Emlékhely az emberi tudatban

Holokauszt emlékév – Hogyan tovább? Avagy a Holokauszt emlékév tanulságai

„A gondolkodás szabadsága, bátorsága, a kutatás és az alkotás. Az a tény, hogy a FISZ ilyen konferenciát rendez, hogy a témát olyan sokoldalúan tárgyalják, bíztató, és reményt adó.” – idézem Földes Anna író, újságíró szavait, aki az utolsó nemzedék tagjaként, mint házigazda köszöntötte a FISZ által szervezett konferencia résztvevőit február 12-én a Holokauszt Emlékközpontban.

Antal Nikolett nyitó előadásában a harmadik generáció feladatairól beszélt, a Klauzál téri Trauma – tér – terápia című kiállításon átélt élményeiből indult ki. Egy időre látható, majd láthatatlan, de immáron tudottá válik – ez lehet az érzésünk akkor is, amikor Budapest VII. kerületében, az egykori gettó területén járunk; nincsenek lépten-nyomon emlékművek, az emlékhely az emberi tudatban képződik. Társadalmunkban mindannyiunknak közünk van a holokauszthoz; az utóemlékezet lényege a személyesség, mások emlékeit mintegy örökbe fogadva újraértelmezzük. A korábbi évfordulókat a hallgatás, avagy nagyon kevés szó övezte. Földes Anna utalt arra, hogy a szüleik nemzedéke valamiféle kíméletből nem akart beszélni az átélt borzalmakról. A tényekkel való találkozás rendkívül nehéz volt, de rákényszerültek azok is, akik próbáltak ezzel szemben ellenállni. A felismerés kényszerét a jelenkor történelme hozta meg: antiszemitizmussal, kirekesztéssel találkozunk napjainkban is. Az a nemzedék, amelyik valamennyire tudatosan élte át a kort lágerben vagy azon kívül, egyszercsak rádöbbent arra, hogy már csak ők emlékeznek. Elkezdtek beszámolni, nemcsak írók, újságírók, orvosok is. Keszi Imre Elysium című regénye például sok energiát szabadított fel, még a Sorstalanság előtt. Megindulhatott a gyászmunka is. Az objektív statisztikák mellett a felejtés ellen az egyes ember emlékét is meg kell őriznünk. Az őrzés azért is fontos, mert a holokauszt Európa történelme, az emberiség nagy szégyene, és az egész emberiség érdeke, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló.

Antal Nikolett

Turai Hedvig kortárs művészeti reflexiókat elemzett. Arról beszélt, hogy milyen szemléletváltások történtek a hazai kortárs képzőművészetben a holokauszthoz való viszony szempontjából. A Szabadság téren tervezett, 2013. december 31-én nyilvánosságra hozott és azóta helyére állított német megszállási emlékmű olyan reakciókat hozott, amelyek lehetetlenné tették, hogy természetességgel tekintsenek magára az emlékmű műfajára is, laikusok és szakemberek egyaránt. Abban mindenképpen segített a művészeknek, hogy mivel szemben kell megfogalmazniuk saját állításaikat, megtalálni identitásukat. Az előadó azt is felvetette, mintha fényévekre lennénk a 2004-es műcsarnokbeli Elhallgatott Holocaust kiállítástól. A holokauszt a nagy nemzetközi kiállításokon bekerült a mainstream-be. Milyen azonosulásokat kínál fel a művész? Ez mindig fontos kérdése a holokauszt művészi megközelítésének. A túlélők azt akarták, hogy szenvedéseiket értsék meg, érezzék át, azonosuljanak velük. A második generációhoz hozzátartozik az együttérzés, az emlékezet átvétele, a kutatás, de a tapintatlan számon kérő kérdezés is. A harmadik generáció már az emlékezet folyamatát vizsgálja. Az elemzett művészek munkáiban közös, hogy dokumentumokkal dolgoznak, a történelem készen kapott sémáiba mintegy beszivárogtatják a magánszférát, illetve a sémákat próbálják takarásba hozni személyes történetekkel. Ám nemcsak a művészek generációjáról, a reflexiók generációjáról is beszélhetünk; nem ritka a megbotránkozás, elutasítás, ehhez járul még a kortárs művészethez való viszony.

Kisantal Tamás, aki Királyhegyi Pál holokauszt-emlékiratait, a Kaján Tibor által illusztrált Mindenki nem halt meg és az Első kétszáz évem című dokumentumregényeket mutatta be, a magyar holokausztirodalom történetének megírását fontolgatja. A konferencia vitájában érdekességként felmerül, hogy míg a képzőművészet a humort kevésbé tűri, a holokauszt-irodalomban lehetséges eszköz. Olvasni valószínűleg nem lehet a trauma felől, másrészt a kabarészerző Királyhegyire a groteszk, abszurd humor jellemző, a Švejk-párhuzam sem önkényes.

Kisantal Tamás

[csend] Egy holokauszt-kiállítás a Ludwig Múzeumban című előadást a tárlat kurátora, Timár Katalin tartotta. Arról értekezett, hogy milyen szerepe lehet a holokauszt ábrázolásában a kortárs művészetnek. A trauma feldolgozása a vizualitás segítségével történik, a néző, akár egy terapeuta, morális értelemben tanújává válik az áldozat elbeszélésének, ezzel konstruálva meg a túlélőnek a történelmi eseményekkel kapcsolatos identitását. A kiállításhoz az egyik legfontosabb elméleti keretet az Ernst van Alphen által bevezetett Holokauszt-hatás fogalma jelentette.

