Benedek Leila
A költő haljon éhen?
A kulturális folyóiratok jövőjéről vitáztak az KultúRingben
Szorítóban a kulturális folyóiratok címmel rendezett közéleti, kulturális vitát a Magyar Írószövetség a KultúRing elnevezésű rendezvénysorozat keretein belül, 2015. március 25-én. Balog Zoltán, az emberi erősforrások minisztere és az NKA elnöke, valamint Doncsev András, az NKA alelnöke március 9-én tartott sajtótájékoztatója szerint plusz 450 M Ft-ot rendelnek hozzá az NKA szakkollégiumaihoz, így a folyóiratok is további 70 M Ft-os támogatásra számíthatnak. A hír örömtelinek hangzik, a plusz pénz mégsem váltott ki osztatlan lelkesedést az est vitapartnerei körében. Ringbe szállt: Doncsev András, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke, Hoppál Péter, karnagy, egyházzenész, kultúráért felelős államtitkár (EMMI), Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, az NKA folyóirat-kiadási kollégiumának tagja, Mészáros Sándor, író, irodalomtörténész, a Kalligram főszerkesztője, Oláh János, költő, író, a Magyar Napló főszerkesztője. Az est moderátora Pápay György, kultúrpolitikai szakértő volt.
A vitázók főbb kérdései arra irányultak, mire elég (ha elég) az az összeg, amit az NKA folyóirat-kiadási kollégiuma megítél az egyes folyóiratoknak, kérdésessé vált az is, kizárólagosan az állam feladata-e a folyóiratok működésének finanszírozása. Van-e egyáltalán jövője a print folyóiratoknak? Olvassák-e még az emberek? Ha igen, milyen arányú az olvasottság az online kulturális folyóiratokhoz képest? Ha nem, szükség van-e a print folyóiratok megújulására, modernizálására?
Pápay György elsőként azzal a kérdéssel fordult a vitázók felé, mi történne, ha megszűnnének a kulturális, irodalmi folyóiratok, milyen változások mennének végbe a magyar kulturális életben, ha eltűnnének a folyóiratok mögött munkáló tehetséggondozó műhelyek. Mészáros Sándor azt mondta: „A tradíciót nem választhatjuk. A magyar kultúra a huszadik századtól folyóiratkultúra is; a művészi értékek kiválasztószervei a folyóiratok. Ennek az elsorvadását tapasztaljuk, de ezt a tradíciót újra kell fogalmazni.“
Oláh János fontosnak látta hangsúlyozni, hogy bár szokás a kortárs magyar irodalom és a kortárs irodalmi folyóiratok túltámogatottságáról beszélni, az NKA folyóirat-kiadási kollégiumának idén 725 millió forintnyi támogatásának csak egy kis része jut konkrétan az irodalmi folyóiratok finanszírozására, hisz ugyanebből a pénzből gazdálkodik a természettudománnyal, társadalomtudománnyal, orvostudománnyal foglalkozó folyóirat-szcéna is. Szentmártoni János erre reagálva jelezte, hogy ez az összeg, amelyet a folyóirat-kiadási kollégium kap, hozzávetőlegesen egyenlő egy vidéki kőszínház éves költségvetésével. Ebben a megvilágításban tehát tényleg nem beszélhetünk túlfinanszírozásról.
Hoppál Péter, kultúráért felelős államtitkár üdvözölte azt a jelenleg működő struktúrát, melyben a szakmai kollégium (és így nem közvetlenül a politika) dönt a támogatások elosztásáról. Az államtitkár szerint jelentős összeget kap a folyóirat kollégium; úgy látja, a terület állami támogatása régen nem látott mértékűvé vált az elmúlt években. „Szerintem rendben vagyunk“ – mondta.
