Szepesi Dóra
„A kudarcokban is rengeteg szépség van”
Oláh János Belső tükör. Összegyűjtött versek 1958–2014 című kötetének bemutatójára került sor december 9-én, a Magyar Írószövetség Klubjában. A vendégeket Mezey Katalin, a Széphalom Könyvműhely kiadóvezetője és Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntötte.
Elsőként a versekből hallhattunk Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek tolmácsolásában egy szép műsort, melyet különlegessé tett, hogy a versek közben Tallián Mariann Kodály Zoltán Epigrammák című kompozícióiból adott elő hegedűn.
Lázár Balázs és Tallián Mariann
Bertha Zoltán irodalomtörténész értekező prózájában méltatta a szerző impozáns életművét, melynek valódi arányai most igazán megmutatkozhatnak azok előtt is, akik eddig nem alaposan követték nyomon e lenyűgözően gazdag írói pálya termékeny útjait. Idén ugyanis két vaskos kötete jelent meg Oláh Jánosnak, az egyik az összegyűjtött versek, a másik pedig nagyregényének újrakiadása. Ezt megelőzően, 2011-ben jelent meg a novellái színe-javát tartalmazó Száműzött történetek című kötet, amely drámaiságában is egzakt pontossággal, kordokumentumként vetíti ki a kommunista korszak embernyomorító hétköznapjait. Több elemzőjét idézve, elmondta például, hogy egyfajta modern népiséget képvisel, és szinte néptörténelmi tabló kerekedik ki az írások nyomán. Monumentális regénye, a Közel, hasonló tematikájú. Prózaversre emlékeztető asszociativitását méltatta Határ Győző, Réz Pál Proust hatását emelte ki, a dús epikai összetettség Oláh János önvallomása szerint még a francia új regény, a nouveau roman esztétikai hatáserejétől is gazdagodik. Bertha Zoltán a műfaji, poétikai sokszínűség, változatosság kincsestáraként értékelte az idei év végén közreadott Belső tükör című könyvet is, amely a szerző eddigi teljes lírikusi oeuvre-jét magába öleli. Immár együtt és reprezentatív kiadványokban válik tehát hozzáférhetővé és még közismertebbé a sok műnemben munkálkodó író művészi teljesítménye – fejtegette, miközben még nagysikerű drámáinak, esszéinek, publicisztikáinak az összegző gyűjteményeit is szívesen vennénk kézbe. Persze, a „belső tükör” egyben külső is: korok, hosszú évtizedek, társadalmi állapotok és változások hiteles visszképévé sorjázó nemzedékek közérzetének hű lenyomatává szélesedik. Figyelemreméltó, hogy a Kilencek legendás antológiájának, az 1969-es Elérhetetlen föld-nek a címadó versét Oláh János írta. S méltatója úgy látja, a megszenvedett szülőföld-élmény, az elszakadással és a mégis ragaszkodással, az elsüllyedt múlt és a bizonytalan jelen-jövő keltette rezignációval már ott is egyetemes létélménnyé tágult. Vasy Géza, a Kilencek monográfusa szerint a költő kezdettől tárgyias és elvont egyszerre. Líravilágának önelvűsége színesen bontakozik például a csönddel, az elnémulással, a szavak megnevező elégtelenségével birkózó darabok sokaságában. „Beszélni kellett volna mindarról,/ miről beszélni nem lehet.” (Idézte a Nagyítófény című versből.)
Többen is ajánlják ezt az autentikus költészetet a kötet hátsó borítóján, például Tőzsér Árpád: „Néhány sor, s mennyi finom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés.” Tőkés László pedig azt írja: „Oláh János álmában is éber, a vak világban is látó költőként, „a történelem gégemetszett csöndjét” megtörve, kimondja a már-már kimondhatatlant. Műve így lesz valóban mindnyájunkat eszméltető sugárzó igazságbeszéd, bölcsességbeszéd, sorsbeszéd.” Számos idézetet hallhattunk még a méltatás során, amelyek között felfedezhettünk nem egy olyan verset, amely elhangzott a színművészek előadásában is. Bizonyára a hallgatóság közül sokan forgatják majd a kötetet, akár ezeket, akár ismeretleneket keresve. Hadd idézzek az egyik kedvencemből: „Ég vándorát újra látod!/ Nomád íjad megfeszíted,/ célzod, célzod, buta látnok,/ léha voltod, üres nincsed.// Akit hajdan űztél-vágytál, átszökellve berket- árkot, /most, amikor rátaláltál, /szántszándékkal elhibázod.” (A Csodaszarvas elvesztése, Jankovics Marcellnak).