Herczog Noémi előadásának A metaforikus zsidó a magyar színházban címet adta. Felvázolta, hogy mit szimbolizál a zsidó a kortárs színházban, milyen külső-belső tulajdonságait ábrázolják. Ehhez történeti áttekintésként, a Hegedűs a háztetőn főszereplőjétől kezdve a Számodra hely című Mohácsi-előadás zsidóábrázolásáig utalt színművekre.

Herczog Noémi

Hermann Veronika György Péter Apám helyett című könyve alapján elemezte az identitás és emlékezetpolitika kérdését: „A szöveg legfontosabb állítása, hogy a gyorsan és radikálisan változó ideológiai és politikai konstrukciók a hallgatásnak, a felejtésnek, a bűntudatnak és az elfojtásnak olyan sűrű rétegeit helyezték egymásra, amely évtizedekig lehetetlenné tette többszázezer, sőt millió ember számára nemcsak az emlékezetpolitikai minimum, de a saját integratív identitás kialakítását is.” Több fontos interkulturális utalása van a regénynek, az egyik Gothár Péter Megáll az idő című filmje, az előadás címe is innen van, a végül nem disszidált anya kimondott mondata, mely így szól: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”.

Hermann Veronika

Mészáros Márton előadása, Az Antiszemitizmus a protestáns folyóiratokban véletlenül, egészen más kutatás eredményeként született meg. Irodalmárként nézegette a századelő protestáns lapjait és azzal kellett szembesülnie, hogy tele vannak antiszemizmussal. Ravasz László és Baltazár Dezső református püspökök szövegeit idézte, majd egy kritikus reakciót is, Ady Endrétől.

Mészáros Márton

Muszatics Péter a két sztárírót, a sokak gondolkodásmódját meghatározó Márait és Kertészt hasonlította össze. Mindketten a sors és sorstalanság írói, túlélték a 20. század kataklizmáit, konok, magányos írókként írták művüket. Sorsuk a „történelem barbár önkényének kiszolgáltatott művészélet”. Márai, hőseihez hasonlóan, konokul őrizte sorsát, a régi Európát, Kertész hőse pedig egy tömegember, egy kisfiú, aki természetesnek látja a körülötte lévő világot. Sorsuk szerint mintha egymás ellentétei lennének, mondanivalójuk mégis nagyon hasonló. A történelmi helyzet átélése és megértése adja kettőjük rokonságát.

Dombi Gábor, Jáki Mónika urbanista az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárról tartottak előadást és a Trauma – tér – terápia című kiállítást mutatták be. A projekt belső Erzsébetváros szívében valósult meg. A Klauzál tér a pesti gettó szimbolikus tere, itt rendezték az emlékévben kortárs kiállítás keretében a sportpályán a mementót, a szabadtéri installációt tervezője, Bársony István építész mutatta be. A Csányi utca 5. szám alatti házban múzeum kialakítását tervezik: állandó kiállításként bemutatnak majd zsidó polgári otthont, rabbi dolgozószobáját, kézműves műhelyt, lesz időszaki kiállítás, állandó gettókiállítás, rendezvényterem és kávézó.

A kerekasztal-beszélgetések közül az első témája a Holokauszt Emlékév a magyar sajtóban, avagy hol tartunk most? – Stumpf Andrást és Vári Györgyöt Veiszer Alinda kérdezte. Nehéz a holokauszt emlékév eseményeitől elválasztani a holokauszt emlékév sajtóvisszhangját; túlreprezentálták a konfliktusokat a lényeges projektek, megemlékezések rovására. Nyugalmasabb lett volna, ha nincs az emlékév, mégis, a 70 év egy olyan határpont, hogy még létezik eleven emlékezet, élnek idős túlélők. Fontos pillanat, amikor a személyes, közvetlen emlékezet átvált történelmi emlékezetbe.

Stumpf András

A nap végén Egri Orsolya az ÓVÁS! Egyesület munkáját mutatta be.

Egri Orsolya

Ezután a FISZ Mi közöd hozzá? című középiskolai oktatási programjáról számolt be. Csepregi János, a projekt gazdája elmondta, hogy a kisfilmekhez összesen 60 embert kértek fel, és ebből mindössze 11-en vállalták el. Az eredeti cél az volt, hogy olyanok is nyilatkozzanak a nevesebb véleményformálók mellett, akik nem foglalkoznak ezzel a témával, esetleg úgy ítélik meg, hogy nem igazán van közük a holokauszthoz.

Csepregi János, Borbáth Péter

A feltételezés az, hogy ez nem lehetséges, a projekt erre is szolgált. A középiskolai programok mintegy tesztüzemként három középiskolában és több osztályban zajlottak, 11., 12., és 13-os diákok között, két helyen Budapesten és egy helyen, Gödöllőn. Négy téma volt: a Sorstalanság (Mészáros Márton), a Csontbrigád (Csepregi János és Borbáth Péter), egy popkultúra felől közelítő, ifjúsági irodalom, képregények (Lakatos István és Szekeres Nikoletta), valamint egy vizuális reprezentáció, amelyben a hagyományos, dokumentarista megjelenésektől indulva a lego koncentrációs táborig, valamint a Dancing in Auschwitzig jutottak (Antal Nikolett).

Lakatos István és Szekeres Nikoletta