Pethő Anita
Bátor alkotók, eltérő módszerekkel
Az végül mégsem derült ki, miért is a Néhány mozgásforma címet kapta az est, bár kétségtelen, a beszélgetés folyamán akadt néhány helyváltoztatással is járó mozdulatsor, a véletlen okozta ide-oda járkálás a képzeletbeli színpadon. A Libri Kiadó közelmúltban megjelent kortárs magyar szépirodalmi kiadványainak szerzőivel Szilágyi Zsófia irodalomtörténész beszélgetett a Nyitott Műhelyben.
Milyen kapcsolódási pontokat lehet találni egy verseskötet (Kukorelly Endre: Mind, átjavított, újabb, régi) egy novellagyűjtemény (Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul) és egy regény (Kőrösi Zoltán: Szívlekvár) között, tűnt elsőre a beszélgetés talán legnagyobb tétjének. Kőrösi Zoltán szerint három olyan alkotó nemrég megjelent könyveiről van szó jelen esetben, akikre a pozitív értelemben vett bátorság jellemző, ahogyan folyton feszegetik az irodalmiság határait, valamint ahogy szövegeikben hangsúlyossá válik a saját megélt tapasztalatok rétege is. Másrészről azonban, mint ahogyan Papp Sándor Zsigmond is fogalmazott, sokkal izgalmasabb összevetni azt, miben térnek el egymástól, miben mások ők hárman, mi minden nem köti őket össze. A beszélgetés végül valóban efelé kanyarodott, akár az alkotói módszerekről, vagy éppen a saját szövegekhez való viszonyról esett szó.
Kukorelly Endre könyve az elmúlt harminc év lírai terméséből összeálló válogatáskötet. Az eredeti megjelenésekhez képest azonban itt-ott apró változtatások fedezhetők fel a közölt szövegekben. Kukorelly elmondta, szokása újra és újra elővenni a régi szövegeit, szúrópróbaszerűen meg-megnyitni a számítógép egyes mappáit, és igazítani azokon a verseken, amiket javítandónak ítél. Azt vallja, inkább legyen kevesebb alkotásból álló életműve egy költőnek, de azokat csiszolja folyamatosan egyre tökéletesebbé. Azonban a későbbi javítások esetében sem az utólag megszerzett tudását, tapasztalatát akarja ráerőltetni a már egyszer korábban késznek gondolt szövegre, hanem megpróbál újra belehelyezkedni abba a korábbi helyzetbe, amiben az adott írás született.
Kőrösi Zoltán, Szilágyi Zsófia,
Papp Sándor Zsigmond, Kukorelly Endre
Másként állnak a kérdéshez a prózaírók, Papp Sándor Zsigmond szerint kínzás lenne, sőt maga a pokol, ha elő kellene venni a már megírt szövegeit, másrészről Kőrösi Zoltánnal együtt úgy gondolják, egy prózai alkotás esetében nem is lehet csupán egy-két szó kicserélésével olyan változtatásokat végrehajtani, mint egy vers esetében. A költők módszerét használva összedőlne a struktúra, és tulajdonképpen újra kellene írni az egészet. Elmondható ez rövidprózai és nagyepikai műfajokra egyaránt, noha a beszélgetés kitért arra is, e kettő között milyen lényegi különbségek vannak. Kőrösi Zoltán szerint egy regényt írni sokkal inkább egy hosszú, folyamatos munka, ami miatt persze a szöveg esetlegessé válik, hiszen kihatással vannak rá többek között a szerző életében bekövetkezett változások. Arról az örömről, amiről Kukorelly a versírás kapcsán beszélt, egy regényíró ezek miatt a műfaji sajátosságok miatt kevésbé beszélhet, egy novellista már inkább, hiszen a terjedelem révén ez a szövegtípus a versekhez hasonlóan jobban meg tudja közelíteni saját tökéletességét.
Egy regény struktúrája nem csak az újraírás problémája felől került szóba, de Kőrösi Zoltán regénye kapcsán is. A Szívlekvár két - magyar és orosz - szálának viszonya az író szerint arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy milyen egy birodalom perspektívája, és ennek a birodalomnak a peremén egy kis nemzet nézőpontja.
Most is, mint szinte mindig, ha novelláskötet kerül szóba, kihagyhatatlannak bizonyult a felvetés, hogy a közvélekedés szerint a rövidprózai alkotások tulajdonképpen csak előkészítő, gyakorló írások lennének egy nagyobb lélegzetű alkotásokhoz. Mi késztet egy írót arra, hogy a regény után mégis visszatérjen a kisepikai műfajokhoz? Papp Sándor Zsigmond elmesélte, hogy a Semmi kis életek után szándékában állt rögtön belevágni a második regényébe, ám csupa novellaötlet jutott eszébe, és úgy gondolta, addig úgysem tud a tervére koncentrálni, míg ezeket meg nem írja. Ő egyébként felvetett egy érdekes újrafeldolgozási módot: vajon milyen lehet egy kötetnyi novellát úgy újraírni, hogy az egyes történeteket más szereplő nézőpontjából meséli el, s hogy vajon az összhatás mennyiben tér így el az eredeti kötethez képest.
A baráti hangulatú beszélgetésben idővel áttevődött a hangsúly a mű megírásáról annak utóéletére, olyan gyakorlati problémákra, mint például a Könyvhét környékére eső interjúdömping, amikor könnyen megeshet, hogy az újságíró nem olvasta mindegyik szerzőnek a frissen megjelent művét, akivel interjút kell készítenie. Az ebből kialakuló kínos szituációk ellen persze tehet az újságíró és az író is, valamint a kiadó, ha időben elküldött sajtóanyagokkal és recenziós példányokkal hozzásegítik az újságírót a felkészüléshez.
Emellett szóba került írók és olvasók találkozási lehetősége is, Kőrösi Zoltán szerint ugyanis egy feldolgozhatatlanul megdöbbentő, ugyanakkor mégiscsak nagyszerű érzés azt hallani, mikor valaki mesél neki az ő írásával kapcsolatos élményeiről. A beszélgetéshez a végén csatlakozó Sárközy Bence, a Libri Kiadó vezetője ezzel kapcsolatban elmondta, közeljövőben a Szatyor Bárba terveznek egy Szeparé a Szatyorban nevű programsorozatot, egyfajta klasszikus, kávéházi törzsasztalt, ahol a Libri szerzőivel lehet majd találkozni havi rendszerességgel.