Oláh János felolvas
Az est harmadik részében Szentmártoni János beszélgetett a költővel. Közeli barátság fűzi őket össze, mivel az Írószövetség elnöke tíz évig volt szerkesztője a Magyar Naplónak, ott nőtt föl, ott tanulta meg a szakma csínját-bínját, ahol Oláh János 1994 óta az igazgató, főszerkesztő. Megtudtuk, harmadik nekirugaszkodásra sikerült elkészülnie az összegyűjtött verseknek. Amióta a Naplót szerkeszti, saját írásaival keveset tudott foglalkozni, ugyanis méltatlan támadások közepette kellett kitartania, s ez rengeteg energiáját fölemésztette. 2011-ben jött egy vízválasztó, munkatársai is ösztönözték a Száműzött történetek kiadására. Azt hitte, annyi lesz, hogy begépeli valaki, de hamar kiderült, a 40 évvel ezelőtti megjelenés viszontagságai miatt újra kell gondozni az egészet. Ugyanez történt a hét fejezetből álló verseskötettel is. Az első fejezet, az Elérhetetlen föld, megjelenésére annak idején nem volt mód. Gyakorlatilag úgy kódolta a kultúrpolitikai hatalom, hogy ő a renitens, és ezért őt kell megbüntetni. A Földem című vers is például, amit már első éves egyetemista korában megírt, először csak 1989-ben jelent meg a Széphalom Könyvműhelynél, a válogatott versekben. Az érdekes utak miatt egy számos versnek volt öt kéziratváltozata is, a szerkesztésnél azt is el kellett dönteni, melyiket teszi bele a kötetbe. Bonyolult ez az élveboncolás! – mondta, néha úgy érezte, mintha egy halott költő verseit rendezné sajtó alá. Hogy melyek voltak az első élmények, amelyek versfaragásra késztették, a somogyi gyerekkor vagy az 56-os halálközeli élmények? Választ ad erre a kérdésre az a kétsoros is, amellyel indította a kötetet, („Szénahordás/ Mint asszony ringó deszkavégen, / fáradtan ül a csönd a réten.”) Ez egy versrészlet, 14-15 éves korában írta. A vers elkallódott, csak ez a két sor maradt meg az emlékezetében. Olyan versemlék, gondolta, mint a régi magyar költők tárában lévő, megmentésre érdemes töredékek. Az első leírt vers, a Szél vagyok, ez is mindjárt a kötet elején található, tizenhat éves korában jelent meg a Magyar Közért című üzemi lapban. Földesi József főszerkesztő gondozta az irodalmi rovatot, a szerkesztőség a Petőfi Irodalmi Múzeum földszinti, utcára néző nagytermében volt. Érdekes az is, hogyan került oda. Emlegette kiváló tanárait, közülük a képzőművészeti gimnáziumban festőtanára Göllner Miklós, kitűnő portréista, tájképfestő, szobrásztanára pedig Somogyi József volt. A pályafutását Varga Domokos egyengette, aki az 56-os szerepvállalása miatt börtönbe került, és akkoriban szabadult. Felesége, Varga Magda iskolai könyvtáros, Földesivel együtt tanult dramaturgiát a Színművészetin, így lépett be ebbe a szerkesztőségi szobába, ahol találkozott az első éves egyetemista Bella Pistával is. Majdnem el is bukott az érettségin, mert a magyartanára zokon vette, hogy ilyen marhaságokkal foglalkozik, mint a versírás. Föl is olvasta az ominózus, „Szél vagyok” kezdetű költeményt, amely egy igen finomszövésű szerelmes vers.
