárásaként. A beszélgetés, bár nem hozta meg a kedvet a Trilógia olvasáshoz, az értelmezéshez, a szöveggel kapcsolatos problémák feltárásához nagyban hozzájárult. Azt sem lehet igazán gondolni, hogy ez a csapat egyedül van a véleményével; Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor, Radnóti Sándor is beszélgettek már a regényről (a vita a Beszélő Online-on olvasható), és ők is nagyon hasonlóan értelmezték és bírálták a Trilógiát.
