Pethő Anita
Magányos tébolyok bolygórendszere
Némiképp rendhagyó esttel jelentkezett az Előhívás, a Litera és a Nyitott Műhely közös sorozata. A beszélgetés György Péter A hatalom képzelete – Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között című kötetét vette górcső alá, bevonva a diskurzusba magát a szerzőt is. Jánossy Lajos az est elején elmondta, bár a könyv tágabb horizontot ölel fel, mint amit a beszélgetéssorozat befogni kíván, annyiban mégis mindenképp a tematikába illik, hogy ugyanarra a jelenségre fókuszál, amire maga az Előhívás is.
Nem ritkán egyéni tragédiák sora jellemzi azoknak az alkotóknak az életét, akikkel György Péter könyve foglalkozik (többek között Galgóczy Erzsébet, Sarkadi Imre, Szabó István). Reményi József Tamás szerint itt annak a népi értelmiséginek a prototípusáról van szó, aki az életét folytonos szerepválságban éli meg. Sem ahhoz a közeghez nem tud kötődni, ahonnan érkezik, sem ahhoz, ahova érkezik. Ezek az írók, képzőművészek vagy építészek tulajdonképpen egyfajta senkiföldjén éltek és alkottak, hiába voltak a rendszer gyermekei, hiába hordozta őket a tenyerén a kultúrpolitika, ebben a helyzetben szép lassan tönkremennek. György Péter – aki csupán az est végén csatlakozott a beszélgetéshez – szerint ez mérhetetlen pazarlás egy olyan kis kultúrában, mint a magyar.
A kötet esettanulmányaiban (amik eredetileg az Élet és Irodalom hasábjain jelentek meg) többségében olyan alkotókról olvashatunk, akik e rendszeren belüli szerepválsággal rendelkeztek, kivétel ez alól leginkább csak Illyés Gyula, aki viszont a huszadik századi „csökött”, a térségben soha ki nem teljesedhetett polgárság szerepválságait hordozta magában. E megközelítésből nem is hangoznak meglepően Jánossy Lajos szavai sem, miszerint a rendszer maga hibernálta ezeket a szerzőket, s hogy kikopásuk a köztudatból nem a rendszerváltással kezdődött, hanem addigra tulajdonképpen végbe is ment. Pedig alapjában véve ismert, olvasott szerzőkről volt szó, köteteik ott sorakoztak a legtöbb olvasó polcán.
Elfelejtődésük, zárvánnyá alakulásuk folyamatában kétségkívül megkerülhetetlen tényező Balassa Péter, ám ahogyan Németh Gábor is említette, másfajta, nem ritkán mélyebb áramlatok is szerepet játszottak ebben, például ahogyan Béládi Miklós Jelenkorban megjelent áttekintő tanulmánya a magyar próza nyolcvanas évek eleji állapotáról hatástalan maradt. Németh arra is felhívta a figyelmet, ha megszakad a folytonosság, ha úgy kiesnek korszakok és alkotók az adott történeti ívből, ahogyan a könyvben tárgyalt szerzőkkel megtörténik, akkor az a mindenkori jelenre és annak önértelmezésére is negatív módon hat.
Másrészről Balassa Péter harcias attitűdjéhez az is hozzátartozik György Péter szerint, hogy önmagát marginalizált figurának gondolva vágott bele esztétikai programjába, és senki sem gondolta, hogy ez aztán olyan könnyen megy, mintha egy gipszszobor omlott volna össze. Vári György szerint pedig igazán hasznos lett volna, ha erről a korszakról létezik átfogó kritikatörténeti áttekintés, amire aztán György Péter a saját könyve írásakor is támaszkodhatott volna.
A könyv jelentőségét a négy résztvevő négy különböző szempontból ragadta meg. Jánossy Lajos számára az általa eddig jól ismertnek vélt korszakról összegyűjtött – elsősorban fiatalkori olvasmányélményeken alapuló (pl. Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál szívem) - tudásának átgondolását jelentette. Reményi József Tamás arról a véletlen egybeesésről beszélt, hogy egy időben olvasta Jókai Mór Erdély aranykorát valamint György Péter könyvét, és hogy mindkettő esetében a nehezen rekonstruálhatóság alapélménye marad meg.
Szerinte a könyv megalapozott, ugyanakkor érzéki képet fest a kor kulturális életének bonyolultságáról.
Ugyancsak a nehezen hozzáférhetőség felől közelített Vári György is, afelől, hogy bármennyire is igyekszik a korszakhoz olvasmányai révén hozzáférkőzni, mindig a Csinibabában Gálvölgyi János által játszott karakterbe botlik, mintha csupán a házmesterország elbanalizálható, (ál)nosztalgikus fénybe vonható esetéről lenne szó, pedig a helyzet nyilván bonyolultabb és ebbe beleértendő az is, hogy a Kádár-korszak kommunikatív emlékezete nem tudott a mai napig kulturális emlékezetté válni. Németh Gábor pedig Reményi József Tamás szavait továbbfűzve arról beszélt, hogy az egész könyv tulajdonképpen folyton az említett rekonstruálhatatlanság ellen dolgozik, és annak az optimizmusnak ad hangot, hogy mindig újra lehet kezdeni a diskurzusokat. Ugyanakkor a könyv nem patetikus, nagyon is józan, és bár hatalmas háttértudást mozgat, mégsem törekedik mindenáron egységes képre, hanem mint magányos tébolyok bolygórendszerét kezeli a Kádár-korszak történelmét. Németh számára a könyv további kutatásoknak is jó kiindulási pont.
Tulajdonképpen maga a beszélgetés is értelmezhető lehetséges kiindulási pontok, továbbgondolásra vagy hosszabb kifejtésre, kidolgozásra alkalmas mozzanatok sokaságának. A hallgatóság sorai közül minden bizonnyal sokaknak meghozhatta a kedvet nem csak György Péter könyvének, de a felemlegetett szerzők műveinek (újra)olvasásához is.