Szentmártoni János és Oláh János
Ezután a Kilencekről esett szó, amelynek tagja volt Oláh János felesége, Mezey Katalin is. Az egyetemi évek alatt megélték az Elérhetetlen föld című antológiával járó kálváriát. Nagy nehezen mégis megjelent. A Kilenceket megbüntették, de egy idő után mindegyikük valamilyen formában beilleszkedett az irodalmi pályára. Az antológia sorstörténetéről írt egy hosszú dolgozatot, most csak röviden vázolta a lényegét. 1956 után, a 60-as évek elején kerültek az egyetemre, durva időszak volt, akkor még akasztottak. Érdekes módon, az egyetemen pezsgett az irodalmi élet, folyton megjelentek stencilezett lapok, az egyiket betiltották, jött a másik. Megfogalmazódott bennük, hogy meg kellene csinálni ezt az antológiát. Aztán rettenetes szakmai ellenállás miatt ez hőstetté vagy bűntetté vált: Kardosék kidobták őket, a Szépirodalmiban a Domokos Mátyás vezette grémium közölte, hogy dilettánsok. Végül mégis ki kellett adniuk, mert Darvas Józsefhez került a kézirat. Ő a népi elkötelezettsége és az ezt eláruló politikai szerepvállalása okozta lelki válságban úgy döntött, ezzel jóvátesz valamit. Három hónap alatt megjelent a könyvük, és akik addig részt vettek a megalázásukban, ellenségükké váltak. Érdekes, fejtegette, hogy akit bántanak, az megbocsát, de aki bántja az embert, sose bocsátja meg ezt. A sikert is meg az ellenségeket is Darvasnak köszönhetik. Ez a gesztus alakította ki az irodalmi miliőt a Kilencek között. Őmellé azonban mindig odapártolt a szerencse: például akkor is, amikor népművelői állását elvesztette, és cselgáncsedző lett, tulajdonképpen nyugalmasabb és önállóbb egzisztenciát tudott így találni, minthogyha végig kellett volna az irodalmi hajbókolás útvesztőjét járnia, és még sikerei is voltak. Az a szerencséje is megvolt ráadásul, hogy igazi irodalmi tekintélyek barátságát élvezhette: Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc biztatása, barátsága többet jelentett, mint a párt által kinevezett funkcionáriusok elutasítása. A Közel című könyve például úgy jelent meg, hogy Nagy László elvitte Illés Endréhez, és annak ellenére, hogy a Szépirodalmi összes lektora ellene volt, kiadták. Aztán, akik annak idején úgy döntöttek, hogy ő a Szépirodalmi közelébe se mehet, nyilván meg voltak sértődve.
Sokan vártak sorukra
Úgy tűnhet, véletlenek láncolata kíséri életútját, emellett erős küzdő szellemnek ismerik. „Aki óvatos, ugyanúgy elbukik, mint aki vakmerőn maga vívja a végzetét, se nem bölcsebben, se nem ostobábban.” – idézte Szentmártoni János a címadó versprózából. Talán ez a bölcsesség vitte mindig előrébb, de hogy a vakmerők vagy a nem vakmerők közé sorolja magát, azt nem tudja pontosan. A Naplót mégiscsak elevickélte a Szküllák és Kharübdiszek között! Az irodalmi élet jelentős része nagyon sokat köszönhet Oláh Jánosnak és a Magyar Naplónak, hiszen több nemzedék indult e műhelyből, nemcsak költők, prózaírók, szerkesztők is. Akik vele dolgoztak, barátai, családtagjai, munkatársai erős embernek látják, sokszor belőle töltekeznek. A derűjéből, a bölcsességéből. Mert szerinte a kudarc és a siker összefügg, akárcsak a sportban. A kudarcokban is rengeteg szépség van. Végezetül, műsoron kívül, még felolvasta „Hajnal felé” című gimnazistakori versét.
