Fodor György
A költő sose lódít
Kukorelly Endre estjéről
Kukorelly Endre iránt nagy érdeklődés mutatkozott március 23-án Békéscsabán, a színház Vigadójában: ismert, el- és közismert személyiségről van szó. Számos irodalmi díja tesz erről tanúbizonyságot, de a médiában azért is szerepelt rendszeresen, mert 2010-ben az LMP színeiben szerzett mandátumot. Érdekes lehetett egy író a parlamentben, noha saját bevallása szerint a bejutása nem írói érdem volt. Megtanulta: a nem klasszikus, kortárs politika egy klasszikus daráló, a kultúra sajnos még mindig csak a hab a tortán, a kiváltságosok Parnasszusa – a közéleti szerepvállalás tehát felelősséggel jár. Ettől az úttól 2012-ben vált el, és újra az irodalom és karitatív tevékenységek felé fordult (legutóbb a Nyugodt Szív – Béreljünk lakásokat rászorulóknak projekt segítségével, amely hajléktalanok megmentését célozza meg). Talán nem véletlen, hogy Elek Tibor, a beszélgetőtárs ugyancsak a szív mélyére kíván hatolni az est folyamán – ahogyan ezt tehette korábban Ménesi Gábor kritikus is, aki az új kötetről kérdezte Kukorellyt. Ennek okán a megszólaltatott nyitóvers a Mind, átjavított, újabb, régiek kötetből a Vojtina-redivivus (eredetileg a Mennyit hibázok, te Úristen kötetben; 2003). Hosszúvers, ritkán felolvasott, önmegszólító és létösszegző, középiskolában tanítható, paradigmaváltó és alulstilizált, antipatetikus, Arany és József Attila bűvöletére hangoló. Olvasás közben a szerző szándékoltan önreflektív, finom humorral és olykor nyílt obszcenitással tárja elénk lelkének toposztöredékeit, miközben a magánéletben meglehetősen prűdnek vallja magát.
Kukorelly Endre olvas
Ez alkalommal is az öndefiníciók halmazáról esik szó, arról, hogyan jutott el a lírai én három évtized alatt odáig, hogy rétegeit megismerje – akár az ókori görögök: „gnóthi szeauton”. Fontos saját toposzként frissül a költészetben az ÉN – megérkezve a számos személy- és számkísérlet után az E/1-hez. Az 1970-es években születtek az első igazán paradigmaváltónak vélt Kukorelly-versek, amelyek a sztereotípiáktól igyekeztek megszabadulni, fogalmak, értékek mentén újraszocializálták a lírai ént. Bár a kamaszpróbálkozások (60-as évek) még egy szerelmes verscseréből nőttek ki – és a katonaidő alatt (60-as évek vége) el is hallgattak –, később a napló- és versírás már olyan magánügy lett, amelyben örömöt lehetett találni, s amely endorfin-felszabadító hatással bírt (akár később az Íróválogatott futball-mérkőzései). Valójában a versírás ma is belügy. Néhány ezer műértő belügye, akik olvassák, értelmezik, követik a szerzőket. Egy részük kultúrforradalmár – politikai szerepvállalásra is képes, bátor ember –, a többiek pedig műkedvelők. Maga Kukorelly sem sznob irodalmárként kezdte, hanem az olvasást, mint tevékenységet szerette meg, nem tudatosan fordult a kortársak felé, hiszen számára a legtöbb író minimum 150 éve halott ember volt, az „élő irodalom” nem létezett. Többször kifejtette, hogy a legnagyobb magyar költő Arany János, aki még akkor is jól ír, ha rosszul ír. Kezdetben tehát a legnagyobba(ka)t másolta, stiláris fortélyokat lesett el, stílusgyakorlatokon érlelte saját költészetét. 1992-ben a Képzőművészeti Főiskola intermédia tanszékén kérték fel kreatív írásszemináriumok vezetésére, így azóta tanítja is a versírást. Oktatja, hogyan érdemes, kell verset meg-/át-/újra-/leírni, mert mindenki ír ugyan, de kevesek lesznek költővé. Ám ők is maguknak írnak elsősorban, aki mást gondol, önámító életet él, nem felel meg a horatiusi ars poeticának.
Akkor sem felel meg, ha nem kellő iróniával kezeli a világot. A versírónak szembe kell szállnia a korábbi toposzok leterheltségével, meg kell élnie akár egy dadaista, akár egy dekonstruktív vagy antipoetikus korszakot. Át kell szűrnie a világot önmaga rétegein, és rá kell döbbennie, hogy „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Lehet tanulni Weöres, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky költészetéből, de célszerűbb objektívabb lírát művelni, amely megmutatja az igazat a való mögött (talán nem véletlen az 1982-es Rainer Maria Társaság alapító tagsága és a számos József Attila-allúzió). A világ ugyanis a kognitív szférák áthágásáról szól, mátrixvilágokban élünk, ahol az igazság nem mindig korrelál a valósággal.
Kukorellyt bosszantotta, hogy a 70–80-as évek kortársainak kultúrigénye kimerült, elfajzott, romantikus szellemtörténeti maradványok felidézésében. Valójában a klasszicizmus az antikvitás reneszánsza volt, a posztmodern pedig az avantgárdé. Mindent elmondtak, leírtak már, megkérdőjeleződött a költő/költészet szerepe. A gordiuszi csomó átvágása abban rejlett, hogy rá kellett ébredni, hogy ha semmi új nincs, akkor tkp. minden régit újjá lehet teremteni, az unalmassá vált toposzokat – mint a szív, haza, én, nő, való, igaz – újra kell gondolni. A megvilágosodás élménye a kontextusban keresendő. Mindennek megvan a kezdete és végpontja, mindennek van valóságos struktúrája, de annak értelmezése, értése alakítja ki a róla való diskurzust. Így fordulhatott elő, hogy ugyanazt a történetet – jelen esetben Krisztus passiója – más-más szemszögből ragadta meg a tökéletesnek vélt festmény (Matthias Grünewald: Crucifix; Kunstmuseum Basel) és egy giccses, ízléstelen, villogó szemű, megfeszített plasztik bábu a vásárban. Ebből is látszik, hogy a kortárs írónak akkor van renoméja, ha a történet/tartalom mellett az igazságot a szerkezettel/formával képes közvetíteni.
Közönséggel
Végső tanulság, hogy mára az íróknak csak a kontextus maradt egyetlen fegyverük, segítségével végre ismét felszabadulnak a korábban már kimondottnak vélt, túlzottan leterhelt poétikus szavak. A hitelt továbbá az adja, hogy megtanulunk őszintének lenni, elfogadni örökségünket – akár szerzőnknél egy érzelgős apai szív génlenyomatait – és felvállalni az egyetemes bölcsességet: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Én elhittem!
Dedikációra várakozókkal
A fényképeket Rácz Katalin készítette.