A vita hamar az online kontra nyomtatott folyóiratok problémáira terelődött. Szentmártoni szerint az online kulturális folyóiratok közt kevesebb a jó és több a rossz, így nem érdemes olyan mértékben támogatni az online folyóiratokat, mint amilyen mértékben hasznos a minőségi print folyóiratokat. És míg a print nem tudja kihasználni a piacot, nem tud jelen lenni a vásárlók körében, addig az online kattintásvadász tartalmakkal bár több olvasót tud bevonzani, mégis felületes kultúraközvetítő szerepben marad. Oláh János szerint felesleges és kifejezetten káros az online és print lapok különbségein vitázni, mert eltereli a figyelmet a valódi problémákról. Azt mondta: „A magyar irodalom kifosztásáról kellene beszélni. 1949-ben a Baumgarten Alapítvány milliárdos vagyonát, a magyar irodalmat életben tartó kiadók vagyonát, a nyomdák, egyesületek pénzeit államosították. Olyan mértékű tőkekivonás történt az irodalmi szférából, amely katasztrofális következményekkel járt. 1989-ben, a rendszerváltás idején következett a második csapás, mert a magyar irodalom intézményrendszere nem kapott vissza ebből az elkobzott vagyonból egy fillért sem. Egy kifosztott, lenullázott szakma nem versenyképes.“
Szentmártoni János az est alatt még egy másik alkalommal is hangot adott a véleményének, mely szerint évről-évre egyre több online kulturális magazin pályázik az NKA-hoz, de ezek a magazinok sok esetben nem komolyak, szakmailag védhetetlenek. A közönség soraiban, az online folyóiratok képviselőiként jelen lévők többszor felhördültek Szentmártoni kritikái hallatán. Az NKA folyóirat-kiadási kollégiumának tagja azt is hangsúlyozta, hogy a kollégium ennek ellenére igyekszik lépést tartani a kor elvárásaival, és nem zárja ki az online folyóiratokat a támogatottak köréből. Csáki Judit színikritikus, a revizoronline.hu főszerkesztője az est végén hozzászólásában igyekezett megvédeni az online folyóiratok minőségét, és hangsúlyozta, hogy a revizoronline több ezer látogatója hosszabb terjedelmű, komoly kritikákat is elolvas, elmesélte, hogy náluk a szerkesztőség műhely-jellege emailben is ugyanolyan hatékonyan fenntartható, mintha szerkesztőségben, irodában dolgoznának együtt az írók, kritikusok, szerkesztők.
Mészáros Sándor felvetette azt a problémát is, hogy nem alakult ki olyan magánmecenatúra-alapú rendszer Magyarországon, amely az állam mellett részt vállalhatna a kultúra támogatásából. Hoppál Péter, kultúráért felelős államtitkár a magánmecenatúráról szóló kérdést adekvátnak tartotta, viszont azt is elmondta, hogy erre vezették be a TAO-t, azt a társasági adókedvezményt, melyet a cégek a kultúra támogatására ajánlanak, ajánlhatnak fel. Oláh János szerint a magánmecenatúra egy utópia, nem tud és nem is fog működni Magyarországon, ahogy gazdagabb, nyugati országokban sem működik.
Pápay György az est végéhez közeledve beismerte, hogy a téma felszínét tudta csak megkapargatni a kicsivel több, mint egy órás vita. Az kétségtelenül látható volt, hogy a folyóiratok jövőjének, funkciójának, támogatottságának kérdéseiről több különböző alkérdésben kell beszélni. Nem elég a problémát az online-print kérdésre, a megújulási lehetőségekre szűkíteni, ahogyan nem elég az sem, ha csak az NKA hatáskörére, a folyóirat-kiadó kollégium felelősségére, finanszírozási kérdésekre korlátozzuk a párbeszédet. A vitából kiderült, számtalan egymásból következő problémával kell szembenéznie a kulturális folyóiratoknak, a folyóiratkultúra hagyományát ápolni szükségszerű, megújítani pedig szinte kötelező. Az olvasók talán apró porszemnek érezhetik magukat a gépezetben azzal, hogy előfizetnek kedvenc nyomtatott folyóiratukra, vagy megosztanak egy online elérhető tartalmat az ismerőseikkel, mégsem haszontalan belátni, hogy amíg olvassuk a nagymúltú lapokat, amíg nyitottak vagyunk új kulturális platformok befogadására is, a folyóiratkultúra nem szűnik meg, talán csak átalakul.
Fotó: Szigetváry Zsolt, MTI
